Remek interjú egy (amatőr) fotóssal

A fényképezés inváziójának kellős közepén oázisnak hat az a beszélgetés, amelyet Gáspárik Attila folytatott az Erdélyi Magyar Televizióban Hajdú Tamás nagybányai állatorvossal - ahogyan ő nevezte magát: amatőr fényképésszel. Hajdú Tamás az interjú felvételét (a youtube révén) feltette fotós blogjára, s érdemes végighallgatni a 25 pereces tartalmas beszélgetést, amely nem csak a fotográfia mai gondjait hozza felszínre, hanem emberileg is nagyon tanulságos.
Megtudtam belőle például, hogy Hajdú Tamás fia annak a fotográfus-fogorvosnak, akinél a nyolcvanas évek végén egy izben vendégeskedtem Szilágysomlyón, aki nem csak fotózott szabad idejében, hanem szobrászkodott is és sikerrel vezette a kórháziak szinjátszó körét. 

Hajdú Attila fotós trükkje

Az interjúban a fiú kegyelettel beszél apjáról, aki tulajdonképpen ránevelte a fotográfia szeretetére és talán a fotós látást is tőle örökölte. Igy aztán nem csodálkozom, hogy Tamásnak visszhangos sikerei vannak bel- és külföldön egyaránt, s valami derűs nyugalommal tud beszélni arról, hogy számára milyen spontánul levedli magát a környező világ.
Örvendek ennek a váratlan "találkozásnak", már csak azért is, mert úgy tudom: Hajdú Attila 2012 táján elhunyt. De olthatatlan alkotó szelleme lám, tovább él a fiában - abban a nemzedékben, mely digitálisan, de teszi a maga dolgát, legjobb tudása szerint.

Székely Sándor fotója Hajdú Attila csiksomlyói
szobráról

Hajdú Tamás: In memoriam Hajdú Attila

A fotós humora (Hajdú Tamás és a média)

Pillanatra megszakítom a Capa-sztorit (nem fut el!), mert érdemes fölhívni a figyelmet egy interjúra, amely Hajdú Tamás nagybányai fotós meglepő sikerét próbálja megfejteni. Számomra, aki évek óta követem munkásságát, nem a siker a meglepő, hanem az, hogy miért várakozott mostanáig a közvélemény ahhoz, hogy egy nyilvánvalóan kiemelkedő, sajátos szemléletű teljesítményt elismerjen. 

Tudjuk, persze, hogy akár a gyümölcsnek, a dolgoknak is be kell érniük. Bármilyen nyilvánvaló igazságnak idő kell, amíg utatv talál az elismeréshez. Ez történt Hajdú Tamás képeivel is. Olyannyira, hogy most aztán mindenkinek tetszik. De örvendek annak a kijelentésnek, hogy ő szeretne megmaradni annak, aminek érzi magát: kíváncsi, bámészkodó, sutaságokat, ferdeségeket, groteszk helyzeteket észrrevevő és rögzítő amatőrnek. 

De beszéljen a maszol.ro honlapján olvasható interjú, beszéljenek a képek!

Hajdú Tamás fotója

Spontán

Ma reggel a Fotó és irodalom oldalt töltögettem. Ismét csak "horogra akadt" néhány odaillő írás. A huszadik-huszonegyedik század írói-költői jól ismerik a fotográfiát - úgy is, mint eszközt, meg mint tárgyat is. Mint a valóság egyik meghatározó elemét.


Külön örvendek ennek a szép csendesen alakuló-gyarapodó, spontán gyűjteménynek, hiszen nincs semmilyen előre lefektetett haditervem hozzá: az elv az, hogy szeszélyes olvasmányaim közben, ami a kezembe kerül mint irodalom és a fotóval kapcsolatos, azon melegében gyűjteménybe kerül. Egyelőre lexikális - szerzőre utaló különösebb - adatok nélkül. Viszont lehetőség szerint illusztrálva. Hogy érdeklődést felkeltő olvasókönyvként is betölthesse a szerepét.


Az antológia szerves része a Fotótanúnak. Amely, ha néha egy helyben áll, annak a jele, hogy közben más, szomszédos "kertekben" kapálok. Most, hogy már látszatra is van mivel dicsekedni, e bejegyzés erejéig hívom fel a fotót kedvelők figyelmét az újabb gazdagodásra.


És hogy ez a kis reklámízű jegyzet se álljon itt egymagában, a nagybányai Hajdú Tamás líraian szép, könnyed nyári csendéletét illesztem melléje: írás közben ugyanis blogfigyelőmben ez ugrott be mint a legfrissebb termés:


a szitakötő csókja...