Nagyváradi fotós volt ennek az életképnek a készítője, aki az erdélyi fotómozgalom serkentője és egyben veteránja volt a hatvanas-hetvenes években. Érdekes módon, korábban bábozott, színjátszói ambíciói voltak, később szegődött el fotóriporternek volt a helyi magyar laphoz. És akkor rájött, hogy végre, megtalálta élete értelmét.
Életvídám, társasági fickó volt Vilidár István, sosem unatkoztam, amikor sötétkamrájába zárkózva mesélte terepjáró kalandjait, miközben a napi penzumot nagyította le, majd hívta elő, szárította s vágta a megfelelő méretre.
Igazi riporterként mindig ellesett egy gesztust, egy meglepő jelenetet, egy fintort, mosolyt vagy szomorú pillanatot, egy finom formát, egy hajlatot, vonalakat, árnyalatokat. Híresek voltak íróportréi, biztosan gazdag téka maradt utána. Rengeteg képet csinált, s két kézzel szórta felvételeit: vigyétek, közöljétek, nekem még marad elég, jut tárlatra is. Sose távoztam üres kézzel a műterméből...
Aztán egyszer csak jött a hír: munka közben halt meg, a nyolcvanas évek elején. Kétszeres ragaszkodással őrzöm portfólióját, az itt láthatóhoz hasonló "magán-" és "közügyekkel"...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése