A madarasi vasúti megálló csöppet sem vendégbarát termében várakozó cigányasszonya csupa kemény és robbanó színvilág. Olyan erőteljes képi élmény, hogy hosszú ideig vonzza magához a tekintetet anélkül, hogy asszociációkat teremtene. Ez a fiatalasszony egyszerűen van. Létezik. És mégis megfoghatatlan, kiismerhetetlen. Behozta ide a létezését, a napfényről, ebbe a mauzoleum-színű mozaik-világba, ahol a legyek is azt hihetik, hogy mindig éjszaka van, a piros ernyőt is odébb tette, mintha nem is hozzá tartozna, lehet, hogy ez így is van, és valaki ottfelejtette siettében... Tűnődő mosolya szólhat a kintrekedt külvilágnak, a gondolatainak, az emlékeinek, a helyzetnek... Feje fölött a kék falfelület olyan, mintha az ég mosolyogna rá, de a színek festettek, mesterkéltek, rikítóak, csak egyvalami természetes, meghatározó: az arc és az összekulcsolt kezek barnasága. Színekben a sorsa?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése