Molnár Attila (a csíkmadarasi fotótábor családi tablóján a második sorban áll, jobbról balra a harmadik, sapkával és összefont karral) derűs, önfeledt képe egy helyzet és egy gesztus jól időzített rögzítése. Az a gyorsan elillanó pillanat, amikor a belülről - fedezékből - intett beszédes búcsút egy cinkos pillantással toldja meg az otthon lakója.
Mi tagadás, ilyen helyzetet sokat láthattunk, sőt élhettünk át magunk is, társas létünkben, városon és falun.. Ha pedig kétkedők lennénk, azt is mondhatnánk, hogy milyen madarasi kép az ilyen, amelyen az új, épülő ház "termopán" ablakai akár urbánus környezetet is idézhetnek?
Válaszom: ha a téglafal, a hőszigetelő ablakkeret nem is kimondott helybeazonosító elemek, az ablakban álló személy külsejéről, egész megmutatkozásáról, az ablakba kirakott háziszőttes szőnyegből azt olvasom ki, hogy egy gyors változásban és igazodásban álló, átmeneti élet gyújtópontjában állunk, ahol minden együtt áll ahhoz, hogy a múlt búcsút mondjon a jövőnek. De ehhez a ránk tekintő asszonynak még ösztönösen meg kell igazítania hagyományosan megkötött fejkendőjét.
- Jajj édesfiam, nem az ilyen vénasszonyokat kell fényképezni! -akár ezt is mondhatná a néni, hisz ehhez a kijelntéshez hozzászokhattak a tábor lakói. Aztán a rövid (olykor hosszabb)beszélgetés után, elváláskor többször is megköszönték, hogy meg lettek örökítve.
VálaszTörlésAttilát hamar a szívükbe zárták a község lakói, hiszen a beszélgetések során, cserébe a Madarasról kapott információkért, ő is elárult ezt-azt imádott szülőfalujáról...