Tiltakozó női ajkak

Kaptam egy 1919-es eseményt ábrázoló fotót budapesti barátomtól, akinek viszont egy spanyol ismerőse küldte. Nos, a származási lánc csupán a forrás szempontjából fontos, amúgy a kép üzenete szempontjából lényegtelen. A képen ábrázolt, bősz női csapat a férfiak alkoholizmusa ellen tiltakoznak az  Egyesült Államokban, a fejük fölött kiolvasható harci jelmondat szerint a régi görög asszonyokra emlékeztető módon (lásd Lüzisztrate): A szeszt kóstoló ajkak nem érinthetik a mi ajkainkat!

Ez ám a tiszta beszéd, még csak vitázni sem lehet vele. Csak az a baj, hogy fotó ide, fotó oda, a történelem kereke úgy térült-fordult az elmúlt száz esztendőben, hogy a férfiak alkoholizmusa mellett megjelent a női, sőt a gyermek-alkoholizmus is, hogy az egyéb nyavalyákról ne is beszéljünk.

A képnél maradva viszont eltűnődhetünk: e magukból kivetkőzött fúria arcokat látva, talán némi igazságot a férfiaknak is adhatunk, amiért csókjuk helyett inkább a poharat választják. Nem-e lehetséges, hogy éppen e harci magatartás tántorítja az iszákosság erősen  kacskaringós ösvényére a kifinomult nőiségre áhító férfiakat? Ok és okozat néha furcsa módon felcserélik egymás közt a szerepeket és ujjal mutogatnak egymásra.

Éljen vagy féljen?

1956 történelme, bár sokat írtak róla, még távolról sem túlírott és ugyanígy, nem túldokumentált, ami az eseményeket dokumentáló fotótanúságot illeti. A magyar forradalom időbeni, viszonylagos közelsége, a fotózás meglehetősen stabil, jó műszaki hátterű elterjedése nagy számú hiteles eseménydokumentum elkészültét eredményezte. Felfedezésük, feldolgozásuk és értékesítésük még folyamatban, széles körben való közzétételük fokról-fokra valósul meg.

E kis lépések technikájával végzett begyűjtésnek egyik friss állomása a Magyar Elektronikus Könyvtárba a napokban bekerült album, amelynek címe: A legyőzött győz, az elesett él : az 1956-os forradalom zalai fotókrónikája. A 2006-ban megjelent kiadvány így kikerül a szűk hatósugarú, klasszikus forgalmi körből és beépül - mondhatni - a világmindenségbe, hiszen a világ bármely pontjáról elérhető, tanulmányozható, kézzelfoghatóvá tehető. Az amatőr és professzionális fotósok által készített felvételek sokaságából Béres Katalin, Csomor Erzsébet, Kapiller Imre által jegyzett válogatás hűen tükrözi a Zala megyei forradalmas eseményeket, s természetes, hogy értékük az adatoló magyarázatokkal együttesen mutatkozik meg.

A kötet végén helyezkedik el az a fotográfia, amely a maga egyszerűségében is mintegy összegzője, kifejezője a rövid lefolyású forradalmi események végső kicsengésének. A kép felirata: ÁTÍRT FALFELIRAT A VÁROSI TANÁCS ÉPÜLETE ELŐTT 1956. dec. Szentmihályi Imre felvétele Negatív (6x9 cm) Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg. A tömör (tégla? beton?)kerítésen díszelgő eredeti jelszó - Éljen a Kádár kormány! - a belenyugvás, az elfojtott lázadás szlogenje, ami a történelmi láz csillapítását kívánta elérni. A jelszó története azonban ezzel nem ért véget: valóságos háború kezdődött az ismeretlen ellenállók és a hivatalosságok között. A szlogen elé több ízben makacsul felfestett F betű egy másfajta véleményt mondott az 56 utáni terrorról és történelmi felelősségről. A fölösnek ítélt betűt többször is lefestették, eltüntették, de újra és újra visszakerült, akár egy átok. A fotósnak nem kellett mást csinálnia, mint kilesni a pillanatot, amikor a jelszó egyik vagy másik változatát vizuálisan, egyetlen képen is ábrázolni tudja (az örökké le- és visszafestett betű tónusa jól láthatóan elüt az érintetlen szövegétől), képe tanúvá vált, de néma, gondolatban kimondott üzenete - a történelmi hűség révén - maga a véleménymondás is.

Gyermekek voltunk

Ez a természet rendje: mielőtt valamivé is leszünk, kötelezően át kell esnünk a gyermekkoron, mint valami "népbetegségen". A rövid nadrág, a kurta szoknyácska, és minden, amit ezek képviselnek, mindenkinek kijár; csak később válnak el az utak, kanyarodnak erre-arra, mindenféle vargabetűt leírva, a sorsok.

A húsvétkor elhunyt Bálint lajos nyugalmazott érsek Erdély szerte ismert, szent életű személyisége volt a katolicizmusnak. Hivatásában letöltött évtizedei után, nyugdíjasként a remete életmódot választotta hol Székelyudvarhelyen, hol Marosfőn, közel a természethez és ezáltal az éghez is. A székelyek különösen szerették, hiszen csíkdelnei székely volt maga is, vér a vérükből, egykori játszó- és iskolatársai - azok, akik még élnek közülük - szívesen emlékeznek most reá, amikor egy új dimenzióba költözött.

Ma hirtelen eszembe jutott, hogy évek óta lapul nálam egy fotó: a csíki iskolák dicsőséges történetéről szóló 2004-es kiállítás emlékezetes tárgyaként került hozzám digitalizált kópiája, amikor riportot készítettem az eseményről, mintegy azt illusztrálva, hogy a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium, amelynek veretes, faragott kapujában két nebuló hunyorog a napfényben, számos neves embert bocsátott útjára. A kép baloldalán álló, nyurgább gyermek maga a majdani érsek, akit tegnap temettek a csíksomlyói kegytemplomból. Az életét lezáró eseménnyel e fotó sorsa is átértékelődött: egycsapásra hiteles tanúsága lett az emlékezetes életpálya korai stációjának. Mert ma már nem csupán arról szól, hogy voltunk/vagyunk a földön, hanem hogy ilyenek voltunk és nem mások.

Fiatalabb paptársa így búcsúztatta kissé önhitten az egyik lapban az érseket: "Viszontlátásra a mennyországban!" Csakhogy - ha jól belegondolunk - ezt a viszontlátást valakinek még ki is kell ám érdemelni! És ez már nem az elhunyt érseken múlik...

(Illusztráció: Vidéki diákok a Segítő Mária Gimnázium lépcsőin - 1942. jún. 10. - Szabó Magdolna tulajdona. A képen balról Bálint Lajos nyugalmazott érsek. )

Szépapáink

Örvendetes gazdagodás tapasztalható Molnár Attila (Erdélyi Fotográfiáért Múzeum Egyesület) személyes honlapján: a fiatal gyűjtő-fotográfus egyre-másra áll elő új és új szerzeményekkel. Szimpatikus az a lelkesedés, amivel a régi korok fotográfiáit szemléli, kézbe fogja, licitál rájuk, aztán amikor megérkeznek, mindjárt meg is osztja az élményt barátaival, tanítványaival...

De én most egy 105 éve készült fotót "akasztottam" le virtuális szobafaláról: az 1905-ben a szépapáiról készült páros portrét, amely a maga rusztikusságában, erőteljes és nyers grafikai hatásában mintha a múlt mába vetített árnyképe lenne. Ráadásul a szépapa alakjához olyan információ is kapcsolódik, hogy állítólag együtt harcolt Petőfi Sándorral a segesvári ütközetben, vagyis a tragikus végjáték egyik döntő helyszínén. Néhai Molnár Ignác jócskán túlélte a gyászos ütközetet, Petőfi viszont rajtavesztett... A költőről szóló tanúság azonban mára már csak szimbolikus, hiszen bármi történt is szépapáink életében, bárhogy is kanyarintotta vargabetűit a történelem, mára már csak a nyomaik, emlékük, legendáik, időn átmenekített példájuk léteznek. Meg egy-egy jól őrzött kép, amiről olykor nem csak a port-pókhálót kell letörölni, hanem az időbe oltott feledés sűrűsödő homályát...

Naptár és fotó (4)

Évről évre nőtt az Előre Naptár mellé sorakozó fotósok száma, ezért a közlések is gyakoribbak és változatosabbak. Sajnos, nem mindegyik évből áll rendelkezésemre példány, ezért ma ugrunk egy esztendőt s az 1987-es évi naptárban tallózunk, amely közel negyven fotográfusnak biztosított helyet, a következő felállásban:

Grünfeld Péter, Haragos Zoltán, Steflea Silviu, Imreh S. István, Feleki Károly, Veress Albert, Vass András, Kakas Zoltán, Kerekes Péter Pál, Macalik Ernő, Csomafáy Ferenc, Todor Vasile, Martin Gyula, Török Gáspár, Knapp Antal, Fadgyas Tibor, Szűcs József Attila, Molnár Zoltán, Udvardi Árpád, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Jánosi Csaba, Kucsera Jenő, Caulea Radu, Cornel Miftode, Hedy Löffler, Hajdu Attila, Fülöp Jenő, Mihu Constantin, Szentes B. Lajos, Essig József, Brezoszki János, Bálint Zsigmond, Szász Adrián, Andreescu O. Florin.

Különösen az új nevek felbukkanásának örült a szerkesztő (alulírott), közülük is Jánosi Csaba volt az, akinek a fa témában készült tanulmányai és alkotásai az elmélyült ábrázolás gazdagságát hozták és örömmel szenteltünk számára két oldalt is.

Bálint Zsigmond újabb néprajzi képsora (Játékok és játszótársak) egész tanulmányt hív életre a falusi gyermekjátékokról, s szövegíró munkatársa, Barabás László folytatja az elmúlt években megkezdett munkát.

Örvendtem továbbá a csíkszeredai Szentes B. Lajos jelentkezésének, Brezoszki János kitartásának, Cornel Miftode felbukkanásának - valamennyien a lírai fogantatású szociófotó kísérleteiből nyújtottak ízelítőt.

Sajnálatos, hogy dokumentumok hiányában az 1986-os, 1989-es és 1990-es naptárakat most nem tudom bemutatni - ha valahonnan kezembe kerül egy-egy példány, még visszatérek a témára - , egy azonban az eddigiek fényében biztos: egy olyan korban, amikor a képi információ hivatalos megrendelői csak az elképzelt szépséget, a rendet, a nyugalmat, a problémátlanságot kívánták szorgalmazni és díjazni, voltak alkotók és a lehetőségekhez mérten fórumok is, akik hűek maradva a szakma és az alkotás törvényeihez, fotódokumentumokban gondolkoztak és hátrahagyták koruk egyfajta bátortalan, ám árulkodó lenyomatát.

Naptár és fotó (3)

Ha az ember elindult felfejteni az idő mentén történteket, akkor nincs megállás: az 1983-as, majd 1984-es naptárak után következett az 1985-ös Előre Naptár, aminek a képanyaga még szélesebb öleléssel, még gazdagabb kínálatból gyűlt össze. Ha összevetjük a szerzőket, rögtön kiviláglik a törzskar, viszont azon túl látszik az új nyereség, s benne az a tény is, hogy egyesek valósággal megtetézik a termést, így a korábbi egyenlősdiből az adakozóbbak nagyobb hangsúlyt kapnak.

Egyes fotósok ezúttal már valósággal olyan önálló szerzőkként szerepelnek, mint a naptár egy-egy főanyaga.

A hónapokat illusztráló naptár-képek egyetlen fotós, az Előrénél dolgozó fotóriporter Imreh S. István munkái, aki arra vállalkozott, hogy a kolozsvári Botanikus Kert miliőjét örökíti meg e kiadásunk számára, amely ezáltal hansúlyozottabban is környezetvédelmi profilt öltött. Ezt a vonulatot erősítette Kiss János Botondnak a Duna-deltáról szóló vallomásos riportja, amit a rezervációban dolgozó biológus szerzőnek az eredeti fotói illusztrálnak.

Kiemelkedik a naptár e kiadásából Józsa Ferenc Csillagok alatt c. fotóriportja a szénégetőkről, illetve a Bálint Zsigmond-Barabás László szerzőpáros több oldalra terjedő néprajzi riportja a sóvidéki népi viseletekről (Miben is jártam?).

Külön színfolt a nagyváradi Olenici Nicolai képsorából készült válogatás (A fészek), amely egy tavasszal hazatért gólyapár fészekrakását és családalapítását kísérte nyomon több hónapon keresztül. Gaina Gerendi Anikó és Dorel a maguk során több képriportjukat is e témának szentelték (Hullám, Tanya).

A világot járó Szász Adrián európai és tengerentúli képi emlékekkel tette emlékezetessé jelentkezését, s az idős mester, Marx József is nagyszerű, a születő élet varázsát tolmácsoló képsorral (Élet) írta alá egyik utolsó nyilvános jelentkezését.

Remek természetfotóst fedeztünk föl akkoriban az azóta is Karcfalván élő Macalik Ernő személyében, akinek diái közül a fedőlapra került fenyőág is kikerült. Ugyanakkor a karcfalvi iskola faláról akasztottuk le azt a három képet is, amelyen egy varjúfióka perlekedik hol a neki mutatott tükörrel, hol az őt megörökíteni kívánó fotóssal, s írattunk a kis olvasókkal egy-egy fogalmazást - mesét, történetet -, amelynek a kezdete kb. így hangzott: "Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy varjúfióka, úgy hívták, hogy..." És erre az egész 1985-ös esztendőben özönlöttek a szerkesztőségbe a jobbnál jobb történetek, emlékek, gyermeki anekdoták, amiből végül csokrot kötöttünk...

A teljességnek tartozom azzal, ha ezúttal sem hallgatom el a naptár fotós szerzői gárdáját: Macalik Ernő, Feleki Károly, Imreh S. István, Kiss J. Botond, Koncz János, dr. Veress Albert, Máté Károly, Gheorghe Iancu, Józsa Ferenc, Mihu Constantin, Kucsera Jenő, Bálint Zsigmond, Szigeti Béla, Olenici Nicolai, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Vilidár István, Fadgyas Tibor, B. Demkó Péter, Kövesdi László, Szász Adrián, Sarzsinszky Ferenc, Moldvay Katalin, Török Gáspár, Marx József, Barta Lajos, Nicu Dan Gelep, Kerekes Péter Pál, Andreescu O. Florin...

Illusztráció: Fadgyas Tibor fotója a Szobrásztábor c. képsorból

Naptár és fotó (1)

Az Előre Naptár, amelynek szerkesztését 1982-ben bízták rám első ízben, azért válhatott az Előréhez pár éve befutó sajtófotók "menedékévé", mert egyszerűen jobb technikával, jobb papírra készült, no meg az évkönyv jelleg is több szabadságot engedélyezett.

Amikor 1980-ban megindítottam a Sötétkamra c. fotórovatot az Előre napilap vasárnapi mellékletében, özönleni kezdtek hozzánk az ország minden részéből a hivatásos és amatőr fotósok alkotásai, s szinte maguktól kínálták a megoldást, hogy a naptár illusztrálásában elsősorban erre az anyagra támaszkodjam. Ezért aztán az 1982-ben összeállított, 1983-as évre szóló naptár szerkesztését már a fotósokkal való szorosabb együttműködés alapján képzeltem el.

Legelső és legnagyobb segítségem ebben a Gaina-Gerendi házaspár volt Nagyváradról, akik azonnal átlátták az újítás fontosságát, azt, hogy ezáltal az addig mostohagyerekként kezelt fotóművészet is könnyebben beszüremkedhet a médiába - mindenfajta akkor létező ideológiai korlát ellenére. Anikó és Dorel voltak azok, akik az addigi giccses, amatőrszemléletű fedőlap megváltoztatásához tucatnyi mutatós diát válogattak ki saját alkotásaikból, amelyeket aztán képzett, tehetséges képszerkesztő hangolt fedőlappá. Ugyancsak az ő fotóikból válogattam össze néhány kedves képriportot a gyermekek életéből és ezekből lett a Fotóban mondjuk rovat előfutára.

A naptár könyvnagyságú formátumához mérten úgy képzeltem, hogy egy oldalra egy, vagy maximum két fotót tervezünk, hogy a képek a kellő méretben érvényesüljenek. Ez az elv akkor szinte kivétel nélkül végig vonult a naptáron. Előnyeit azonban elhomályosította az a tény, hogy így viszonylag kevés fotós kevés alkotása jutott szóhoz, a képeket pedig állandóan "hangolni" kellett a sokszor egyáltalán nem odaillő szöveghez.

Így is sikerült olyan alkotókat és amatőröket bevonni a naptárba, mint Kántor József, Varga Béla, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Imreh Albert, Kakas Zoltán, Romfeld Ákos, Vilidár István, Németh Ferenc, Feleki Károly, Deák János, Viorel Simionescu, Mircea Faria, Murvai György, Imreh S. István, Plájás István, Bíró Károly, Csomafáy Ferenc, Gheorghe Iancu, Király Dezső, Andreescu O. Florin, Bálint Zsigmond, Horváth Lóránd, Adrian Gugiu, Kovács László, Szakács V. Sándor, Bartha Árpád, Rizeanu Gheorghe, Hadady László.

Az "első fecske" sikere gyorsan híveket szerzett a naptárnak és az 1984-es évre már kész stratégiával rendelkeztünk: azon kívül, hogy a hónapokat egy-egy nagyméretű fotóval illusztráljuk, a naptárba kerülő fotósok egy-egy szerzői oldalt kapnak, amelyen 3-6 fotójuk takarékos grafikai elrendezésben hívja fel alkotójukra és törekvéseire a figyelmet.

(Ízelítő az 1983-as könyvnaptár lapjaiból itt található.)

Illusztráció a 83-as Naptárból: A poén * Biró Károly (Nagyvárad) fotója

Festők a harcmezőn

A huszadik-

szazad.hu honlap, amely a letűnt század eseményeinek sajtóanyagaiból építi fel a visszajátszott XX. századot, egyre gazdagabb sajtófotó-anyaggal bővítette képtárát. A tematikus képarchívum mellett nekiláttak a korabeli képeslapokban megbúvó nagy mennyiségű archív riportfotót feldolgozni.

Itt bukkantam rá egy első világháborús harctéri idillre, amelynek mind a helyszíne, mind a szerzője ismeretlen, annyi derül ki, hogy magyar katonák - pontosabban a monarchiabeli sereg katonái - népesítik be az amúgy kopár terepet, amely minden bizonnyal harcmező - erre vall a háttérben meghúzódó, fegyverrel a kezükben szolgálatot végző őrszemek, amint a hátukat mutatják a szemlélőnek; de hát ez csöppet sem zavarja őket, ők otthon vannak a harcban, a fotós az, aki idegen ebben a felállításban, meg talán az az előtérben heverő-üldögélő, joviális négyes katona csoport, akik a harci cselekmények helyett vérbeli művészi tettekhez gyűrik fel a zubbonyuk ujját: festeni készülnek a harctéren. Ők a harcmező művészei, akik a küzdelem hevében is a művész szemével nézhetik a világméretű vérfürdőt, bajtársaik bajvívását és esetleges fűbe harapását, aztán majd szép csöndben megföstegetik, kicsinosítják, ha el nem kapja őket egy arra kószáló, fütyülő srapnell, mert a lövedékek nem válogattak, s ott hulltak célba, ahol nekik tetszett, válogatás nélkül.

...De ez még odébb van. Most még az idillt láthatjuk, a hátországnak szánt üzenetet: katonáink jól vannak, hősiesen küzdenek, az őrszemek résen vannak, a művészek föstögetnek...

Hoki

A vancouveri olimpia időeltolódásos kényszerébe belebambulva néztem-nézegettem a szupergyors hoki-

mérkőzéseket, és a kényelmes karosszékben eszembe jutottak azok az idők, amikor jégkorongmeccset látni mifelénk csakis a jégpályán lehetett, a megfelelő mínuszos hőfokon, védőruhával - és olykor védőitallal - fölszerelkezve, a távoli drukkereknek maradtak a lapok beszámolói és a palánk közelébe merészkedő fotósok bravúros felvételei.

Néhai Nagy P. Zoltán, akit éppen egy hete temettünk Csíkszeredában, alaposan beletanult a hokifotózásba is. Mellesleg szerette a sportokat, hiszen maga is űzött néhányat, ismerte a versenyhangulatot, tudta, mikor érdemes különösképpen odafigyelni, hogy mit hozhat a pillanat és akár a véletlen is. Nem véletlen, hogy egyik sok tárlatot megjárt, többszörösen is díjnyertes képe éppen a hokis felvételei közül került ki (némi manipulálással, persze, de ez akkor még ritkaságszámba ment, nóvumként könyvelték el) s a felgyorsult játék vibráló, az emberi szem számára kápráztató ritmusát fejezte ki a riport tárgyszerűsége helyett.

Az idő, a technika és maga a sport fejlődése is lekörözte azóta - pontosabban elkoptatta, devalválta - ezt a témát, a sportközvetítések, a villámgyors jelenetek rögzítése olyan rafinált eszközökkel történik, hogy nincs is értelme klasszikus kamerával versenyre kelni velük, csak abban az esetben, ha mi magunk képesek vagyunk megújítani a hokihoz, a sporthoz való egész viszonyunkat.

Emlékezésként azért ne feledjük ezt a NPZ fotót, amely nem remekmű ugyan, de útjelző kő egy kísérletekkel teli rögös úton.

Vadászok, erdészek...

Míg a csíkszent-

domokosi tárlat keresztmet-

szetével bajlódtam, kissé mellékvágányra került a blog történelmi vonulata, s bizony, tekerőpataki Molnár Attila barátom nem egy ötletet, témát dobott föl, amelyeket rendre jegeltem, most pedig rendre előveszem.

Az itt közölt archív felvétel látszólag ártalmatlan tárgyú: egy Maros megyei kastélyt ábrázol, amely legutoljára erdész szakiskolaként szolgálta a társadalmat, de mint némi utánajárással kiderül, végigvonult rajta a történelem számtalan vonulata.

A kép a kolozsvári Krónikában jelent meg (Máthé Éva ír hozzá riportot) abból az alkalomból, hogy a görgényszentimrei hatóságok átadták a Maros megyei múzeumnak az egykori Rákóczi-Teleki-Bornemissza kastélyt, mert anyagilag képtelenek fenntartani. Így most múzeum és szálló működik majd az egykori kastélyban, amelynek érdekes módon nincsen örököse, ugyanis egy idő után a bécsi udvar birtokait gyarapította. Nevezetes Sissi királyné Rudolf nevű fiának volt itt többek között vadász rezidenciája a XIX. század második felében, de később a királyi családnak is teher volt az impozáns épületegyüttes tartása és erdésziskolát létesítettek benne.

Rudolf herceg, akit később egy németországi vadászkastélyban találtak meg átlőtt fejjel, számos tettével gazdagította a magyarországi tudományt. Ő kezdeményezte és cselekvően nyomon kísérte a monarchia nagyszabású szellemi vállalkozását, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben c. monumentális monográfiát. Vadászszenvedélye mellett igen tehetséges ornitológus is volt, tudományos igényű naplót vezetett, dolgozatai jelentek meg. Bejárta szinte az egész Monarchiát, s a Telekiek görgényi vadászatain éveken át gyakori vendég volt. Első medvéjét is itt lőtte. Jókai szerint remekül írt, fogalmazott és beszélt magyarul, a Habsburgok között valódi magyar érezelmeivel tűnt ki. Az, hogy a múlt század dereka táján készült képen jó állapotban megőrzött szentimrei kastély rendeltetése visszakanyarodik a történelemhez, talán a hozzája fűződő események képi relikviáinak összegyűjtése és feldolgozása is új lendületet kap. Igaz, a községnek egyéb nevezetessége nincsen, de ahol egy ilyen nagyszabású szépséget kell konzerválni és új életre kelteni, ott a fotótanúságnak is komoly szava szokott lenni...

Exhumálás

1947-1989 között belső használatú, szakmai folyóirat jelent meg Magyarországon Magyar Rendőr címmel, amely képeslapként szolgálta a rendfenntartók tájékoztatását. A lapnál, története során egész sor fotós dolgozott, legtöbbjük kimondottan dokumentarista feladattal; a rendőri-nyomozati munkához szükséges képrögzítés szakemberei voltak. A munkájuk nyomán felgyűlt archívum - szerencsés véletlen folytán, mert a teljes megsemmisülés fenyegette - a Magyar Fotográfiai múzeuumba került, 500 000 képkockával, 20 ezer riporttal gazdagítva a magyarországi dokumentáris fotóanyagot a népi demokrácia rendőrségének működéséről.

Az anyagot, pályázati segítséggel, Urbán Tamás neves fotográfus kuratóriumi irányításával (aki 2008-tól a Nemzeti Kulturális Alap, majd "Soros" ösztöndíjasaként a Rendőrségi Fotó történetét kutatja) 1957-ig sikerült archiválni és elérhetővé tenni a világhálón. Innen megtudhatjuk, hogy "különösen a Rákosi korszakban, a belügy mindenütt ott volt. A villamosokon tujázó gyerekektől, a Tervkölcsön jegyzőkön át a bírósági tárgyalásokig és a szántás-vetéstől a beszolgáltatásokig, a rendőröket mindenhová elkísérték a tudósítók. A teljes gyűjtemény fókuszában a rendőrség belső élete áll (kiképzések, eligazítások, lövészetek, nyaralások, járőrök és helyszínelők), de nagy számban láthatunk izgalmas városképeket, sportfotókat, életképeket és úttalan utakon készített megdöbbentő útifotókat is. Így tehát miközben számtalan beállított, a valósággal még köszönőviszonyban sem álló tudósítást látunk, a fotókon folyamatosan jelen van, "kilátszik" a létező kommunizmus. "

Érdemes alaposan végigböngészni a sokszor eleve a fióknak vagy szűkkörű használatra készült képsorokat, amelyek között nem egy kimagasló történelmi jelentőséggel is bír. Különösen megrázó - a maga szakszerűségén túl - az itt látható exhumálási jelenet, ami a nyomozati munkában rutinos tevékenységnek látszik. A kép 1957 januárjában készült, amikor az ötvenhatos események utáni leszámolás időszaka dúlt Magyarországon, s a maga suta torzságával, szellemrajzával a terror és a káosz hangulatát idézi fel bennünk.

Szoktuk mondani, hogy a földi dicsőség hamar elporlad, az ember menthetetlenül halandó és be kell teljesítenie sorsát. E képet nézve úgy tűnik, a helyzet nem ilyen egyszerű: az elmúlás szakaszos, földi maradványunk még egy ideig hanyatt vetve magát pihenget a mélyben, anyagi jellegűségében viszont egyre kevésbbé esztétikus. De valóságos.

Kölyök

Ez a csibészesen ártatlan, enyhén pózoló alak néhai Nicolae Labis, a másodikvilágháború utáni román költészet nagy igérete.

1935-ben született, de 1956 decemberében már halott volt. Azóta is siratja egy egész irodalom. Halála ostobán tragikus volt (enyhén illuminált állapotban egy villamos kerekei alá esett), mindenkit megrendített: nemzedéktársait mindenek előtt, de az irodalmi elitet is. A veszteséget siratták. Hogy ha életben marad, mekkora dísze lehetett volna a költészetnek.

(Magyarra Kányádi Sándor fordította igen sok versét - remekül. Itt olvasható néhány...)

Mára talán kissé megváltozott a szemszög: úgy tűnik, az alig 21 éves titán ha kissé korán is, de még idejében halt meg. Amíg a korszak még nem kényszerítette őt végzetes kompromisszumokra. Ahogy azt később sokunkkal megtette.

Ez a kép egyika annak a kevés dokumentumnak, mely tanúsítja, hogy a költészeti fenomén igen is élt és létezett. 1952-54 között pedig annak az Eminescuról elnevezett írófőiskolának volt a hallgatója, amely a mai irodalom hetven-nyolcvanas éveiben járó nemzedékét nevelték. Akik közül Gheorghe Tomozei, Labis egyik közeli jó barátja 1972-ben emlékkötetet szerkeszt a költő hátrahagyott dokumentumaiból, a kortársak emlékezéseiből, halálának tanúsítványaiból.

Nincs könnyű dolga: kéziratokon kívül alig maradt néhány fotó róla. Se filmfelvétel, se hanganyag nem őrzi alakját. (Lám, vannak pillanatok, amikor a fotó mindenhatóvá lép elő!)

Az itt látható felvétel az írófőiskola udvarán készült, egy korabeli autónak dőlve, mintha hosszú útján megállva időzne el egy szusszanásnyit, majd folytatná útját az ismeretlenben, a halhatatlanság felé.

Halála után jó pár évvel kiderült: az Ifjúmunkás Szövetség vezetősége, radikális, szélsőségesen forradalmi nézetei miatt kizárását tervezte. Labis megspórolta számukra a gesztust: beállt irodalomtörténetnek.

Éhínség

A múlt század harmincas évei, Ukrajna. A sokáig titokban tartott népirtás képei itt láthatók. Most már össze lehet gyűjteni őket, kiállításokon mutogatni, ország-világ előtt beszélni róluk. Honlapon tenni elérhetővé bárkinek. A képek talán vissza se adják azt az iszonyatot, amit az emberben hagy annak a tudata, hogy nincs mit tenni; annak érdekében, hogy a kolhozosítást sikerre vigyék, az ukrán parasztokat a szó szoros értelmében halálra éheztették. Elvették mindenüket beszolgáltatás fejében...

Talán nem is illene többet szólnom erről a képről, ahol gyerekek gyűjtik a fagyos krumplit a kolhoz földjén a Donyeck megyei Udacsne faluban, 1933-ban. Vaszilij Grosszman szovjet író Pantha Rhei c. esszéjében (1955-1963) egy kolhozszervező asszonnyal mesélteti el az ukránok kiéheztetésének iszonyú dimenzióit- de csak 1989-ben jutottunk oda, hogy e vallomást el is olvashassuk.

*

"Felüvöltött a falu, amikor megpillantotta a halált. Az egész falu üvöltött: nem az eszére, a lelkére hallgatva, hanem ahogy a falevelek susognak a szélben, vagy a szalma zizeg. Erre dühbe gurultam: miért üvöltenek ilyen keservesen, már nem emberek, és mégis ilyen keservesen üvöltenek. Kőszívűnek kell lenni ahhoz, hogy az ember, miközben hallja ezt az üvöltést, elmajszolja a maga kenyérfejadagját. Megesett, hogy a fejadagommal kimentem a szántóföldre, és hallom ám: üvöltenek. Ha az ember odébbállt, úgy tűnt, elcsendesedett az üvöltés, ám ha tett még néhány lépést, ismét hallhatóvá vált: ezúttal már a szomszéd falu népe üvöltött...

Egy NKVD-s ezt mondta nekem: "Tudod, hogy a megyében hogy hívják a falvakokat? A szigorú iskola temetőinek." Eleinte nem értettem ezeket a szavakat. És milyen pompás időjárás volt! Nyár elején esők jöttek, gyors, könnyű záporok, és az esővel váltakozva perzselő napsütés, és ettől falként állt a búza, fejszével kellett kivágni, és magas volt, embernél is magasabb. Ezen a nyáron hányszor gyönyörködtem a szivárványban, a zivatarban és a langyos, futó záporban.

Télen valamennyien azt találgattuk, lesz-e termés, az öregeket faggattuk, példákat idézgettünk: az őszi búzába vetettük minden reményünket. És a reményünk valóra is vált, aratni viszont nem tudtunk. Bementem az egyik házba. Az emberek fekszenek, vajon lélegeznek még, vagy már nem is lélegzenek? Ki az ágyon fekszik, ki a kemencén, a házigazda lánya pedig, ismertem, félig eszméletlenül hever a padlón, és a hokedli lábát rágja. Olyan iszonyú volt ez - hallotta, hogy beléptem, de nem nézett felém, hanem felmordult, ahogy a kutya morog, ha a közelébe mennek, amikor csontot rág.

Szörnyű dögvész zúdult a falura. Először a gyerekek, az öregek betegedtek meg, aztán a középkorúakra is átterjedt. Eleinte eltemették a holtakat, később viszont már temetetlenül maradtak. Hullák hevertek az utcákon, az udvarokban, az utolsók viszont már bent maradtak a házakban. Csend lett. Kipusztult az egész falu. Ki halt meg utoljára, fogalmam sincs. Minket, akik a vezetőségben dolgoztunk, a városba vittek.

Először Kijevbe kerültem. Éppen ezekben a napokban kezdtek szabad kenyeret árusítani. Mi történt! Már este fél kilométeres sorok kígyóztak. Sorok, tudod, különbözők vannak: az egyikben álldigálnak, nevetgélnek, napraforgómagot rágcsálnak, a másikban számokat írnak papírlapra, a hármadikban, ahol nem tréfálnak, a számot az ember tenyerébe vagy a hátára írják - krétával. Ezek itt különös sorok voltak - soha többé nem láttam ilyeneket: az emberek egymás övébe kapaszkodtak, és libasorban álltak. Ha valaki megbotlott, az egész sor megingott, mintha hullám hömpölygőit volna rajta végig. És mintha táncolni kezdtek volna - ide-oda. Egyre erősebben ringatóztak. Attól féltek, hogy nem lesz elég erejük ahhoz, hogy az előttük állóba kapaszkodjanak, és a kezek szétnyílnak - és félelmükben a nők kiabálni kezdtek, és így az egész sor üvöltött, és úgy tűnt, megtébolyultak, és énekeltek, táncoltak. És egyszerre csak csőcselék hatolt be a sorba: azt nézte, hol a leggyöngébb a lánc. És amikor a csőcselék közeledett, a sorban állók újból üvölteni kezdtek a félelemtől, és úgy rémlett, hogy énekelnek. A szabad kenyérért a városi nép állt sorba: polgári jogaiktól megfosztott férfiak, pártonkívüliek, iparosok vagy peremvárosiak.

A falvakból pedig bekúszott-mászott a parasztság. A pályaudvarokon kordon, minden vonatot átkutatnak. Az utakon mindenütt őrség: csapatok, NKVD-sek, a parasztok mégiscsak elvergődtek Kijevig - szántóföldeken, szűzföldeken, mocsarakon, erdőcskéken kúsztak-másztak át, csak hogy kikerüljék az utakon az őrcsapatokat. Mindenhová nem lehet őrséget állítani. Járni már nem tudnak, csak csúszni-mászni. A nép siet a dolgára: ki munkába, ki moziba, a villamosok járnak, az éhezők pedig a tömegben csúsznak-másznak - gyerekek, bácsikák, lányok -, mintha nem is emberek, hanem négykézláb járó undok kutyák vagy macskák volnának. De ez a népség még ember módra szeretne viselkedni, szégyenérzete van.

Egy lány kúszik a járdán, püffedt, mint egy majom: vinnyog, de a szoknyáját igazgatja, szégyenkezik, fürtjeit a kendője alá gyűri - falusi lány, első ízben jutott el Kijevbe. Ezek a szerencsések legalább idekerültek, egy a tízezerből. Még sincs számukra mentség: fekszik az éhező a földön, sziszeg, rimánkodik, enni viszont nem tud: a kenyérszelet ott hever mellette, de már semmit sem lát, a végét járja. Reggelente stráfkocsik jöttek igáslovakkal, összeszedték azokat, akik éjjel meghaltak. Láttam egy ilyen stráfkocsit: gyerekek voltak rajta. Amint már mondtam: vékonykák, hosszúak, az arcuk akár a halott madaraké, hegyes csőrök. Kijevig repültek ezek a madárkák, de minek? Akadtak köztük olyanok is, akik még csipogtak, a fejecskék, mintha ólomból lettek volna, ide-oda himbálództak. Kérdőre vontam a kocsist, de csak legyintett: míg odaérünk, elcsendesednek."

Magaslesen

Ugye, ismerős ez a felkapaszkodott, a világ fölött trónoló, nyaktörő helyzetéből is derűsen ágáló figura? A képeken kívül talán álmainkban látjuk megelevenedni a bátorság eme élő oszlopát.

De a huszadik század első felének sajtójában, a www.huszadikszazad.hu révén rábukkantam ennek a "magasles" pozíciónak a dokumentumára: az Egyesült Államokban a harmincas években épült felhőkarcolók munkatelepein készültek ilyen és ehhez hasonló képek. Az itt mellékelt archív felvételhez az alábbi korabeli magyarázat társult:

Az acélveréb….

1934 január

A munka legvakmerőbb akrobatái a newyorki felhőkarcolók acélvázait építő munkások, az úgynevezett „acél verebek”, akik szédületes magasságban a kötéltáncosokat megszégyenítő nyugalommal dolgoznak.

Nagy a fizetésük, de sokan életükkel fizetnek vakmerőségükért.

Ez az „acélveréb” jókedvűen ül egy gerenda tetején, miközben lent a mélyben ezer és ezer „hangya” siet az uccákon.

Hogyan készülhetett a kép? Némileg rejtély, ha csak nem mindjárt bonyolult trükkre gyanakodunk, hiszen a perspektíva törvényeit rendre felrúgja az elénk tárt látvány. Ám ismerjük el: a kép hatásos, a helyzet szédítő, és mi higgyük el, hogy az információ reális. Ma már nincs semmilyen vesztenivalónk, ha kiderülne, hogy mégsem az...

Magyar világhíradók

November 5-e óta a korfestő, dokumentarista fotók ügye újabb "erősítést" kapott a hálón: elindult az 1931 és 1943 között készült magyar filmhíradók anyagát bemutató weboldal, a Filmhíradók Online a Magyar Nemzeti Filmarchívum (MNFA) és a Neumann Nonprofit Kft.-hez tartozó Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) gondozásában.

Ami praktice azt jelenti, hogy az ember fia 5183 filmhírt, 63 órányi anyagot nézhet meg a jelzett időszak híradóinak anyagából, amelyhez rendelkezésére áll a hírek írott szövege is.

Vasárnap óta tesztelem az oldalt, az első megjegyzés mindjárt az, hogy Internet Explorer böngészővel, csakis flash lejátszóval (flash player) látható a filmanyag és a hang minősége olykor kívánnivalót hagy maga után, viszont a keresési lehetőségek (témák, szereplők, helyszínek alapján) kárpótolnak az archív anyag sérült állapotáért.

Az érdekesség kedvéért fotótörténeti anyagra kerestem rá, s meg is találtam egy 1939 februári híradóban, a rövidhír a daguerrotypia száz esztendejének fontosságát és rövid történetét pergeti le az alig egy perces képsor révén, bemutatva a fotózás hőskorának néhány kulcsfontosságú trófeáját, úgymint: id. Alexandre Dumas író portréját (jobbra fent), a munkások távozását a mozgófilmet feltaláló Lumiere-testvérek üzeméből, illetve a XIX. század írófejedelmét, Victor Hugo-t a ravatalon (jobbra lent).

Szakértők hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy a híradók hitelét kritikával kell fogadni, hiszen mindenkori szerepük az volt, hogy az informálás mellett kirakatba állítsa a mindenkori hatalom fegyvertényeit, sikereit, érdekeit és gondolkodásmódját. Propagandacéllal készültek, Sajnálatos módon, a második világháború végén a híradók eredeti filmnegatívjait tévedésből felgyújtották az oroszok, az anyagot jórészt az innen-onnan megmentett pozitív kópiák alapján rekonstruálták.

Magyar filmhíradók 1924-1992 között készültek heti rendszerességgel, két kiesés történt: az egyik 1945-ben (az év első felében), illetve 1956 októbere és decembere között. A teljes anyag digitalizálása tovább folyik...

Vakmerőség

Még a fotografálás hősi korszakában, amikor épp úgy minden lehetséges volt, mint ma, legfeljebb az emberek nem tudtak róla, a teljesítmény-

központú fotózás megteremtette a maga mutatványait és szenzációit. Nemrég bukkantam Szabó Zoltán és csapata nagy kitartással és jó szakmai érzékkel szerkesztett magyar sajtóantológiájában, a www.huszadikszazad.hu-n néhány olyan dokumentumra a huszadik század elejéről, melyek a fotótörténetnek kevésbé az esztétikai, inkább az informatív vonulatában érdemelnek figyelmet. Íme egy fotós bravúr, melyet a korabeli sajtó annak rendje s módja szerint tálalt, megjegyezvén, hogy "készült a Tolnai Világlapja részére, utánnyomás tilos..."

Fényképezés életveszedelemmel

1907 január

A vérbeli fotografust a legnagyobb veszedelem se riasztja vissza, ha valami érdekes felvételre nyílik alkalma. Ennek a határtalan vakmerőségnek ritka példája az a new.yorki jelenet, melynek sikerült fényképét mai számunkban mutatjukbe olvasóinknak.

A fényképész a földtől mintegy tizennyolcz emeletnyi magasságban, egy épülő ház vashálózatának tetején ül és gépével New-York város látképéről készit fényképfelvételt. A széditő magasságban lévő vassinen perczekig élet-halál közt lebeg, meg se fogózhat, mert egyik kezével fogja a gépét, a másikkal pedig beigazitja a felvételt.

A rendkivül érdekes jelenetet a szomszédos ház tizennyolczadik emeletének egyik ablakából fényképeztette le lapunk részére az Underwood and Waterwood londoni és newyorki fénykép-ügynökség.

Buziás

Egyik fürdőemlék hívja elé a másikat...

Tegnap Erzsébet-

városban merítkeztem meg a Nagy-Küküllőben, ma a buziási óriáspark árnyas fái alá képzelem magamat, méghozzá 1947 forró nyarába, amikor Vallasek nagybátyám szüleinek házában nyaraltam egy kerek hónapot, hogy így tehermentesítsük anyánkat. (Lánytestvérem Aradon, egyik öcsém meg Brassóban múlatta idejét, ugyancsak rokonoknál; anyánk egy éves, legkisebb öcsénket gondozta ezalatt...)

Ezt a látképet, amely bennem a fenti sorokat előhívta, egy igen rokonszenves honlapon találtam, amely 2006 óta igyekszik begyűjteni/elérhetővétenni mindazt a szellemi és illusztrációs dokumentumot (tanulmányokat, könyveket, térképeket, látképeket, fotókat, képgyűjteményeket, visszaemlékezéseket, lapokat, múzeumi leleteket stb.), amit a romániai Bánátot egyedivé teszi. A közösségi összefogással, több nyelven - köztük magyarul is - olvasható portál valóságos kincsesbánya, egyik következő alkalommal még szívesen elkalandozok arrafelé.

Most csak ezt a látképet csentem el, amelynek áthatolhatatlan árnyékos részein ott lapulok magam is. A levegőben - tudom meg utólag - már benne van a közelgő, 1947 augusztusi pénzbeváltás, amikor egész vagyonok úsztak el Romániában (ez is volt a cél!), s a bankókat milliósokként és milliárdokként kellett számontartani.

Én mindebből csak annyit érzékeltem, hogy mert jó hangom volt, amivel nagybátyám szívesen dicsekedett ismerősei előtt, nem egyszer adtam szabadtéri koncerteket a bánáti fürdőváros parkjában, hol a pavilonban, hol egy árnyas padon. Egyik alkalommal egy járókelőnek annyira megtetszett kisfiús szopránom, hogy egy maroknyi milliós bankjegyet nyomott jutalmul a kezembe. Büszkén szorongattam azt a pénzt, s nagybátyám megígérte, hogy ha hazamegyek, majd vehetek magamnak azt, amit éppen óhajtok.

Mire hazaértünk, megtörtént a pénzbeváltás. Nagybátyám elment a bankba, hogy millióimat beváltsa. Már nem tudom, mennyit kaphatott, de nekem azt mondta, hogy éppen egy görögdinnyére elegendő aprópénzzel szúrták ki a szemét. A bizonyíték ott volt a kezében: egy 6 kilós, ropogós görögdinnye formájában. Mindjárt át is akartam venni a nekem kijáró csemegét, se nem bírtam megtartani a közel 6 kilós gyümölcsöt, amely csúfosan leesett a földre, ahol ripityára szakadt. Végül a tyúkok ették meg, én pedig maradtam a veszteség ízével, illetve egy boldog buziási vakáció emlékeivel...

Nagy-Küküllő

1924-et írunk, nyár van, a folyó a Nagy-Küküllő, amint Erzsébetváros határában elhömpölyög. A víz fölött mintha könnyű pára lebegne, de meglehet, hogy a fotó ismeretlen készítőjének technikai felületessége, vagy a kép megőrzésének nem megfelelő körülményei okozza a látványra telepedő homályt.

Ha így van, ha úgy van, az eredmény az a történelmi sejtelmesség, ami az eltelt közel kilencven évet egymástól elválasztja. A képen ábrázolt személyek azonosítása is körülményes, hiszen valamennyien a föld alatt nyugszanak: apai nagyapám néhány testvérét és hozzátartozóit ábrázolja, anélkül, hogy teljes lenne a családi létszám. Az erzsébetvárosi családi fészekben időnként - mindenek előtt nyáron - összegyűltek valamennyien, mint egy nagy táborban, ellensúlyozni az otthonmaradt néhány lánytestvér magányát.

Egy élhető, bár erősen vidéki élet volt akkoriban Erzsébetvárosban, amely valamikor jobb történelmi időket is látott. Igaz, hogy dúlások is veszélyeztették, szabadrablások fosztották ki, de túlélt minden megpróbáltatást.

A huszadik század negyvenes éveinek végén magam is vendége voltam néhány nyáron az erzsébetvárosi Cseke-kúriának, s ha megerőltetem az emlékezetemet, talán még e partszakaszt is lelki szemeim előtt látom, mert az egyik nyáron fürdeni is elvittek magukkal a felnőttek, de nagyon féltettek a mélyvíztől, legőszintébb bánatomra...

Lehet, ha e kép nem kerül a kezembe, talán az emlék is elvész valahol, de ez a sápadt tanúság valahogy fölerősítette bennem azt a csöndes erdélyi zugot, melyben ma már a család egyetlen tagja sem él, s amely jelenében is inkább már csak történelem.

Gettóélet

Film pereg egy szakelőadáson: a BBC alkotása a fotó géniuszairól, s az ismert alkotók mellett megüti a fülemet egy név, amely kevésbé ismerősen hangzik - a Henryk Ross-é.

Azé a lengyel zsidó fotográfusé, aki a második világháború idején, a lodzi gettóba kényszerített zsidó lakosság életének krónikásaként maradt meg a jelenkor emlékezetében.

Azé a valósághoz ragaszkodó, a hírhedt náci bűnös, Eichman leleplezésében fotóival tanúságot vállaló alkotóról, akinek nagyértékű gettóképeit 2004-ig nem lehetett nyilvánossá tenni, a közvélemény idegenkedése miatt.

Páratlan értékű és mennyiségű gyűjteménye, amelyet a Statisztikai Hivatal égisze alatt hozott létre, ma a nácik teremtette gettóélet egyik ritka dokumentuma, csak úgy élte túl a háborút, hogy Ross kertjében mélyen elásta a negatívokat, s a békekötés után hazatért és kiásta az épen maradt anyagot.

Csakhogy bemutatására nem érett meg az idő. Azok, akik maguk is túlélték a halálgyárak borzalmait, idegenkedve és értetlenül álltak a Ross ábrázolta gettóélet előtt, amelynek egyes jeleneteiből, a helyzet minden tragikuma és megalázó volta ellenére, csak úgy árad az életöröm. Mosolygó gyerekek, dolgozó asszonyok, születésnapi ünnepség, csókolózó pár, virágzó ágak, békés, sárga csillagot viselő rendőrök - mi ez, ha nem a nácik felmentése, a holokauszt rózsaszínbe vonása?

Kínzó dilemma ma is, gyötrő viták tárgya, hogy mi az erkölcsösebb magatartás a művész részéről: tanúságot tenni a pillanatról, amely sokszor nyomtalanul suhan el fölöttünk, vagy kivárni a történések végét és olyannak láttatni múltbeli eseményeket, amilyennek azokat mai tudatunk megkívánja?

Mivel vétett Ross saját fajtája ellen?

Azzal, hogy ábrázolta annak élniakarását, és nem csak szenvedését? A rendőrt és az áldozatot játszó dundi kisfiúk (fent) "bűne" az lenne, hogy túl kövérek. Nem illusztrálják magát a szenvedést? Hogy atipikusak?

Hasonló lehet a kifogás a születésnapi fotó (lent) ellen is, amelybe nem nehéz belemagyarázni, hogy megszépíti a gettólakók sorsát, életét, mintegy legitimálja azok tetteit, akik tudatosan eltervezték nagyszámú zsidó lakosság kipusztítását.

(Pedig a művész többet is kockáztatott: amikor már javában működtek a halálgyárak, titokban következetesen tovább dokumentálta a zsidóság szenvedését, a legembertelenebb tetteket, az áldozatokat, a tömeggyilkosságokat...)

Jó, hogy a görcs 2004 után oldódott. Ma már Ross fotóit szükséges dokumentumnak tekintik, tanúságnak, rendhagyó művészi teljesítménynek, felelős tettnek, amely mindvégig az ember ama csodálatos tulajdonságáról szól, hogy a legnagyobb bajban is képes fenntartani, megőrizni az élet, a szeretet szikráját, reményét.

Szívbemarkoló tragédiákról vallanak ezek a képek (gazdag képsort láthatunk az itt elérhető honlapon): arról, hogy ilyen erős, vidám, hozzánk hasonló embereket fosztottak meg önkényesen az élet jogától. A lodzi gettóban élő több mint 200 ezer lakó közül alig 10 ezer maradt életben. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Ross kamerájába nézők közül szinte egyetlen sem maradt életben...

Útjavítók Bukarestben

A képet szemlélve tulajdonképpen 1964-et írunk, s a bukaresti Dorobanti sugárút egy részét látjuk, ha elindulnánk a kép baloldala irányában, akkor hamarost a Dorobanti térre jutnánk, majd onnan még tovább, a televízió stúdiójáig...

Tudom, mert évtizedeken át ettem Bukarest kenyerét. Legelőször 1962 elején csöppentem be, egy téli szünidőben, s emlékszem, akkoriban még villamos járt ezen az úton, mint ahogy még évekig, amíg végleg fel nem szedték a síneket...

1964-ben egy francia fotós, bizonyos M. Monestier látogatott el Romániába, hogy az akkori román valóságot diapozitíveken megörökítse. Nem sokat lehet ma már tudni arról a misszióról: sem arról, hogy kinek a vendége volt, ki hordozta végig az országon, honnan szerezte a képek helyszínére vonatkozó információkat, mi volt a lényegi szándéka a képsorozat elkészítésének, egy biztos: a képek egy svájci kiadó kezébe kerültek, akivel Kanadában élő jóbarátaim, Pusztai Péter és Georgeta képzőművészek szoros munka-kapcsolatban állnak, tőlük jutottak Péterhez. A kiadó azzal érvelt, nincs mit kezdenie a mintegy 120 diát felölelő anyaggal s mivel tudta, hogy Péterék Romániából származnak, nekik ajándékozta a titokzatos Monestier úr archívumát (megtekinthető itt).

Péteréktől aztán e nyáron hozzám került a képriport, azzal a magyarázattal, hogy látván a Fotótanú részben erőteljes dokumentáris érdeklődését, talán inkább hasznát veszem. Szó se róla, volt mit töprengenem e képek láttán, amíg szerény házi eszközeimmel digitalizáltam a meglehetősen kirakatízűre sikerült útiriportot, de ha visszagondolok azokra az időkre, amikor e felvételek készültek s őszinte akarok lenni, azt mondhatom, hogy ilyen szemmel láttuk azt a világot, hiányzott hozzá az összehasonlítási alapunk, hogy azt mondhassuk: az, ami e 120 képbe sűrített Romániából látszik, elmaradott, primitív és kiábrándító.

Pedig akkor épp az "olvadás" felé tartott az ország...

Vajon teljesen a múltat látjuk M. Monestier képein (aki saját kezű, francia magyarázatokat firkantott adiák kartonkeretei szélére), vagy felismerünk rajtuk a jelenre utaló reminiszcenciákat? És hol van a szerző, akinek az interneten mostanig nem sikerült a nyomára bukkannom...