Blogvizitek (10) - Terepszemle

Igaz, hogy ez a vizit amolyan terepszemle is, de ezúttal a blog címét idéztem, ahogyan Csikós Gábor elnevezte tűnődő, enyhén fanyar, máskor humorosan csípős, éles szemű bejegyzéseit, s még inkább képi rögtönzéseit. Kólön élvezet figyelni azt a magabiztosságot, amivel a körülötte zajló események közt válogat, meglátva bennük mindig azt az apró, de kimondásra termett tanulságot, amit aztán fotóival alátámaszt. Olvasmány is, képi élmény is az egykori riporter által összehordottm immár gazdag megfigyelés-építmény.


Kedvenc terepe az utóbbi időben a magyar főváros körüli erdőség. Budapest tüdeje, a nagyvárosi ember nyugodt tűnődésének a színhelye. Meg - hogy stílusához igazodjak - a bunkóságáé is. Pompás fotóval is igazolja ezt: egy színpompásan rikító, csupa bűbáj és kellem eldobott karácsonyfát talált a vézna, szinte csemeteerdő szürkésbarna, téliesen "öltözött" fái között. A kontraszt akkora, hogy az ember mesére gyanakszik - valami nem igazán van azon a helyen, ahol lennie kell. Vagy a fenyő, vagy az erdő... S így válik a fotó, egyetlen személy jelenléte nélkül is a cselekvés fotójává. Aki ismeretlenül is összehozta ezt az önkénnyel párosított látványt, az nem tudja, milyen világon él. De mi már tudjuk - ez a kép is segít megérteni.

Ugrik vagy nem ugrik?

Érdekes, elevenbe vágó esetet demonstrál Csikós Gábor egyik fotós blogján (Terepszemle: Öngyilkos vagy elégedett?), az itt látható két fotóját közölve illusztrációként.


A jobb oldali volt az az eredeti, amelynek erkély-rengetegében egy tanácstalan férfi áll, fél kézzel a korlátba fogózva, mintha azon töprengene magában, hogy ugorjon-e vagy sem. Mármint a mélybe...


Persze, mi tudjuk, hogy az ember fejében sok minden megfordul egy pillanat alatt, s ki lehet tekinteni a magas erkélyről százféle szándékkal is, de Csikós barátunk úgy vélte, hogy itt ugrásveszély esete forog fenn. És dokumentálni akart.


Csakhogy a szerkesztő túljárt az eszén és ollóval szépen lenyeste azt a csíkot, melyen az erkélybeli tűnődés jelenetét látni, s maradtak az élettelen kis fészkek a roppant panelház oldalán. Mert hogy ami a képen egyedül biztosra vehető, az a miliő, a környezet. Erkélylovaggal vagy nélküle, szándékkal  vagy szándék nélkül, a valóságból csak a panel világa élte túl az évtizedeket. Az ugrás nem következett be, az ollócsattogás is közömbös műveletnek bizonyult a történelemben, de az ember azért beleborzong: és mi lett volna, ha a pasas mégis csak kiveti magát a mellvéden túlra? Vajon a fotósnak lett volna-e esélye AZT a pillanatot is elcsípnie?

Vérbükk és forgószél

Csikós Gábor fotósblogjában folyamatosan nyomon követhető az utóbbi időben egy, a dokumentarizmust görbe tükörbe állító játékosság, évődés. Kitalál képtelenebbnél képtelenebb helyzeteket, fogalomtársításokat, és akkor képileg bebizonyítja, hogy azok nagyon is valóságosak, létezőek. Vagy valami olyasmi...

Az alábbi kép a június 30-i bejegyzésnél áll, már a címe is hajmeresztő: Forgószél a vérbükkösben (Fagus sylvatica 'Aropunicea), amit csakis egy olyan kép követ, amitől vagy egyből leesik az embernek a tantusz, vagy újabb rébuszt érez maga előtt... De hiszen a játékhoz hozzátartozik az is, hogy az ember kiszól a képből, vagy ellenkezőleg, beleszól - és ettől zárulnak be a megfelelő áramkörök. A fotós most: beleszól (akárcsak kissé később, remek vadászles-történetében, egy látszólag eseménytelen, kihalt fűtenger fölött...)

"A vérbükk létezik, van latin neve is. A forgószél is létezik, nem ismerem a latin nevét. Azt a tépést viszont, amikor bezúg a fák közé, így képzelem el."

Egyenes beszéd: vita nem lehet, hiszen csak rá kell nézni a képre és nyilvánvaló: ez a kép tisztára tanúság. Bizonyíték. Az, hogy a fotós a nyaktörő szellemi utakat is remek invencióval veszi.

Lehet, talán mindezt egy beírással megoldhattam volna a Terepszemlén is. De én fontosnak tartottam, hogy ez itt, a közel ötszázadik témaközelítésem egyikeként is megmaradjon. További játékos kedvet mindenkinek, aki kapható rá!

Üst és lekvár

Pár napja fogadkoztam, hogy a következőkben időnként odavezetem az engem felkeresőket azokat a fotós blogokra, amiket szívesen figyelek.

Ezek közé tartozik Csikós Gábor magyarországi fotós honlapja. Azért esett rá ma a választás, mert a beírás megkezdéséig az ő blogja frissült éppen, no meg azért is, mert már jó ideje rokonszenves számomra sokoldalú tudása, továbbá az az igyekezete, hogy ezt átadja másoknak is. Ráér mindenre kitérni, sok-sok apró csellel felhívni látogatói figyelmét egy-egy apró részletre, technikai megoldásra, infóra. Olyan profi ő (13 évig volt fotóriporter, 21 évig újságíró - ezek szerint lényeglátó ember), aki nem sajnálja a tudást kibeszélni; aki ért belőle, tanul.

S ha már az ő kertjébe tévedtem, igazi őszi hangulattal szeretném illusztrálni azt, hogy a jó fotós tulajdonképpen mindenben témát talál, aminek formája, színe és hangulata van. Szeptember elsejei bejegyzésében (A szilvalekvártól az olimpiai ezüstéremig) derűsen írja meg kommentárját arról a szilvalekvár főzésről, amelyre barátai révén volt hivatalos, s amelynek a végtermékkel teli üstjét átemeltem ide is.

A szilvalekvár bennem is gyermekkori hangulatokat ébreszt, illetve egy tavalyi őszi kiruccanásra is emlékeztet, a Székelyudvarhely melletti Oroszhegyre, ahol a Hargita Megyei Kulturális Központ a helyiekkel együtt fotótábort szervezett, s amelynek központi témája az éppen akkor zajló szilvaszüret és a falu életére való kihatása volt. Oroszhegy nem csak Erdélyben közismert, élvonalbeli pálinkafőző vidék, természetes hát, hogy szilvája se mindennapi, s a szilvatermékek egész garmadája készül a székely nagyközségben.

Személyes fotóarchívumomban felkereshető az Oroszhegyen fotografáló művészek és riporterek galériája, s köszönöm Csikós Gábornak, hogy eszembe juttatta azt a közelmúlt homályába süllyedt fotós kalandot.