![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhi3eg7r_N54AOAKcrPAqhukP2o2YP0_HiUtYtzVd48eSNrjY9kDPUOWpvdUBPL_gMXb_2NmU934X4Dp8b9A4H9HYv-xg1a0MZ-ZMxk3TwTIpgWvk1epXOL0p_Fix4vJVwFscLopw4v7RQ/s320/01_marton_fototanu.jpg)
Mindjárt az elején bevallom: a cím tőlem származik, de nem tudtam ellenállni neki, ugyanis most éppen hogy Szent Iván éjszakája van, ez a mindszenti természeti kép pedig valóságos álom.
Márton Ildikó ugyancsak újonca a HMKK-fotótáboroknak. Első bemutatkozása máris telitalálat.
A mező fölött elröppenő pipacsszirmok mintha zenét képeznének le; dallamot, amit csak a szívünk mélyén érzünk, hallunk, miközben némán, a színek nyelvén lopózik belénk, és hirtelen csupa bolondság - s az ebből fakadó boldogság - lesz tőle az életünk.
De azért figyeljünk a kép kromatikájára is! A szennyes barnába forduló viharos ég, a tájat domináló, keserűen mérgeszöld flóra fölött elsikló veres szirmok a vívódó, háborgó világ üzenetét hozzák.
(Barátom írja Budapestről, hogy napok óta, mihelyt kilép otthona ajtaján, úgy néz föl a viharos, barátságtalan égre, hogy bevallja: fenyegető jeleket keres odafönt, az életét féltve. Ennyire elromlott volna a világ?)
A szigorú helyzetjelentés mögött mégis ott rejtőzik a remény: a vörös szín tagadhatatlan élénksége túlélésről regél. A fotós nem tett mást, csak engedett a látvány kényszerének, közben meg végzetesen a foglya lett. És azzá tett bennünket is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése