"Elballagott" a hetedik évad

A tárlat kicsiben. Belépés az utolsó bekezdésben lévő
hivatkozásról

A hét közepén elbúcsúztak tanáraiktól a HMKK 7. fotósulijának hallgatói. A bejelentkezettek közül végül is nyolcan vitték végig következetesen a szándékot, hogy öt hétvégén megkísérelnek a lehető legtöbb fotográfusi tudnivalóra szert tenni. Így aztán szerdán bizottság elé állt (névsor szerint) Czompók Gyula, Dászkel János, Duma Róbert, Fazakas Gabriella, Fülöp József, Ilyés Mónika, Kusztura Katalin, Szávuly Attila, s megtörténhet, hogy hamarosan viszontláthatjuk nevüket - természetesen munkáik alatt - valamely fotográfusi fórumon, kiadványban vagy tárlaton.


Közös megegyezéssel, diplomamunkáikból - szubjektív válogatásom alapján - 2-2 fotót emeltem ki egy virtuális közös tárlat anyagaként, ami első hivatalos jelentkezésükként is betudható. Míg a vizsgáztatásra vártak, rendre véleményt is mondtak a tanultakról és a kurzus hatékonyságáról. Csupa bizakodó megállapítás: " Jó volt, szép volt minden, de még csak a kezdet..."; "Egyesek kevesebb tudással érkeztek, de öröm volt látni, hogy a kurzus végére látványosan fejlődtek..."; "Eddig csak fotóztam: kezembe kaptam, és pár fotót készítettem. Most viszont kezdem megérteni az optikákat, a beállítások fontosságát..."; "Megérttette velem, hogy a fényképészet több mint technikai megoldások sorozata..."; "Ha valamit lehet jobbítani, akkor azon csak az idő segíthet..."; "Amit kaptunk, az egy kóstoló..."


Ugyanígy, a hetedik évad virtuális tárlata is kóstoló mindabból, ami terv, elképzelés, kitartás és ígéret a SZÁNDÉK-ból.

Vizsgáztak a 6. HMKK-fotósulisok

A 6. fotósuli végzőseinek galériája - itt nyílik

Úgy tűnik, mintha csak nemrég indult volna útjára a Hargita Megyei Kulturális Központ 6. professzionális fotókurzusa (így is volt!), s máris múlt időben beszélhetünk róla. 12 ifjú ember - 11 a friss eresztésből, 1 a múltkori csapatból - érdemelte ki a szakmai képzettséget igazoló oklevelet. Volt, akit maga az okmány megszerzésének vágya vezetett a csapatba, mást meg a szakmai kíváncsiság, a profiktól tanulás lehetősége...


Amennyire időm engedte, igyekeztem végigkísérni alakulásukat, kiteljesedésüket, majd a vizsga előtti várakozás holtidejében egyenként megvallattam őket a tanfolyamon szerzett tapasztalataikról, a tanulságokról. Mivel a vélemény mindig fontosabb, mint a mögötte álló személy, ezúttal is inkább a meglátásokból tallózunk - a személyi vonatkozások maradjanak a fotográfia területén.


A véleményekből:


* A gyakorlati foglalkozásnak valamivel nagyobb súlyt adtam volna...


* Az eseményfotózásból többet szerettem volna kapni. Úgy tűnik, ezt majd nekem kell pótolnom a továbbiakban. Mint annyi mindent, amiről tanultunk...


* Tetszett, hogy a szakmai tudnivalókat elméletileg is megalapoztuk. Különösen örvendek az erdélyi fotótörténetnek, nagyon sok meghatározó anyagot kaptunk e téren, ami elégséges a tovább induláshoz.


* Amikor elején végignéztem a tananyagon, azt mondtam, engem ebből a feldolgozás érdekel, a fotótörténet kevésbé, mert ez utóbbinak az ember könnyen utánanézhet, ha éppen érdekli... Ez az elképzelésem megdőlt. A fotótechnika mellett sikerült megszeretni a fotográfia történelmi-társadalmi helyfoglalását szűkebb és tágabb térben. Jó lenne a most elsajátítottakat egy más, szervezett keretben tovább építeni.


* Az, hogy elmaradtam a múltkori vizsgáról és most jelentkeztem, lehetővé tette az ismétlést. Minden sokkal világosabb lett. A korábban tanultak rendre mind eszembe jutottak...


* Ha van fény, akkor van fotó. Ezt alaposan megtanultam.


* Úgy látom, a diplomát megszerezni nem lett volna nehéz, viszont a tanfolyamtól sokkal többet kaptam. Igyekeztem egy percet sem elmulasztani.


* Sajnálom, nincs ennek egy második szintje, egy amolyan "level 2". Jó lenne megteremteni egy magasabb szintű fórumot azoknak, akik ezt igénylik a végzettek közül.


* A portréfotózás számomra új, izgalmas terület volt. Igyekszem beszerezni a munkához szükséges felszereléseket.


* Nem találtam fölöslegeset az előadott anyagban. Ez így tömör és jó volt. Szüleim állták a költségeket, nekik kell majd számot adnom az eredményről.


* A terepezés nagyon-nagyon tetszett...


* Képfeldolgozásra több időt szántam volna, de nem úgy, hogy más tevékenységtől vegyük el az időt. Mindenre minimális idő jutott, semmi sem volt felesleges.


Beszéljenek hát a képek. Az illusztráció alatti magyarázatról elérhető a vizsga-galéria, s a kiválogatott munkák mindegyikéhez személyre szóló kritikát fogalmaztam. Alatta mások is véleményt nyilváníthatnak.

Rácz Botond: Klasszikusan

(Az alábbi bejegyzéssel befejezem a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Rácz Botonddal talán épp azért zártam a sort, mert ő egy Orsi-portréval győzte meg a vizsgabizottságot arról, hogy kiérdemli a tanfolyam végi oklevelet. Hogy ez a "meggyőzés" valójában mit is ér, annak a kézzelfogható nyoma az itt közölt fotó, amelyen a tanfolyam hivatalos/hivatásos modellje szerepel, eléggé klasszikus beállításban.


Ez egy tűnődő, merengő Orsi-ábrázolat, ezt segít hangsúlyozni az arc beállításain kívül a testtartás és az alakot diszkréten bekebelező jótékony homály. A szépiásan megoldott "patinázás" szintén az archív hangulatot ébreszti fel a nézőben. Az arcra nyíltan kiülő, néma kérdés az, ami magához vonzza a tekintetet és tovább dolgozik a nézőben. Annál is inkább, mert nem ismerjük a kérdést sem, így természetes, hogy a válasz is a rejtélyek ködébe vész.


Van-e izgalmasabb látvány annál, hogy valamit látunk, részleteiben megtekinthetünk, de hiányzik hozzá a megfelelő kulcsunk, a kontextus, a mindent elrendező magyarázat? Ez az Orsi nem az az arc, amit Ádám Gyula portréja közvetített, amit október 24-i bejegyzésemben mutattam be. És ez nem csak azt jelenti, hogy a jó modell ezernyi változatban képes megjeleníteni egy és ugyanazt az embert, hanem a fotográfus képességéről is árulkodik, hogy a modell által képes megvalósítani egy, ha nem is túl eredeti, de klasszikusan bevált elképzelést.

Miklós Kinga: Napcsapda

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Miklós Kinga, másokkal egyetemben, az enteriőrt részesítette előnyben a szakmai vizsgára készülve. Itt közölt képe számomra főként azért kedves, mert egy szokatlanul ritka, bár adott helyen törvényszerűen megismétlődő pillanatot rögzít: amikor egy árnyékos, zárt helyiségben a napfény beesik egy kósza rés csapdájába, s azon a résen teljes erővel beleönt ragyogó özönéből annyit, amennyi befér rajta. 


És bármily kevés is az így beszüremkedő fény, mert a rés keskeny, éppen csak hogy van, a sötétség mélyén fölfénylik a csoda, a rabul ejtett nap néhány pillanatig képet ír a számunkra, a fotográfus, aki szintén résen kell hogy legyen, csapdájába ejti a látványt, s így a nap, immár kettős csapda révén, közöttünk marad, legalább emlékezetünk számára.


A hangulatos, szerény képet a bal felső sarokban látható másik rés - amely ezúttal árnyékban maradt - teszi filozofikussá. Azon át az ég tűnődő mélykékje üzen arról, hogy fény és árnyék együtt járnak, kéz a kézben.

Imre Annamária: Forrás

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Imre Annamária fotója a szerénység nagykövete. Fő üzenete a számomra az, hogy egyáltalán nem akar feltűnősködni. Rejtett szépséget ábrázol rejtett, szemérmes eszközökkel. Ha kiállításon függne, sok-sok társa közé elegyedve, valószínű, hogy elsiklana fölötte a tekintet. Így viszont, önmagában, bármennyire is rejtezkedő, muszáj észrevenni.


Kis semmi csobogó bukkan elő rajta a mindent rejtő bokrok lombja alól. Szelíd folyása mintha maga lenne a bocsánatkérés, amiért útnak indult és felzavarta a rengeteg csöndjét. Mintha szeretné lecsillapítani a csobogásával fölvert hullámgyűrűket,s  amikor majd elsímul a tükre, akkor észrevétlenül tovasiklik, eloson a fák, bokrok tövén, amerre sorsa vezérli: egyre lejjebb.


Ezt a pillanatot ábrázolja Imre Annamária fotója. Azt, amikor már minden eldőlt, pedig még csak éppen hogy elkezdődött. Hová jut e forrás vize? Ki tudhatja. Akár csak a kép szerzőjének a sorsa: kódolva van. És csak ő az, aki képes feltörni a kódot...

Módi István-Hunor: Fogat

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Módi István-Hunor fotóját nem is tudom, miért "jegeltem" mostanig. Talán féltem elővenni. Óvakodtam, nehogy elszálljon a varázs és amit én az elején beleláttam, arról egy idő után kiderüljön, hogy képzelgés volt csupán. 


Az idő jó tanácsadó. A vasárnapi kávé után eldöntöttem: most újra előveszem az eldugott mappát, s ha nem múlt el a varázs, akkor meghajtom a fejem előtte. És  lőn...


Az itt látható életképe nem csak műfajilag felel meg a nevének, hanem valóban maga az ÉLET: a tettekre serkentő, derűs, szikrázó fényár, amelyben ember, állat, természet egyaránt jó szívvel megmártózik s nyújt a képhez is varázsos ragyogást, eleven patinát, értékes, sokatmondó mélyárnyakat. Ez a fotó csöppet sem "romló áru".  Olyan tartósan megkomponált, hogy hiába keresek rajta fenntartást, kifogást. Talán szerencséje van velem a szerzőnek, hogy tudásom, tapasztalatom nem arányos a rajongásommal. Ezért le is  hűtöm most kissé magam, mondván: ez a fiatalember sokat, nagyon sokat tanult már el mestereitől. És mindazt nem szégyellte saját tudássá lényegíteni.

Elekes Csaba: Panorámák

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Elekes Csaba előszeretettel gyakorolta a tanfolyam idején a panoráma fotózást, ezért készített akár két munkát is e kategóriában.


Vagy meglehet, hogy a kettő mégis inkább csak egy?


Hogy egyfajta körpanoráma helyett -  ami jó, ha mestermunka szinten készül el, mert különben csak magyaráznunk kell a bizonyítványunkat, hogy felmentést kaphassunk a tökéletesség kötelezettsége alól - két szekvenciában írjal azt, ami fotójánbak lényege: a távlatot, illetve annak a szemlélőit. Ami két külön világot feltételez. Világokat, melyek egymással ellentettek, még akkor is, ha közöttük együttműködő interakció létezik.


Jó megoldás az, hogy a kettős perspektíva láttatásban feltűnik a körtáj két pólusa is: egy magasba tekintő és egy rálátásos, hegyről le szemlélődés. A fotósok pedig a maguk természetes közegében, cselekvés közben maguk népesítik be ezt a körforgó, ám a valóságban végtelennek és befoghatatlannak tűnő látványt.


Tipikus vizsgamunka. Amire az ítészek rábólintanak, és joggal várják a folytatást.

Lőrinczy Tamás: Tehén

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Lőrinczy Tamás képe, bárhogy is vesszük, meghökkentő. Mondjárt hozzáteszem: számomra. A más véleményét, reakcióját nem ismerem.  


