A vancouveri olimpia időeltolódásos kényszerébe belebambulva néztem-nézegettem a szupergyors hoki-mérkőzéseket, és a kényelmes karosszékben eszembe jutottak azok az idők, amikor jégkorongmeccset látni mifelénk csakis a jégpályán lehetett, a megfelelő mínuszos hőfokon, védőruhával - és olykor védőitallal - fölszerelkezve, a távoli drukkereknek maradtak a lapok beszámolói és a palánk közelébe merészkedő fotósok bravúros felvételei.
Néhai Nagy P. Zoltán, akit éppen egy hete temettünk Csíkszeredában, alaposan beletanult a hokifotózásba is. Mellesleg szerette a sportokat, hiszen maga is űzött néhányat, ismerte a versenyhangulatot, tudta, mikor érdemes különösképpen odafigyelni, hogy mit hozhat a pillanat és akár a véletlen is. Nem véletlen, hogy egyik sok tárlatot megjárt, többszörösen is díjnyertes képe éppen a hokis felvételei közül került ki (némi manipulálással, persze, de ez akkor még ritkaságszámba ment, nóvumként könyvelték el) s a felgyorsult játék vibráló, az emberi szem számára kápráztató ritmusát fejezte ki a riport tárgyszerűsége helyett.
Az idő, a technika és maga a sport fejlődése is lekörözte azóta - pontosabban elkoptatta, devalválta - ezt a témát, a sportközvetítések, a villámgyors jelenetek rögzítése olyan rafinált eszközökkel történik, hogy nincs is értelme klasszikus kamerával versenyre kelni velük, csak abban az esetben, ha mi magunk képesek vagyunk megújítani a hokihoz, a sporthoz való egész viszonyunkat.
Emlékezésként azért ne feledjük ezt a NPZ fotót, amely nem remekmű ugyan, de útjelző kő egy kísérletekkel teli rögös úton.
