Zsák

Tegnap reggel egy zsákot hozott a villanyposta, Kanadából. De nem akármilyen zsákot, hanem egy olyat, amit én egyszer már "lefényképeztem" magamnak - igaz, csak szavakkal, egy gondolatfutam erejéig - és élővé, valóságossá tettem a magam számára. Most pedig bezárult a kör: akinél a zsák van, az most elküldte a fotóját annak a tárgynak, amely úgy tűnik, mindkettőnk csodálatát bírja.

Honnan ez a rajongás, a valóság apró, tárgyi, formai elemei iránt, amelyekről ma is azt hiszem, hogy képesek magukba sűríteni egy öntörvényű világot? Meg hogy felérnek azzal az alkotással, ami az író, a képzőművész, a zenész fejében a leglehetetlenebb helyzetekben, az élet legválságosabb pillanataiban is képes megfoganni?

Nyilván, ez alkati kérdés is. Nem véletlen, hogy íróiságom csak nagy ritkán merészkedett el a valóság mankójától. Fölöslegesnek tartván az invenciót ott, ahol a természet (nevezhetjük bárhogy) már minden elképzelhető alakzatot akár a legmagasabb rendű értelmezés fényében is megalkotott. Fotószerű versekkel, ún. "versfotókkal" próbáltam egy más dimenzióban megteremteni ugyanazt, amit mások az objektíven keresztül "lopnak" el a világtól. Nem tudom - ma még nem -, hogy sikerült-e, én mindenesetre megpróbáltam. Sebtében össze is szedek alább néhány beszédes példát: megszületésükhöz képzeljenek el mindig egy fotót, egy konkrét képet, amit fényérzékeny szavak hivatottak megörökíteni.

teleobjektív

foghíjas kukoricacső a kipufogógáz

kormos fátylába burkolózva

egy félig napsütésben félig homályban

kuksoló utcasarkon néhány

vicsorgó ebbel a háttérben a járdára

roskadt részeg szájából

illanó mámortól egy kissé

balra

millió szobrot

az erdő

nemcsak engemet

millió

szobrot rejteget

emlék

késeket élez a fürge kő

fogát feni ránk az idő

s akibe egyszer belekap

zsugorodó emlék marad

plein air

a medve bambán hentereg

a mohában teli

hassal elégedetten mint

böffentő tóni a medvebőrön

a síneken

galambok ülnek a síneken

remegés fut a síneken

vakkantó mozdony tolat a síneken

kutya téblábol vert pénzdarab a síneken

vizelő részeg a síneken

sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken

jajkiáltás acélpengés a síneken

katángkóró bogáncs lósóska a sínek között

kóválygó varjak a sínek fölött

Valami hasonló történt ezzel a zsákkal is. Pusztai Péter barátom műtermében lóg, több mint száz esztendős, s amikor felhívta rá a figyelmet, nem volt más gondolatom, mint az, hogy leképezem magamnak. És most ez a vers a barátom tudomására jutott, mire bezárta a kört, s azt tette, aminek ő a nagymestere - lefotózta, hiszen tudja, hogy képi valójában ugyanolyan becsben áll nálam, mintha maga a zsák lógna a falamon.

(zsák lóg a falon)

százados zsák lóg a falon egymaga

érzik még rajta a búza szaga

hátán folton folt csupa könny

felitta a szürke közöny

nem cipeli már többé senki se

tegnapi súlya ma könnyű pihe