Nem tudok rájönni, hogy milyen szándék vezérelte, amikor ezt és éppen így ábrázolta. Milyen fantáziát látott egy közönséges, legelő tehén enyhén trágyás, csimbókos hátsójában?


Modellnek ideális, hiszen közismert a szarvasmarha nyugis türelme, lelassult reflexideje. Van rá idő beállítani a képhez szükséges technikai körülményeket, értékeket. Na de azután?


A mező és a képen látható egész gyepszőnyeg, a domboldal maga a láthatárig viszont - fekete-fehér. Mondjuk az állat színei se túl élénkek. A kétféle színvilág kontrasztja diszkrét, ám létező. Technikailag a kép megoldott, minden a helyén. Nagyjából a kompozíciós dogmáknak is megfelel. A nagy kérdőjel azonban feloldatlan maradt a számomra, mert ez a legelés olyan végtelen pillanat, annyira nem akar vége szakadni, hogy nincs türelmem kivárni, amíg (talán) elmozdul valamely értelmes irányba. Addig is kérődzünk. A tehén és én...

András-Nagy Róbert: Enteriőr

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
András-Nagy Róbert istállósarki fotójának jellegzetes szaga van. Olyan látványt közvetít ugyanis, ami azonnal kiváltja a hozzá tartozó, más érzékszervi ingereket is. A kép ugyanis nem aprólékosan kidolgozott részletek halmaza, hanem a maga egységében, nyomott hangulatiságában rögzített belső világ, amelynek épp olyan meghatározó eleme a gerendák közül bozontosan kilógó szénaszál, vagy a pókháló lepte falak, a régi, patinás tárgyak, a padlaton heverő törek, hulladék... Mindezek együttesen, idő konzerválta összeszokottságban jelenítik meg azt, amit az újdonsült fotós elénk tár. Amennyire felfedezés mindez számára, ugyanúgy szembesülünk mi is az értelmezéssel.


E hangsúlyosan hangulati fotó tipikus vizsgamunka; látszik rajta, hogy tanulmánynak készült, demonstrációnak egy világról, amelynek megismerése majd csak ezután történik, mert mindaz, ami a fotográfiában éltető elem és képre kívánkozó valóság, az belefér ugyan egy enteriőrbe is, de valójában jóval túlnő a falakon, téren és időn és örök kíváncsiságra kárhoztatja a képíró embert.


Érdekel majd a folytatás is.

György Géza: Vízfolyás-nyom

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
György Géza tájfotója már ismert, számos fotós által sikerrel kivitelezett látványt rögzít, jó technikai érzékkel: a gyorsfolyású patak sietős útját, forrongó lázongását, sziporkázó tobzódását. Ezzel a megjegyzéssel máris elfogadtam a felvételt mint tanulmányt és azt próbálom kitalálni, hogy e tudás megszerzésének milyen majdani nyomait fedezhetem majd fel az induló fotós későbbi képein.


Az első megállapítás mindjárt az, hogy a kidolgozott fő látványelem mellett a szerző kompozíciós készsége is eleven. A kép középpontjába helyezett csobogó s az azt körülvevő köves-sziklás buktatókkal kirakott vízmeder, a kép magas és mély régióinak fény-árnyékos különválása, a titokzatos, rejtelmes fényviszonyok egy lezárt világ teljességét sugallják, amelynek meghosszabbításában ott találhatjuk magunkat mindazzal, amit a természetről tudunk és amit a szemünkkel látunk.


A következő elvárható lépés: a saját témára találás. Remélem, hamarosan bekövetkezik ez is.

Bándi Enikő: A banda

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Bándi Enikő e képével olyan trükköt próbált ki a vizsgára készülődve, amit a tanfolyamon többen is megpróbáltak sikerrel alkalmazni. Nincsen ebben semmi szokatlan, sem kivetnivaló: tetszett a módszer, s a falusi banda ábrázolásához talán még illett is ez a csöppnyi ravaszság - színesben hagyni néhány kulcsfontosságú hangszert a képen, míg minden más látványelem a fekete-fehérben üti le az alaphangot.


A három őzbarna hangszer akárha három hangfekvés lenne: színbe oltott melódia. Személy szerint nem vagyok híve az ilyesfajta játéknak, de ez nem lehet gátja annak, hogy el ne ismerjem létjogosultságát. Ez a kép egészen biztos, hogy vesztett volna a trükk alkalmazása nélkül. A banda képi megjelenítésében ugyanis semmi egyéb eredetiséget, indítékot nehezen találni. A szokványból emeli ki a fotográfus csoportképét, ami leckének, vizsgaeredménynek lehet ugyan elfogadható, de fotográfiai teljesítményként még csak a szerény előleget jelenti.

Miklós Csongor: Respiro

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Miklós Csongor nem először vendége a blognak, de fotós tevékenységében minden bizonnyal határkő és nyomot hagy a tanfolyamon tanultak és tapasztaltak lényege. Életképbe oltott portréja nem csupán spontán voltában hiteles, hanem az alakuló gyermekjellemre utaló, tartózkodó kíváncsiság kifejezője.


A mezei ténykedés közben botjába kapaszkodó fiúgyermek úgy néz a fotós által megtestesített világra, mint aki hiszi is meg nem is, ami üzenetként feléje érkezik. Lehet, hogy beállásával kissé pózolni is akart, de ez a kísérlete nem tudta elfeledtetni velünk az ő természetes gesztusait. Sminkeletlen külseje, egyénisége döntően meghatározzák viselkedését, s a feltételezett pózolásból is inkább a cselekvés játékos jellege az, ami szemünkbe ötlik. A kétkedő arcvonások elő- és utóélete mindenképpen egy nem túl könnyű gyermeksorshoz vezetnek bennünket, amelynek szünetet jelző, lélegzetvételnyi pillanata fotográfus és témája múló egymásratalálása.

Márton Zoltán Ernő: Repró

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Márton Zoltán Ernő egy templomi falfestmény reprójával lepett meg. Egyrészt azért, mert nem tökéletes munka - ha szigorúan a műfaj szempontjai szerint ítéljük meg -, másrészt viszont az hatott az újdonság erejével, hogy hátat fordított a szabványnak. Lehet, öntudatlanul tette, én mégis remélem, hogy inkább tudatosan. Annyi bizonyos, hogy a reprózni választott falfestmény nem a felület- és képhű anyagszerűségnek a mintaképe, hanem már-már animációs szerepet betöltő ábrázolás. 


A kép alján látszó alsó világítás látszólag színpadra utalja a felvázolt bibliai jelenet szereplőit. A fölös, látványfakító szórt fény határozott kontrasztban áll a kép felső felének talányos elmosódottságával, komor tónusaival. A felirat mintha vetítővásznon díszelegne, az egész jelenet a cselekvést, a történést sugallja. Bensőséges és félelmetes is egyben ez az ábrázolás. Szubjektív híradás arról, hogy milyen üzenet sugárzik egy szakrális faliképről, amely csak úgy ontja magából az idők homályát.


Szuggesztív, nyugtalanító kép.

Péter Izabella: Látkép

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Péter Izabella munkái közül egy látkép-tervet választottam, egyrészt azért, hogy jelezzem: ilyen műfajban is bizonyítani kellett a tanfolyamvégi megmérettetésen, másrészt viszont a sikerült alkotás láttán. Izabella dicséretére válik, hogy volt mersze egy igen elkoptatott, agyontematizált város kapcsán látképet komponálni. Ráadásul olyan képelemet használt föl kompozíciójához, amely behunyt szemmel is Párizsról regél bárkinek e földkerekségen: az Eiffel-tornyot.


A mód, ahogyan elképzelte s a gondolatkör, amire a hívószöveggel utal, igazán szerencsés párosítás, s szinte magamagától nyújtja a képi megoldásokat is. A sötét őszi tócsákba fúló levelek, amint beborítják a legendás torony kivilágított látványát, mindenek előtt művészien vonzó, izgalmas üzenet. Érzelmileg érinti meg a nézőt, így aki egy ilyen látképet kap ismerősétől, az nem csupán udvariassági gesztusként fogja fel a küldeményt, hanem kultúrtettként, átélve és elfogadva a fotográfus jószándékú manipulációit.


Példás dekorativitás, jó színek.

Ádám Rebeka: Portré

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Ádám Rebeka művészportréja életszerű jelzés egy művészi aktusról, autentikus cselekvés közben. Nincsen rajta semmi csináltság, sem az ábrázolt személynek - a modellnek - szóló kedveskedés, épp úgy beillik riportnak is, mint személyábrázolásnak. Ez az egymásba játszó kettős funkció teszi érdekessé és többszólamúvá a képet. A produkcióhoz beállított sejtelmes fények, de még inkább árnyékok palástja alatt álló előadóművész a teljes kikapcsoltság/átélés, belső világára való összpontosítás burkában áll előttünk. A spotfények csak annyira világítják meg, amennyire a rendezők arckifejezése és kézjátéka fontosságára akarják terelni a figyelmet. A fiatal fotós beéri ennyivel: nem tolakszik rá a látványra, inkább megpróbál résen lenni, hogy azt, amit lényegesnek tart, ne szalassza el, pontosabban: rögzíteni tudja a nehezen, szakmai fortélyokat és türelmet igénylő képelemeket.


Munkája akár stúdiófelvételnek is beillene, bár evidens, hogy a mesterséges, látványbarát környezet megteremtése nem célja a fotográfusnak. Ahhoz meglehet, hogy más modellt és semleges terepet választott volna.


Kísérlet, sok ígérettel.

Stirbu Flaviu: Repülő

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Stirbu Flaviu fotója merész, ám rendkívül egyszerű és kézenfekvő kompozíció: aktivitásában mutat be egy közismert, de nélkülözhetetlen és sok asszociációt is keltő járművet, amint épp felszáll (ha jól értelmeztem a gép dőlésszögének mozdulásirányát), de a kép előterében szereplő jelzőberendezés érdekes, geometrikus jelenléte, már-már cselekményes beavatkozása a repülésbe azt a bonyolult viszonyrendszert ábrázolja, ami a levegőbe szálló repülő és a földi irányítás, a földi gondviselés között eltéphetetlenül fennáll és szakadatlanul működik; még akkor is, amikor ennek látszólag semmi nyoma nincsen.


A fotós perspektívaszintje a földi szempontokhoz igazodik: alacsonyról, a jelzőberendezés tövéből szemléli a magasságot és mindazt, ami abba a végtelennek tűnő térbe belefér. Szinte-szinte úgy hat, mintha ő tárná ki "védőkarjait" a látóterébe érkező repülőgép felé. A célkeresztre emlékeztető egymást fedés itt a kép értelmének legfőbb és szerves kifejeződése. Jel a világnak, hogy repülőink tőlünk indulnak ki és hozzánk térnek vissza. Picit másképpen: mi repülünk ott is, ahol mások repülnek...


Értelmes, meggondolkoztató kép.

Márton Judit: Ipari táj

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Márton Judit kemény fának veselkedett neki: a téma szinte-szinte univerzális (ha nem teljességgel!), a variánsok száma nagy, de mert az ipari temetők száma is "osztódással szaporodik". És mindig van mit mondani, mutatni ezen a téren. A sivár gondatlanságot, a semmire tekintettel nem levő területrablást és -szennyezést nem győzik dokumentálni a képírók. 


Az itt látható vizsgafotó szerény, ám kifejező, mindenek előtt színeiben figyelem felkeltő alkotás. Sokat mondóak a rétegelt képsíkok: távolban az alkonyi visszfényben a hegyek kontúrjai, előrébb a nyárfasor felkiáltójelei, még előbb a lerobbant ipartelep csarnokai, széljárta, kitört ablakai, a kép középpontjában álló, velejéig kifosztott vasúti őrházak és e szennyezett, megszaggatott, elvadult valóság alól elgyötörten, mégis ezüstösen elcsorgó patakféleség, amelynek alkonyi felvillanása az egyetlen eleme a képnek, ami reménnyel kecsegtet. Látlelet-kép - így tudnám nevezni. Önmagában nem tartozik a kirívó, harsányan figyelemfelkeltő képek közé; inkább a meditáláshoz áll közelebb, s ha ráhangolódunk, diszkréten kitárulkozik. 


