Szúnyogland

Akár a holdra szállás, látványban ez sem szegényesebb kép, csak nem annyira fantasztikus és főként viszket.

Fadgyas Tibor egy szúnyogcsipés pillanatát kapta el valahol, egy tar koponyán (vagy egy térden, egy al- vagy felkaron, egy ujjon, tetszés szerint, mindenesetre, egy domború testrészen, ebben megegyezhetünk), azt se lehet pontosan tudni, hogy a rovar számára életet jelentő csipés előtti vagy utáni pillanatban vagyunk, azt viszont látjuk, milyen kopár vidéken kell megvetnie magát kalandorunknak, hogy küldetését sikerre vigye.

Életképnek is kitűnő, bár mondom, nem látványos e fotográfia, mégsem mindennapi, hiszen amit jónak tartok a sepsiszentgyörgyi fotográfus munkájában, az az, hogy nem tette technikailag csillogóvá, tökéletessé, minden izében csinálttá a témát, hanem megmaradt a természetes fényképezhetőség és rögzithetőség gyarlóan emberi határain belül.

De képe azért is hiteles, mert amióta elővettem e képet, egyet vakarózom... (bár az is igaz, hogy errefelé igen esős ez a nyár és Szúnyogland-be nem kell útlevél)

Múúú!

Szeretem nézegetni ezt a játékos, semmi kis fotót, a sepsiszent-

györgyi Fadgyas Tibor alkotását; azért is rakom ki ide a blogba, hogy emlékeztessen azokra az időkre, amikor a Photoshop még ismeretlen volt mifelénk, a képmanipuláló trükköket valósággal a lesötétített, vörös fényes laboratóriumokban kísérletezték ki, nagyon sokszor hályogkovács módjára és minden kéznél lévő segédeszközt, anyagot, vegyszert próbáltak hasznosítani, hátha valami érdekes sül ki a dologból?

Érdekes az mindig sült ki, legfeljebb az anyag- és időveszteség volt nagy. Fadgyas különösen szeretett játszadozni a negatívjaival, egész sor hatásos fotogrammot alkotva, melyek közül egyszer még válogatok a Fotótanúba.

Most viszont nézzük e három, pettyes bociját, akik egy eredetileg érdektelen, jellegtelen, szürke, szokványos, unalmas - ún. "vonalas", szabványos - képből nőtték ki magukat, a fotós örömére, aki játékosan, vastag festékcsíkkal rajzolta körül, mintha gyermekrajzot utánozna, az állatokat, a kopár legelőt vízszintes csíkokkal barázdálta, s ettől a beavatkozástól az egész egyéniséget, funkciót kapott: egy mű világból valóságos állatok néznek vissza ránk, ez pedig azt sugallja, hogy a díszletek néha sokkal életesebbek - mert lényegretörőbbek - a valóságos környezetnél. Így aztán egyhamar nem feledjük el e tehenek bődülését, mely szinte bennünket szólít meg: azonosuljunk a fotós tréfájával!