Remek interjú egy (amatőr) fotóssal

A fényképezés inváziójának kellős közepén oázisnak hat az a beszélgetés, amelyet Gáspárik Attila folytatott az Erdélyi Magyar Televizióban Hajdú Tamás nagybányai állatorvossal - ahogyan ő nevezte magát: amatőr fényképésszel. Hajdú Tamás az interjú felvételét (a youtube révén) feltette fotós blogjára, s érdemes végighallgatni a 25 pereces tartalmas beszélgetést, amely nem csak a fotográfia mai gondjait hozza felszínre, hanem emberileg is nagyon tanulságos.
Megtudtam belőle például, hogy Hajdú Tamás fia annak a fotográfus-fogorvosnak, akinél a nyolcvanas évek végén egy izben vendégeskedtem Szilágysomlyón, aki nem csak fotózott szabad idejében, hanem szobrászkodott is és sikerrel vezette a kórháziak szinjátszó körét. 

Hajdú Attila fotós trükkje

Az interjúban a fiú kegyelettel beszél apjáról, aki tulajdonképpen ránevelte a fotográfia szeretetére és talán a fotós látást is tőle örökölte. Igy aztán nem csodálkozom, hogy Tamásnak visszhangos sikerei vannak bel- és külföldön egyaránt, s valami derűs nyugalommal tud beszélni arról, hogy számára milyen spontánul levedli magát a környező világ.
Örvendek ennek a váratlan "találkozásnak", már csak azért is, mert úgy tudom: Hajdú Attila 2012 táján elhunyt. De olthatatlan alkotó szelleme lám, tovább él a fiában - abban a nemzedékben, mely digitálisan, de teszi a maga dolgát, legjobb tudása szerint.

Székely Sándor fotója Hajdú Attila csiksomlyói
szobráról

Hajdú Tamás: In memoriam Hajdú Attila

Roham előtt

Igen kedves emberem - szomszé-

dom - tartózko-

dik e napokban a csíkszere-

dai kórházban, fenn a Laji dombján. Nem kívánom senkinek az ilyen időtöltést, bár manapság a kórházi lét jóval lazább, mint akár húsz évvel ezelőtt. A beutalt beteg akkor fogadhat látogatót, amikor kedve szottyan, mert a járványos fertőzések kiváltotta karantént leszámítva a kórházak vezetőségei tudják: a hozzátartozók, a betegekhez bejárók segítségére vannak utalva.

Pár órai keresgélés után előveszem egyik kedves, ahányszor ránézek, mindig szorongó szomorúságba ejtő képemet. Egy kórházi riportomhoz készítette a nyolcvanas évek elején Székely Sándor fotóriporter kollégám és sorstársam, aki jó pár napon át téblábolt a csíkszeredai kórház környékén és osztályain, akárcsak korábban jómagam, s néhány órát várakozott a februári hidegben, a kórházudvart lezáró sorompó és kapusfülke előtt, farkasszemet nézve a sorompó mögött gyülekező, fagytól tipegő-topogó tömeggel, akik arra vártak, hogy pontban 14 órakor megmoccanjon az elektromosan irányított kórházkapu s kezdetét vegye a hivatalos látogatási idő.

Csúcsteljesítménynek tartom ezt a néma várakozást, feszülést kifejező, lényegében lesipuskás fotót, amely nem csupán annak a fagyos kora délutánnak az emlékét rögzíti, hanem az egész korszak összeszorított fogú fegyelmének a megalázó voltát, amit mindenek dacára vállaltak és magukévá tettek az emberek. Dühöngve, magunkba fordulva morgolódtunk, sorainkat összezárva, konokul kivártuk a pillanatot, amikor elindulhatott a roham.

Látni kellett volna azt a versenyfutást, ami a kórházbejáratig mozgásba hozta a dermedt emberek százait. Ma már ilyen látvány elképzelhetetlen. Az a kapu talán csak egy rosszemlékű maradvány. Vagy már az sem, csupán leltári tárgy...

Vívmány

Ma már kénysze-

redetten, hiába forga-

tom számban ezt a nesze semmi, fogd meg jól szavunkat, ami a néhai népi demokráciánkban született és amely 1989-ig végigkísérte az egész sajtófotózást, legalább is Romániában. Azon belül is, a magyar sajtóban, hiszen a román megfelelője nem volt ennyire direkt és célratörő: eredményekről, megvalósításokról szóló fotókat emlegettek a román kollégák, de ennyi szót nem kívántunk vesztegetni a dologra, ezért született ez a mindenféle műfajban a jót, a dicsekvésre méltót, a megvalósított értéket népszerűsítő igyekezet.

"Hozzatok valami vívmányt" - hangzott el feladatkiaszabáskor a főnökök szájából, és akkor már tudtuk, hogy olyan anyag (cikk, fotó) kell a lapnak, amivel demonstrálni lehet, hogy egyre jobb és szebb az élet, hogy napról napra mind gondtalanabb a sorsunk, s e csöppenként adagolt "bizonyosságokból" is összeállt az a pozitív jelen- és jövőkép, aminek az volt a feladata, hogy hosszú távon érdemessé tegye a pillanatnyi lemondást, a nehézségek vállalását.

Székely Sándor kollégám (Előre, RMSZ) itt látható fotója 1987-ből egy ilyen vívmány fotósorozat egyik - megmaradt - darabja. Azt a készülő, de aztán a rendszerváltozás eseményeivel immár tartósan félbemaradt "bukaresti tengert" ábrázolja, ami a Bukarest–Duna hajózható csatorna elkészülte után még látványosabban feltöltődött volna, a láthatárig elterülő gyűjtőtó gyanánt, amely kikötővé varázsolja a román fővárost egy olyan alföldi síkság kellős közepén, ahol nyaranta rendszerint az aszály, a fokozatos elsivatagosodás fenyeget. A hatalmas összegeket elnyelő, országos terv döcögve és nehézkesen haladt előre, dacára a magas országvezetés sürgető érdeklődésének; maguk a szakemberek is megvalósíthatatlannak találták az elképzelést, pontosabban nem is a megvalósíthatóságot, hanem annak hasznosságát vonták kétségbe... Csakhogy az akkori élet vívmányai már csak ilyen eszelős, kierőszakolt, de soha be nem fejezett elképzelések részeredményeiben rejtőztek. Úgy kellett rájuk lelnünk, félig behunyt szemmel, hogy amit megmutatunk belőlük, az lehetőleg ne tartalmazza a kulisszák mögötti zűrzavart, félbemaradottságot, stagnálást, sikertelenséget. Így aztán a legtöbb vívmánykép statikusan, inkább csak dekoratívan ábrázolja a látvány harmóniáját. Emberi élet nyoma nincsen rajtuk, hiszen csak díszletek egy megálmodott, de soha meg nem valósuló, önkényesen elképzelt, zavaros jövőről.

Mondanom sem kell: a képen látható formás, mozgalmas előtért szolgáltató korlát ma már ottfelejtett, rozsdás színpadi kellék... Ha el nem bontotta valaki s bagóért eladta egy roncstelepen...

Magánszám

Nyolc éve hunyt el a Kolozsváron élő Bálint Tibor - jeles prózaíró, s valamikori elődöm az újságírásban; ugyanannak a magyar ifjúsági lapnak volt a kolozsvári tudósítója pár éven át, amelynél később, 1962-1979-ig szolgáltam. Halálának nem volt tanúja - egyedül tartózkodott otthonában, úgy találtak rá később, már élettelenül - , életének szöveges és képi dokumentumait viszont özvegye, barátai és tisztelői segítségével igyekeztek összegyűjteni és néhány éve jól működő, sokoldalú, eleven weboldallá fejleszteni. Számomra ez a teljesen spontán, érzelmi alapon megvalósuló elképzelés azért példaértékű, mert jelzi, hogy amennyiben a közvetlen környezet hagyja elkallódni, az idő által homályba veszni egy-egy jelentős alkotó személyiségéről tanúságként fennmaradt dokumentumokat, úgy nem csupán az emlék csorbul, hanem a művek és az alkotók utóélete, percepciója is hamissá, hivatalossá, kanonizálttá válik.

Bálint Tibor esetében azért működik hatékonyan az egyéniség-idézés, mert a dokumentumok begyűjtésének egyik fő szempontjává az őszinteség és a hitelesség lépett elő. A honlap gondozói nem kívánnak egy eszményített, jól fésült alkotói képet a közvéleményre erőltetni, jól látszik ez az eddig begyűjtött képgaléria gazdagságából, amelyhez az egykori Romániai Magyar Szó archívumából 10 szekvenciából álló, a múlt század utolsó éveiből származó képsort illeszthetünk (Székely Sándor fotóriporter analóg, ff felvételeiből), mely egy székelyföldi irodalmi felolvasókörút egyik állomásán, egy szálloda előcsarnokában készült a történeteit mindig legendásan színesen és kifejezően előadó - olykor valósággal eljátszó - író folyamatos gesztusairól s amely akár a történet átlényegült "kottája" is lehetne...

Nyolcvan

Pár nap múlva 80 éves lesz a magyar közírás egyik meghatározó, élő klasszikusa: Bodor Pál, akit Diurnus néven is ismer az olvasóközönség, és aki életének egyik -meghatározó - részét Romániában töltötte, a másik részét, egészen máig abban a nagyvárosban, amelyben meglátta a napvilágot: Budapesten.

Az ő életbeli vándorlásai - nem beszélve az újságíró, a riporter amúgy is kötelező bolyongásairól - már valóban európai léptékkel mérhetők és tarthatók számon. Felkértek egykori lapjának utódjánál, az Új Magyar Szónál, hogy állítsak össze születésnapi megemlékezést az egykori kolléga tiszteletére. Felemelő, ám roppant nehéz feladat...

A bibliográfiai búvárkodáson túl az egyik legnehezebb feladat volt megtalálni azt a képi ábrázolást, amely a szövegen túl hitelesen hordozza azt is, ami Bodor egykor fizikai valójában is volt, ugyanakkor ne szépítse meg a mai valóságot, amikor ha akarjuk, ha nem, be kell vallani, hogy az ünneplésre méltó személy bizony, roskatag kicsi úriember lett, árnyéka egykori mosolygós önmagának; mint egy polcon felejtett, önmagába roskadó, ráncot ráncra halmozó alma...

Végül egy olyan fotó mellett döntöttem, amely a hetven éves íróról az ezredfordulón készült, én pedig pár méterre tőle ültem, egy könyv bemutatóján, a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, amikor még utazni is tudott, de már rajta volt a kor pecsétje, a múló nap "alkonyi sugára". Székely Sándor fotóriporter kollégám olyan remekül megoldotta akkor a hiteles portré elkészítésének feladatát, hogy azt hiszem, ez az a fotó, melyre majd hivatkozni lehet akkor is, amikor legtöbbünk, e mai világ tanúi, már csak hivatkozási pontok és források leszünk valahol, egy roppant szellemtörténetben, de mindig akadnak majd olyanok, akik szeretnének egykori, múló arcunkba nézni...

Bámulás

Amikor Székely Sándor (Romániai Magyar Szó) riportútra utazott Budapestre - emlékezetem szerint 1994-ben történt a dolog -, akkor meg voltam győződve róla, hogy üres kézzel tér haza. Mindegyre az járt az eszébe, hogy a magyar fővárosból az akkor ott könnyebben és olcsóbban beszerezhető technikával tér meg. Mint minden szenvedélyes és anyagilag nem túl biztos lábon álló fotós, örökké álmodozott, kombinált, kereste a jó alkalmakat és reménykedett... Hogy egyszer valami csoda folytán szuper felszerelés üti a markát és akkor minden addigi gondja elszáll...

A szerencse akként mosolygott rá, hogy 1993 júniusában Fidesz-delegáció élén Orbán Viktor, akkor még kölykösen fiatal ifipárt-elnökBukarestbe is ellátogatott, s az RMSZ-től akkor egy fotóriportert kértek, aki az egész látogatás alatt végigfényképezi az eseményeket. Bukaresti fotóriporterünk csak egy volt, így hát Sanyit delegáltuk, aki becsületesen végigbumlizta a meglehetősen fárasztó protokollt és a végén jókora fényképpaksamétát nyomott a búcsúzkodó Fidesz-elnök kezébe. Orbán megköszönte és arra kérte, hogy majd üzenje meg, mibe kerül neki ez az egész.

Egy évig tökölődött Sándor, hogy felbecsülje, mivel is járna jobban, ha a számla kiegyenlítésére kerülne a sor. Végül közös megegyezésre azt ötöltük ki, hogy a fotók fejében a Fidesz elnöke elrendezhetné, hogy fotósunk legalább egy hónapi riportúton Magyarországon tartózkodhasson. Egyik magyarországi utamon kapcsolatba léptem az illetékesekkel, sikerült nyélbe ütni az üzletet s 1994 nyarán Sándor kiutazhatott az anyaországba.

Nagyrészt Pesten tartózkodott, s természetesen fotókkal tért meg - a technika beszerzését megint későbbre, "jobb időkre" halasztotta. Néhány akkori felvételét galériába helyezve megállapíthatjuk, hogy a riporter szabályosan rácsodálkozott a budapesti életmód akkori nyitottságára. Az itt látható, Bámulás címet viselő fotója nem is a látványt, hanem a látványba feledkezett embert - nevezetesen két törékeny japán turistalányt, illetve a háttérben néhány fiatalt - örökített meg. Az utcán kóborló fotós felfedezte magának az európai nagyvárost, az idegenforgalomtól és szabadtéri látványosságoktól nyüzsgő Budapestet, a köztereket megtöltő, sajátosan szórakozó fiatalokat, egyszóval mindazt, ami a rendszerváltás utáni Magyarország felfelé ívelő pezsgésében irigylésre méltó volt. Ezek a látvány-dokumentumok ma már a múlt időt őrzik - a ma kiutazó fotósok már egészen más témák után néznek a magyar metropoliszban. Vége a derűs.ártatlan bámulásnak...

Sztriptíz

Az 1989 utáni rendszerváltozás szülötte ez a kép. Úgy is nevezhetnénk, hogy "szabad sztriptíz". Mert azokban az első, kábán mámoros napokban, amikor mindenki nagyon szeretett vagy nagyon gyűlölt mindenkit, a legtöbb dologhoz odabiggyesztették a "szabad" jelzőt, ami mintegy útlevél volt ahhoz, hogy létjogosultságát senki meg ne kérdőjelezze.

Az egyik bukaresti bárban, a kilencvenes évek elején megtört a jég: a tulajdonos meghívta a média krémjét, hogy vegyenek részt az első nyilvános sztriptíz műsor bemutatóján. Addig ugyanis, ha volt is hasonló reprezentáció, az szigorúan zártkörű vagy éppen illegális volt. A Romániai Magyar szó is meghívót kapott az eseményre, el is küldtük egyetlen bukaresti fotóriporterünket, a blogból már ismert Székely Sándort, hogy helytálljon.

Emlékszem, Sanyi mennyit készült erre a premierre! Izgult, hogy nem lesz elég a filmje, aggódott a fényviszonyok miatt is: tartott a túlságosan sűrű homálytól vagy a reflektoros túlvilágítástól. Terepszemlét tartott a lokálban, hogy lássa, merre vannak a pódiumhoz közel eső jó fotós pozíciók. Végül kiábrándultan tért meg a kalandból, mert képtelen volt kíváncsi nézőként végigszemlélni az attrakciót, ha azt akarta, hogy képriport is szülessen kukkolásából. Érdekes módon szinte valamennyi képén - akár az itt láthatón is - fontosabbak számára a vetkőző nő személyére összpontosított személyek reakciója, mint a sztriptíz maga. Képéről kiválóan leolvasható a szokatlan, elsődleges élménynek megannyi árnyalata, intenzitása és vállfaja. Az egyesek arcára kiülő tehetetlen bambaság, másokén a kaján, olykor a kéjenc érdeklődés vagy éppen a nagyvonalú mosoly egy olyan férfitársadalom metszetét adják gyorsfénykép formájában, aki a saját primér ösztönein kívül nem igazán ismer se istent, se királyt...

Palackra várva

E kettős fotó - magam párosítottam őket egymás alá-fölé, minthogy egyikről sem volt szívem lemondani - 1989-ben készült, a fotós Székely Sándor egy vidéki útja alkalmából, néhány hónappal a romániai rendszerváltás előtt.

A bukaresti Előre alkalmazottjaként, a fotósnak az volt a feladata, hogy a hétköznapi életből ellesett apróbb-nagyobb jelenetekkel, életképekkel színesítse (a lehetőségekhez mérten) a legtöbbször megbonthatatlannak látszó hivatalos betűtengert. Dicséretes, hogy Sándor sosem ment el behunyt szemmel az olyan látvány mellett, amiről tudta, hogy nem kerülhetnek a lap hasábjaira.

Az itt látható reggeli jelenetet (katt a képekre!) a szálloda szobából, a magasból fényképezte, amint az épület mögött található gázpalacklerakat előtt emberek százai várakoztak, hogy esetleg megérkezik a várvavárt hereautó, a tele gázpalackokkal. Az emberek mellett - és sok esetben helyett, mert voltak, akik nem győztek órákat álldogálni a szabad ég alatt és megbízottak gondjaira bízták palackjaikat - sorakozó üres, többnyire ütött-kopott, sokat látott "butéliák" egy-egy család havi konyhai tüzelőszükségletét jelentették abban az időben, amikor minden téren iszonyú és olykor abszurd takarékossági helyzetet kényszerítettek az ország lakosságára.

A fenti fotó elsősorban a helyzet iszonyatát és abszurd grafikáját ábrázolja, a maga ösztönösen friss nyerseségében, az alsó pedig egy igen jól ellesett, már az utcán, az emberi szem magasságából készült groteszk helyzetkép a palackját gyöngéden körülölelő, hajnalok hajnalán felkelt és a sorba kis, tákolt taligájával beállt idős ember kiszolgáltatottságát, amint várakozás közben elnyomta az álom. Előle ideig-óráig eltűntek a valóság nyugtalanító külsőségei, de számunkra, akik a képre tekintünk, megmarad mindaz a nyomorúság, amire egy szervezett embertelenség csak kényszeríti az embert.

(A képek, mintegy mementóként, majd csak 1989 után jelenhettek meg, az Előréből lett Romániai Magyar Szó hasábjain.)

Kidőlt?

Sportképet nehéz készíteni - szól az általános vélemény, mely fotósok között is érvényesként tartja magát -, mert a sport maga a mozgás, az előre nem látható pillanat, a megtestesült véletlen, felemelő és megdöbbentő események kiapadhatatlan forrása.

A sportfotós különösen fel kell hogy legyen készülve arra: talán mindenből fotó lesz, gépének (gépeinek) bármely pillanatban működőképesnek kell lennie, amennyiben profi módon és nem saját kedvtelésére, szeszélyesen műveli a fotográfiát.

Székely Sándor (az egykori RMSZ egykori fotóriportere) pihenő futónője a pályán kívül, könnyen rögzíthető pozícióban pihen s ellazulva nézi a versenyt (vagy az edzést), amelyből csak egy futó lábról felvillanó fél sportcipő látszik. Jelzésnek, keretnek bőven elég.

Dilemmában vagyunk: vajon tartalékfutóról van szó vagy kidőlt sportolóról, aki nem bírta az iramot, s most magát vigasztalva igyekszik túljutni a mélyponton. Találgathatunk is, mert a kép nem ad biztos, egyértelmű választ e bizonytalanságunkra. A kép nem is a történést ábrázolja, nem a versenyt illusztrálja, hanem a sportoló sérülékenységét, törékeny, az emberfeletti erőfeszítés oltárán feláldozott, még szinte gyerektestet ábrázolja nagy rokonszenvvel. A szétterpesztett, vézna, aligtelt combok persze, előnyösek a futásnál, de eszközzé, géppé fokozzák le azt, aki épp úgy lehetne gondolkodó, életvidám, köznapi ember - mint annyian közöttünk...

Márványhölgy

Ez a szobor egy bukaresti épület előtt áll, a híres-nevezetes Calea Victoriei-en. A fotó születésének időpontja az ezredforduló, eredetileg riportnak indult, de aztán zsánerkép lett belőle, s ma már talán a konkrétum se fontos, amihez az emlékezetet kapcsolja.

Egyezzünk meg abban, hogy - szép. És azáltal lett azzá, hogy a fotóriporter, Székely Sándor kiemelte a számunkra a köznapi látványból, a bukaresti főútvonal zsúfoltságából.

Ez az a ritka pillanat, amikor a szobrok életre kelnek és szinte kívánatosakká válnak. Nincs az az élő modell, aki e Vénusz helyett odaállhatna, hogy eljátssza a szűziességében is kitárulkozó női csáberőt. Ehhez az élet túl harsány, a valóság múló és omlatag, a perc hitvány és romló.

Csak a kő, csak a márvány kitartása, büszke feszülése és alig észrevehető porladása az, ami méltóságot ad az elevenség látszatának.

Erről beszél nekem ma ez a kép, amiben a takarékos és a diszkrét színkezelést külön is becsülöm.

Diszletek

Abból az ezredfordulós (2000) időből való ez a békés benzinkúti idill, amikor a romániai töltőállomások életében megjelent és a piaci törvényeknek megfelelően megtelepedett a bel- és külföldi konkurencia.

Mint amilyen a MOL...

Amely zöld-piros szineivel, fehér szövegfelirataival háromszinű üzemanyag ellátást igér.

Egy Bukarestben történt MOL-kút megnyitásakor készült ez a riportfelvétel, amelyet az RMSZ-nél akkor éppen külsősként dolgozó Székely Sándor készitett, félig-meddig rendelésre (a bukaresti magyar napilap reklámtámogatást kapott az országban megtelepedő magyar cégtől a közölt képriport fejében), a protokoll egy laza pillanatában, amikor minden a helyén volt a megtervezett történésben, csak éppen hogy nem történt akkor semmi. A fizetett reklámgörlök belefáradtak a megrendelt mosolygásba, végtagtekergetésbe és mosolyáradatba, s felkuporodva az egyik diszletre, lazán bambulnak a semmibe - rossz nyelvek szerint önmagukat adják...

Megfigyelhető a képen a jól felépitett, természetellenesen diszletekből összehordott világ. Vonjuk ki a képből, ami marketing szempontból megrendezett - a reklámpannót, a tűzoltópalackot, a kék kannát, a zöld pultot, a tankoló órát és a töltőállomás tetőszerkezetét -, nem marad semmi a képből, ami igy, fotós szemszögből most mégis töretlen, egész.

Dokumentum - egy a sok közül

Levél jött otthonról ide, Torontóba, ahonnan most e blogot szerkesztem-vezetem-tákolom (ahogy lehet, csak gyarapodjék - ez a lényeg), a feladó az RMDSZ elnöki irodája. Azt kérik tőlem tiszteletteljesen, hogy segitenék nekik egy, a szervezet húsz éves fennállásának évfordulójára elképzelt album létrehozásában.

Úgy tudják ugyanis, hogy a régi Romániai Magyar Szó 1990-2000 közötti archivuma nálam van és az akkori események képi (fotós) dokumentumai eléggé hézagosak.

Egy ilyen kérésre illik azonnal válaszolni, meg is tettem, mondván, hogy őszig tevőleges hozzájárulásom szinte lehetetlen, a nálam lévő anyag odahaza, a lezárt lakásban, az anyag zöme viszont az Új Magyar Szó szerkesztőségében van, nagy dobozokba gyömöszölve, csak valakinek ki kellene bányásznia őket.

Hamarosan megjött a válasz: a dobozokat megtalálták, indul a keresés, a kutatás, üljek csak nyugodtan, terveim szerint...

Hát én azt is teszem (mi mást hetenék?), de azért kiváncsiságból végigpörgettem a magammal hozott adathordozón található képanyagot, s hát nem találtam egy kósza felvételt az RMDSZ "hőskorából"?

A fotó 1995 júliusában készült, szerzője az RMSZ akkori fotóriportere, Székely Sándor. Az ábrázolt esemény Kovács László akkori magyar külügyminiszter (ma EU-biztos) bukaresti látogatásán készült, az RMDSZ első székházában. Közvetlenül a magyar k. miniszter mellett a képen jobbra Rudas Ernő akkori magyar nagykövet foglal helyet, balra pedig sorrendben: Markó Béla RMDSZ elnök, Bárányi Ferenc, Borbély László és Vida Gyula parlamenti képviselők, a háttérben a szövetség funkcionáriusai, újságirók.

Lehet, hogy ez, eseménynek, nem a legnagyobbak közül való az RMDSZ életében, de a román-magyar kapcsolatokéban igen csak számitott, hiszen ekkor kalapálták-egyengették Budapesten és Bukarestben az áttörést hozó magyar-román alapszerződés útját, amit aztán egy év múlva Temesvárott alá is irtak. Mai értékelések szerint "az alapszerződés megszületése után vette kezdetét szerződéses kapcsolataink megújítása, a rendszerváltás előtti kétoldalú egyezmények korszerűsítése, illetve új, immár az európai uniós követelményeknek megfelelő megállapodások létesítése." (Magyar Külügyminisztérium)

Hát mára ennyi...

Gáz van

Ez a laza szófordulat, mely mára elöntötte az egész magyar nyelvterületet, sőt azon is túlloccsant már, valamikor Romániában varázsszó volt, méghozzá a legfontosabbak közül.

