Volt egy Napi Budapest...

Mint annyi szép a városban
a mesterséges vízesés is a századforduló terméke

... azaz hogy ma is megvan még, mint egy jól karbantartott bunker, hiszen most is föl lehet keresni, éppen csak nem gyarapszik, nem gazdagodik, nem tölti be azt a hivatását, amit magát amatőrnek nevező készítője szánt neki.
Méghozzá nem többet, s nem is kevesebbet, mint rendre képes jelzésekkel bemutatni mindannyiunk kedves városa, Budapest látnivalóit.

Csakhogy a Napi Budapest blog időszámítása sajnálatosan megállt 2012. június 23-án, amikor is az a hír terjedt el, hogy "Egy olyan helyi rendeletet akarnak elfogadni, amelynek értelmében a hobbi célból, magánszemélyek által üzemeltetett blogoknak is fél millió forintot kell fizetniük amennyiben a blog domain címében benne van a Budapest szó. Gondolom valahogy át lehetne vinni a blog tartalmát más címre (át lehet egyébként?), de egyelőre ezzel azért sem foglalkozom, mert arra számítok, hogy ezt a nonsense rendeletet rövid időn belül eltörlik. Addig is biztos, ami biztos, elérhetetlenné teszem a blogot, várva a "jobb időkre". Erre hétfőn fog sor kerülni. Addig még nyugodtan lehet barangolni."
Majd utóiratként: "A rendelet elfogadását elhalasztották, ezért egyelőre a blog is marad."

Nagyon remélem, hogy az őrültség hulláma itt megállt, mert a blog azóta is látogatható, s ami képi gazdagság ott két év alatt felgyűlt, az kellő szellemi táplálék nemzedékek számára is. Nem tudom, miért zavarna valakit a dokumentarizmus, s ráadásul az a formája, ami mindenek előtt építő jellegű. A szépséget, a gazdagságot adatolja - azt, hogy milyen gazdag lehet az ember, ha értően szétnéz környezetében.

A lelki szegénységről nem ez a blog szól, hanem azok a rendeletek, amelyek az ilyen jóhiszemű kezdeményeknek keresztbe tesznek.

Divatfotózás a Március 15-e téren

Már jó ideje kint áll a rakparton ez a faragott emlékmű,
ami azoknak állít emléket, akik a 2006 augusztus 20-ai vihar
miatt haltak meg. Elég szokatlan darab: ritka,
hogy egy halottakra emlékező faragvány mosolyogjon.

Átvilágítás

Amilyen megtisztelő, annyira zavarba hozó Szigeti Vajk István kérése, akinek blogjáról (Egy kattintás is néha alkotássá válik?) 2010. szeptember 7-i bejegyzésemben az ott járt látogató hangján, pillanatnyi benyomásaimat írtam meg, minden hátsó gondolat nélkül. Tulajdonképpen egy baráti kérésnek tettem ezzel eleget, s nem bántam meg, mert - ahogyan ott írtam volt - "Látom a Szigeti Vajk István képein a munka alázatát is, ahogyan technikákat, szögeket, motívumokat próbál. Szó se róla, benne van kissé a spanyolviasz felfedezésének reflexe, de az önmagában nem baj. A világ (újra)fölfedezése a legjobb iskola ahhoz, hogy később az ember új, sosemlátott tájakra érjen."

Most meg arra kér, hogy amennyiben időm engedi (kedvem tartja stb.), írnék véleményt annyi év után tovább vitt blogjában található munkáiról, a fotográfusi pályaalkalmasság milyenségéről. No, ez már felelősség, hiszen azóta három és valamennyi év telt el - ám lássuk azt a blogot! Természetesen, nem siettem el, többször is visszatértem hozzá. El kellett telnie némi időnek, hogy azt és úgy írhassam meg sosem látott fiatal barátomnak, amit ő elvár és megérdemel. Ezt pedig másként mint őszintén - nem érdemes.

J

ó jel, hogy a blog még nem fagyott be. Ami azt jelenti, hogy Szigeti Vajk István többé-kevésbé folyamatosan dolgozik. Ám aprópénzre váltva a dolgokat az is kiderül, hogy ez a folyamatosság időnként s helyenként eléggé hézagos: a 2009 januárjában létesített blog első bejegyzései szerint a szerzőben buzog a mondanivaló: portrékat helyez el, figyelemre méltó tanulmányokat. Kell az ilyen ujjgyakorlat a fotósnak is. Még abban az évben, tavasztól őszig nagy kiesést jelez a blognaptár: egy skóciai utazás emlékei új élettel töltik meg a posztot. Tájak, környezet, emberek népesítik be a képeket, majd tárgyak, csendéletek - s ez az a pillanat, amikor először kapcsolatba kerültem munkáival. 

A szinkópák, kihagyások továbbra is jelentkeznek - bár 2010 nyara és kora ősze viszonylag termékenyebb -, 2011 nyarától 2012 őszéig újra nincs mit mondania blogjának (és nekünk). Fotói közt feltűnnek a gasztronómiai csendéletek, kevéssel később pedig az architektúrai érdeklődés. Egyre sűrűbben próbálkozik a panoráma fotó készítéssel, ami mindenek előtt technikailag foglalkoztatja ifjú művelőjét. 2013 megint csak a "bölcs" hallgatás éve (leszámítva azt a néhány jelentkezést), hogy idén februárban ismét megszólaljon. Így aztán sikerült friss termést is látnom. Illetve azt megállapítanom, hogy Szigeti Vajk István részéről a keresés tovább tart. Képességeit, érdeklődését nem vesztette el, talán csak kitartása enyhén esetleges és kételyeket támasztó, de azt mindenképpen megérdemli, hogy egy újabb "idézettel" pecsételjem meg látogatásom tényét.

A csatolt kép: egyszerű, ám mozgalmas, ritmusos, nem hivalkodó és megfelel a blog hirdette eszményeknek: egy kattintás is néha alkotássá válik.

A Mercedes "lovagja"

"oh lord won't you buy me a mercedes benz"

Mintegy két esztendeje fogadkoztam itt e hasábokon, hogy föltétlenül visszatérek a  nagybányai Oláh László Tibor blogjára, az akkor és ott kifejtett szempontok alapján. Az eltelt idő, azt hiszem, mindenképpen elegendően objektív távolságtartásnak nevezhető és az első benyomás rokonszenvén túli megállapításokat is lehetővé tesz.

Először is, töretlen a fotográfus kitartása. Havonta nagyjából egyenlő számú bejegyzése (a havi átlag 6-7 jelentkezés) rendszeres munkára, ugyanakkor igényességre is következtet. Művészeti elveiből nem sokat adott fel: most is elsöprő többségű képe készül fekete-fehérben, s ahol színes technikához nyúl, ott a színeknek sokszorozottan is fontos szerep jut, mint például a City colors kettős pillanatképében.

Látszólag kiszakított, első pillanatban talán értelmezhetetlen jelenetek, mozzanatok, jelzések stb. kapnak helyet képein, de végül minden képéről egy szélesebb összefüggésben egymáshoz illeszthető, egymás motívumaira rímelő, lelketlenül is lelkes valóság rajzolódik elénk. Fotósunk világa csupa kontraszt és egyúttal összhang is: hiszen a világot végül is az arányok és a perspektíva tartják egyben, teszik elhihetővé és elviselhetővé. Az "oh lord won't you buy me a mercedes benz" címzésű bejegyzés, a maga meleg humorral megformált, groteszk kompozíciójával egyként szól a változó világról és benne az emberről, aki történetesen Máramarosból néz szembe velünk...

Blogvizitek (39) - Fényírásos emlékek

A Csanádi Dávid üzemeltette fotóblog jótékony homályban hagyja alkotóját, aki - bár személyesen szólítja meg látogatóit, szeret kontemplálva a háttérben maradni. Ezért nem köti időhöz sorsa eljegyzését a fotóval: meg kell elégednünk annyival, hogy ő gyermekkora óta képekben gondolkozik. Majd hozzáfűzi: " Igaz, voltam közben könyves- és barkácsbolti eladó, autómosó, asszisztens a Természettudományi Múzeumban, dolgoztam call centerben, építettem kiállításokat, újságírtam, de soha nem szakadtam el a fényképezéstől."

Ezek után persze, hogy kíváncsian lapozgat az ember az alkotó "fényírásos emlékeiben", azokban, melyek nem a pillanatot ragadják meg - alkotójuk megítélése szerint -, hanem alapos előkészítés eredményeként születnek meg.

Különös érdeklődéssel álltam meg a lomtalanítást ábrázoló sorozatánál, amelyből A közlönyök is kukába kerülnek egyszer c. csendéletet választottam ki. Sokat elmond életünk m egunt, szemétre hányt limlomjairól, amelyektől a jog sem idegen. Sajnos...

Blogvizitek (38) - Analóg Fotó

Ismét kedvet kaptam egy kis hívatlan látogatáshoz - de hát egy blogot meglátogatni nem etikettfüggő dolog, hiszen azért nyilvános, azért van a neten, hogy bármikor beléphessünk, akár sáros csizmával is!

Dobos Gyula Analóg Fotó c. blogja megérdemli a figyelmet. Annál is inkább, mert 2010. január 3-a óta nem mutat új bejegyzést. Pedig ígéretesen alakult. Azzal indított, hogy "Ez itt a 365987483. fotós blog az interneten. Filmes gépekkel készült fekete-fehér fényképek. (Na jó, néha színes is.) Régen és most." És ettől vált (számomra) hallatlanul izgalmassá.

Így is, hogy a 2008. november 4-én (éppen 4 éve!) rajtoló blog szekere két év leteltével elakad, egy sor tanulságos képet raktározott el saját tevékenységéből, különös tekintettel a rendszerváltás körüli időkre. Van ott "előtte" és mindjárt "utána" született pillanatok, amiket sokan már el is felejtettek, de az objektív nem fejet, úgy ahogy, de megőrzi azt, ami egyszer a szeme elé került.

Nem részletezem. Örömömet leltem a felfedezésben, a böngészésben, hasonló jókat kívánok másnak is, aki elindul a nyomomban régi jó analóg képeket nézni...

Dobos Gyula: Véletlenkép az archívumból - No. 10 (Szeged, 1985)
"Ezen a helyen az elmúlt években 9-en fulladtak a Tiszába"
Készült Zenit 11-el, Forte filmre...