Tetszik...

Kertész Arnold Hunor: A hídon

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
Kertész Arnold Hunor számomra az itt látható montázzsal - illesztéses képpel - hívta fel magára a figyelmet. A tanfolyamvégi vizsgához ugyanis hozzátartozik egy munka készítése ebben a műfajban is, hogy a hallgató bizonyíthassa: megértette és elsajátította a digitális képfeldolgozó technika trükkös fogásait is.


A kép előterében ülő roma gyerek és a háttérben a falu utcáján muzsikáló banda kromatikus ellentéte és tematikus egysége furcsa kettősséget eredményez, amely "megdobja" a képet, ráirányítja a figyelmet az összbenyomásról a részletekre. Megállapítható, hogy míg az összedolgozás tartalmi része átgondolt, hiteles, a kivitelezés hellyel-közzel mesterkélt és elárulja, hogy a díszletek elemei különböző helyekről származnak. Érdekes módon nem az a zavaró, hogy a fekete-fehér háttér előtt a gyermek színesben külön világot képez. Az is szerencsés ábrázolás, ahogyan a fiúcska kivonja magát az őt körülvevő valóságból; ott van, de mintha a feje fölött, nélküle történnének a dolgok.

André Zsuzsa: Őszi vándor

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)
*
André Zsuzsa vizsgaképe ízig-vérig őszi melódia. Így, ahogy írtam, hiszen a rajta lévő látnivaló is inkább zeneileg értelmezhető. Az őszi levélszőnyeg biztosította színorgia termeészetes velejárója lombhullató erdeinknek. Ugyanilyen tájakon haladunk keresztül nap-nap után, akár gyalogosan, akár valamilyen járművel, s a mezei halandó ilyenkor felsóhajt: ha lenne nálam egy fényképezőgép, olyan képet rittyentenék, hogy csak...


Hát ez az: a rittyentés. Meg hogy nincs ott az a gép, aminek ott kéne lennie. André Zsuzsa, elárulja a kép kimunkálása, rá van hangolódva az ilyen látványokra. Színárnyalatok, fény- és árnyékrétegek, mélységek és kiugró részletek, a táj középpontjában egy elhagyott híd, ragyog a fényben és éppen arra sétál ama "őszi vándor", aki sziluettjét és életjelét adja a képhez. Hatásos hangulatkép. Giccsnek nem nevezném, mert elemei funkcionálisak. Csakhogy sajnos, a giccskészítők mára annyira elkoptatták a látványosság primér elemeit és eszközeit, hogy még a tisztességes képeknek is rossz hírét keltik. Zsuzsa jól komponál és ért a színekhez - ezt üzeni nekem a képe. 

Virágh Zsuzsanna: Kutyafogat

(Az alábbi bejegyzéssel folytatom a HMKK-fotósuli negyedik évada nemrég levizsgázott végzőseinek munkái bemutatását. Köszönet a 19 újdonsült fotográfusnak, amiért diplomafotóikat a Fotótanú rendelkezésére bocsátották.)


*


Virágh Zsuzsanna tulajdonképpen a második évad tanfolyamaira járt (Szeptemberi fotósulisok), de személyes okok miatt csak most tette le szakvizsgáját. Szánhúzó kutyái vidám téli fotóról csaholnak ránk, s látszólag örömüket lelik a száguldásban. A kép kellemes, árnyalatgazdag tonalitása az egyik vezető erény. Látszik, hogy Zsuzsa alaposan készült erre a képre, igyekezve minden részletet a maga helyére rakni. A kék tartomány felé tartó havas világ még külön szépséget kölcsönöz a látványnak. Talán csak a verseny tűnik túlságosan békésnek, ráérősen ügetőnek. Inkább hat edzésnek, mint élet-halál küzdelemnek az elsőségért. Az esemény tétje hamarabb a derűs időtöltés, mint az idegborzoló vetélkedés. Így az akcióról a hangsúly inkább a hangulatra, az impressziókra csúszik. Dokumentarizmus helyett a táj és a természet idillje. Fegyverténynek ez sem utolsó, de már kitaposott ösvények felé csábítgatja az embert.