Az ember nem arra gondolt, ha meghallotta e két szót, hogy valami zűr leselkedik rá és szeretteire - ahogy azt ma értenénk -, hanem hogy a kis vagy nagyváros megfelelő telephelyére palackos gáz érkezett, mehet a család (apa, anya, rokon, ismerős, szomszéd, bárki - csak hordozgató, ép gázpalackja legyen), hogy becserélje az egy hét, tiz nap, egy hónap alatt kiürült régi palackját.

Székely Sándor fotóriporter (Előre, majd RMSZ) egy ilyen pillanatot kapott el még a rendszerváltás előtt, az egyik székelyföldi kisvárosban (emlékezetem szerint Székelyudvarhelyen). A kép hangulata ambivalens, s ezért áll nálam nagy becsben: hordozza az egész helyzet tragikumát és mélyen lealázó bélyegét, ugyanakkor rajta az élet elfogadásának gyöngédsége is. A rudat markoló "jövő nemzedék" életreszóló élménnyel a vérében vészelte át a letűnt időket. Mit gondolhat ma a "gázas" időkről?

Nagytakarítás

Az 1990-es évek felemelő tavaszán, egy bukaresti utcán készült ez a riportfelvétel, már akkor túl voltunk a dicsőséges bányászjáráson és ellenzékverésen, az utca ott és akkor hallatta hangját, amikor jólesett neki. Gyorsan került egy sebtében összeütött transzparens, azt ketten-hárman kifeszítették, s eriggy, indulhat a menet...

S indult is, ahogy itt látszik. A seprűs takarítónő pedig, mintha szemlét tartana vonuló seregei fölött és a távolba tekintene, a véget érni nem akaró sor kígyózó végtelenje felé, a jobbá levés groteszk jelképeként magasodik a mindennapok fölé. Ő a nyugalom, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság. Az ő kezébe van letéve a helyzet kulcsa: nélkülözhetetlen egy nagytakarításnál.

Székely Sándor (RMSZ) sajtófotós egyik emblematikus felvétele a sok közül, melyek azokban az években készültek. Később még bemutatok közülük egyet-egyet emlékeztetőül, tanúságul.

Kuruzsló

Az ezredfordulón Bukarestben kitalálták, hogy a Falumúzeumban a különböző etnikumok egy-egy napon bemutathatják sajátos kultúrájukat, szokásaikat, viseletüket, foglalkozásaikat.

A romák napján Székely Sándor, az RMSZ fotográfusa különösen elemében volt. Szerette az egzotikus, a szokványtól elütő látványokat, és mindenek előtt szerette az embert, s különösképpen a gyermekeket, szépnek láttatni.

Az ő szemében a romák is gyermekek voltak, akik felelőtlenül tréfálóztak, élték a világukat. Nem csoda, hiszen maga is gyermeki lelkülettel élte az életét, viszonyult a társadalomhoz.

Furcsa szerzet volt, de ezért tudott remek képeket kihozni a hétköznapi látványból is.

Különösen kedves ez a kuruzslója, akit az említett roma-napon hozott eléje a szerencse. Olyan számomra, mint egy megelevenedett mese, s a gonosz boszorka mindjárt elvarázsol... Ma már nincs a látványban semmi egzotikum: Bukarest tele van kuruzslóval, jósnővel, jövendőmondóval, akik ráolvasással és egyéb praktikákkal keresik a kenyerüket. A hiszékenység koronás királynői.

Léggömb

Az ezredfordulóhoz kapcsolódik ez az égbe szállás, amelyre Bukarestben került sor, közvetlenül a Sajtóház (volt Scanteia-ház) szomszédságában, ahol az országos kiállításokat, vásárokat tartották.

A hatalmas placcon egyik napról a másikra feltűnt néhány gépkocsi, amelyről lerakták az itt látható léggömb kellékeit, majd serényen működőképes állapotba hozták, mialatt egyre népesebb érdeklődő sereg gyűlt a légi kalandot előkészítő sportemberek körül.

A kaland csak félig bizonyult annak, mert kiderült, hogy amikor aVerne-regények korának hangulatát ébresztő szerkezet levegőbe emelkedett, tulajdonképpen a közelgő ipari vásár termékeinek csinált reklámot a magasban - úgy, hogy mi, földi emberek kiguvadt szemmel és kitekert nyakkal bámultuk. Én előnyben voltam: a szerkesztőségi iroda ablakából néztem végig a műveletet, felszállástól a földre érésig, majd az óriás gömb leeresztésével bezárólag (úgy fújtatott a kiáramló gáztól órákon át, mint egy beteg elefánt...), Székely Sándor, az RMSZ fotóriportere még inkább, hiszen elejétől a végéig, testközelből fényképezhette a nem mindennapi látványt.

Az eseményről készült képriport itt látható, Kalandozó c. honlapomon.

Lányszöktetés

E fotó Szilágy-

nagyfaluban készült, 1989. április 22-én. Az Előrétől mentem oda riportútra, Székely Sándor fotóriporterrel együtt. Amíg ő a helybeli termálfürdőben készített életképeket, a képen látható hölgy megszólított. Pár pillanat múlva felismertem: az a hajdani kamaszlány volt, akit a hatvanas évek végén cselédlánynak fogadtunk föl Bukarestbe. Egy nagyfalusi ismerősünk tárgyalta le az "üzletet" a családdal, s mikor odautaztam, a képen látható Ilonka készen állt a nagy utazásra. Elfogódott volt, sokgyerekes családból származott, kellett a pénz, azért szegődött el akkora távolságra otthonától, de mikor eljött az indulás perce, s már-már beültünk volna az autóba, amely Kolozsvárra, majd Bukarestbe indult volna velünk, a család mintha meggondolta volna magát. Úgy iszkoltunk el, már-már lopva, a lány biztatására, aki szerette volna a kiszakadást a faluból, a változatosságot, számított arra, hogy elvégezhet Bukarestben egy varrótanfolyamot, amit korábban meg is ígértünk neki. S amit aztán el is végzett, becsülettel. Egy esztendeig bírta nálunk, aztán egyik testvére megbetegedett, hazahívták, mi meg nem tudtuk tartóztatni, pedig jól kijöttünk egymással. A fényképen már meglett asszony volt, a fürdőnél dolgozott, a konyhán, s amikor meglátott az utcán, nem hitt a szemének. Úgy álltunk ott, egyenrangúan, mint két meglett ember, akiket megcsapott már az élet szele. Nyoma sem volt a félénk, falusi kislánynak: józan, tapasztalt családanya nézett kedvesen hunyorogva farkasszemet velem.

Székely Sanyi kapott le bennünket, amíg az utcán beszélgettünk, s a kép azóta is elevenen emlékeztet azokra a távoli napokra, amikor lányszöktető lettem...

Emlékező szökevény

Ötvenvalahány évvel ezelőtt e boltívek alatt telt minden fél napom. A kolozsvári ferencrendi zárda akkoriban lett zeneiskola, s lakói valamivel korábban - száműzöttek, kisemmizettek...

A kolostor falai között ma is muzsikálnak a gyerkőcök, valami makacs, szűnni nem akaró buzgalommal; azzal az elszántsággal, ami belőlem sajna, hiányzott. Amikor hegedűmön gyakoroltam, tekintetem szívesen kalandozott el a boltívek metszéspontjain, a gótika rengetegében, s figyeletlenségem miatt tanárnőm mindegyre az ujjamra koppintott.

Egyetlen kellemes élményem van a kolostorból: a szünetek alatti bújócskázások az árkádok, labirintusok és egymásba nyíló folyosók között. No meg az a pillanat, amikor kérésemre nagy nehezen, megfutamodó szökevényként kívül kerültem az iskola kötelékéből és már mint más iskolába igazolt diák, hallgathattam végig e teremben elhagyott osztálytársaim évvégi koncertjét...

Székely Sándor fotója

Állati

Ez a majomkölyök a Somostetőn, a marosvásárhelyi állatkertben élt a nyolcvanas évek derekán, amikor a felvétel készítője, az Előre fotóriportere, Székely Sándor egész képsorozatot gyűjtött be az állatkert lakóiról.

Ki tudja, él-e még egyáltalán az akkor gyermeteg jószág és hol van jóságos, szelíd gondozója? Szülő és gyermeke állnak így a lencse elé, ekkora bizalommal és csüggeszkedéssel.

A kismajom megörökített rettegése máig nyugtalanító élményem. Mintha a gyermekkorom üzenne vissza.