A fotó nem tűri a billogokat

Pár napja nyílt meg (a budapesti Örkény Könyvesbolt Cultiris galériájában) egy tanulságos fotótárlat. Az alkotó: Mandur László, aki valamikor politikai színekben gyakran jelen volt a közéletben és a képernyőkön is. A tárlatot pedig Kincses Károly tekintélyes fotóesztéta és -történész nyitotta meg, aki nem rejtette véka alá: számára sose voltak rokonszenvesek a fotózó politikusok. Ám azt is be kellett vallania, hogy jó ideje, mióta megismerkedett Mandur fotográfiáival, rájött, hogy a szerző jobb fotós, mint amilyen politikus. Ezzel kapcsolatban tanulságos gondolatot fejtett ki - érdemes idézni, sokunknak hasznára lehet. "A fénykép nem nagyon tűri a... billogokat, hogy ezt politikus fotózta, azt meg szabósegéd, emezt meg mozdonyvezető. A fénykép ebből a szempontból (de csak ebből) roppant egyszerű dolog. Vagy jó és figyelemre méltó, vagy rossz és akkor fujj, szóra sem érdemes!" (Metamorfózis)

Virtuális távolságból szemlélve a világot, a tárlaton nem lehettem jelen, viszont felkereshetjük Mandur László honlapját és elégséges munkáján át lemérhetjük azt, hogy a tárlatnyitón elmondott kollegiálisan is kritikusi szavak igenis, a helyükön vannak. Mandur jó fotós, érzékeny szemlélője a világnak, s talán még életének politikusi szakasza is a fotográfusi tisztánlátásban erősítette meg szemléletét. A képlet biztató: egy politikus lelépett a pályáról, sebaj, lép helyébe másik. De nyertünk egy összetéveszthetetlenül a saját útját járó fotóst. És ez szinte megfizethetetlen nyereség.

A fürdőmester képei

Kincses Károly hívta fel a figyelmet a Széchenyi- és Gellért fürdőkben fürdőmesterként működő Pusztai Sándor felvételeire: Az immár néhainak nevezhető amatőr szerző következetesen fényképezte a fürdőben megfordult fontos embereket a huszas-hamrincas évek derekán. Ezek a fontosságok olyan névre hallgattak pl.. mint Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Klebelsberg Kunó, ifj. Horthy Miklós, Keresztes-Fischer, Apponyi, Tolnay Klári, Alpár Gitta és - ideillik a szokásos stb. , mert a sor még folytatható. Az évek során összegyűlt fotókat nemrég - május 11-június 17 között - a budapesti Mai Manó Házban lehetett megtekinteni, kiállítva. A gyűjteményt a magánszorgalmú fotós unokája karolta fel, hiszen a képek pótolhatatlan dokumentumok nem csak a fürdők életéről, hanem mindazokról, akik ott megfordultak és ellazult pillanatokat töltöttek ott halandó emberekként, fürdőruhában. Mintegy bizonyítva, hogy a történelem gyökerei mindig a hétköznapokba kapaszkodtak...

Karinthy Ferenc még pózoló kamaszként

Karinthy Frigyes, a papa - fürdőben is imponáló jelenség

Tolnay Kláry színésznó és a napfürdő

Blogvizitek (2) - KK fotómúzeuma

Rég nem jártam Kincses Károly "fotómúzeumában". Pedig hónapokkal ezelőtt nagy elszánással kerestem föl, szinte naponta a blogot, de úgy látom az utóbbi időben, hogy a jeles fotóesztéta és -történész valahogy elkedvetlenedett, ritkábban ül a gép elé, hogy tudásának morzsáiból részesítsen bennünket.


De azért, amit ott találunk, arra kivétel nélkül illik odafigyelni. Egy november eleji bejegyzés például egy egészen kiváló magyar fotóriporter, Escher Károly jelentőségéről, életpályájának alakulásáról mond el igen tanulságos adalékokat. Többek között jelzi, hogy nagysága azért nem tudott világhírűvé emelkedni, mert - másokkal ellentétben - otthon maradt. Pedig:


"Az elsők közt volt Magyarországon, aki valóban képekben beszélt és képekben is gondolkodott. Nem politizált, soha nem tartozott egyik csoporthoz sem, talán ezért maradhatott mindvégig rendíthetetlen humanista" - állítja Kincses. 

Escher Károly: Fogságból hazatérő
honvéd

Egész pályája a huszadik század ívén nyugszik, ő pedig ott van a fotográfia és a képírás minden kulcsfontosságú eseményénél. A blogíró fel is vázolja nagy vonásokban, mi mindent fotózott ez a fáradhatatlan riporter. És ebből az derül ki, hogy - gyakorlatilag szinte mindent. Az egyszerű hétköznapi helyzetektől kezdve a legmagasabb politika és diplomácia világáig terjed az ív. Sok remek képet és néha gyengét is. De a gyengéken is rajta van a bélyeg: a valóságlátó precízsége, szakmai igényessége. Ún. "rossz" képei sose technikai szempontból rosszak, hanem csak mert az idő szűntelenül rostál. És a számolatlanul sokból nem mindegyikre üti rá a pecsétet.


Tavaly év végén három kiállítása is nyílt egyidőben Budapesten, a művész újrafelfedezése jegyében. Korábban inkább dokumentáris, személyiségportréit tartották nagyobb becsben, ma előtérbe kerülnek életképei, riportjai a magyar valóságról.


Kincses Károly tudása, tapasztalata kincsesbányával ér fel. Szeretem fanyar, visszafogott stílusát. S önzően elvárnám, hogy gyakrabban meséljen. Szabadon, mintha csak magának. Mert ezáltal is nekünk mondja azt, ami nélkül nem tudnánk a fotográfiát a maga teljes értékében becsülni.

Monográfia - dióhéjban

Némi kivárás és respiro után Kincses Károly folytatja blogjában fotómú-

zeumának berende-

zését, s igaz, hogy eddigi munkás-

ságát hangsú-

lyosan a fotótörténetnek szentelte, még mindig van a tarsolyában annyi felhalmozott tapasztalat és adalék, hogy annak átmentését fontosnak tartsa.

Legutolsó bejegyzését a Marosvásárhelyről Pestre származott Erdélyi Lajos - Laló - rövid méltatásának szentelte, aki hosszas fotóriporterkedése (Új Élet) és kiterjedt dokumentumfotózása nyomán annyira ismert képíró személyisége Közép-Európának, hogy méltán megérdemel egy átfogó monográfiát; amit pedig - így KK - valószínű, hogy neki kell megírnia.

Legszívesebben az egész bejegyzést idézném, amiért őszintén irigylem a bloggert, hiszen tenyérnyi helyen annyira lényeglátóan ragadta meg azt a légkört és kötőanyagot, ami a huszadik század második felének megpróbáltatásain túl is értékmentő értékteremtésre sarkallta az egymásra utalt közösségeket, a közösségi szellemű alkotókat. Ha azt mondjuk, hogy Erdély tudomány- és kultúrtörténete, ha műemlékekről és relikviákról beszélünk, ha a hétköznapi élet megannyi jellemző mozzanatának megörökítéséről, valamennyitől egyenes út vezet "Lalóhoz", aki a kilencvenes évek végén (1996-ban) budapesti műtermében Pusztai Péter objektívje által maradt meg képi valójában alulírott archívumában, alkotó ereje teljében, mosolygósan. Róla írja KK, hogy azóta némileg megkopott, megroskadt, de a lényegben, a szellemben ugyanaz maradt: szókimondó valóláttató...

Feketézők

Régen nem jártam, az elmélyülés igényével Kincses Károly blogjánál. (Igaz, ő is meglehetősen rapszodikusan és olykor nagy kihagyásokkal ül bejegyzései mellé, de ez számomra nem mentség...) Mostanra pedig felgyűlt a ledolgozni való.

Rendkívül érdekes adalékot olvashatunk a legutolsó bejegyzésben, amely Bojár Sándor fotóriporter értékeléséhez ad nemcsak kulcsot, hanem felbecsülhetetlen részleteket; amilyeneket csak a KK fotómúzeumától kaphatunk. Érdemes elejétől a végéig elolvasni a szöveget, majd fölkeresni egy, a Fotóművészet által közölt értékelést és portfóliót, hogy némi benyomásunk is legyen a jeles magyar fotóriporter képvilágáról.

Innen választottam ki azt a képet, amely köré most néhány gondolatomat leírom. De előtte még eltűnődöm azon a riporteri sorson, mely az örök készenlétet, hajszát és mindenáron való elsőséget tartotta szem előtt, mert ez jelentette a versenyt és az életben maradást. De ez hozta meg a teljesítményt is, meg azt a széles pászmát, amit az Élet nyújtott a fotósnak, s amiről ő mind-mind hiteles tanúságokat hagyott hátra a jövőnek. Elképzelem azt a nyomozói hálózatra emlékeztető kapcsolatrendszert, ami a fotóriportert riadóztatta minden jelentős(nek vélt) esemény előtt. De ez ma már történelem. A hálózatok ma is léteznek, a verseny viszont még kérlelhetetlenebb, s az eseményesk sokasága is megsokszorozódott.

A „Feketézők“ a Tőzsde épülete előtt (1946) c. fotó legelőször is azzal lep meg, ahogyan a riporter semlegesítette magát a kamerája elé kerülők szemében. Sehol egy gyanakvó, kíváncsi oldaltekintet, senki nem kacsint ki a képből, úgy viselkednek az adok-kapok társasjátékába belefeledkezett seftelők, mintha a lehető legnagyobb védettség alatt lennének. És talán így is van... A fotós nyilvánossága nem tud nekik ártani. Az életnek ahhoz, hogy tovább haladjon, szüksége van a törvényen kívüli tranzakciókra. Különösen olyankor, amikor az egész világ a feje tetején, a kapcsolatok, a rendszerek nem működnek, amikor éppen köhög a gépezet... De a fotós munkája nem áll le, az eredményt tekintve pont olyan, mintha nyugalmas békeidőket írnánk, hiszen a tét mindig egy és ugyanaz: lehetőleg mindenki előtt, diszkréten, a téma iránti alázattal ott lenni, jó időben, megfelelő helyen...

Kertész és Brăila

Szeptember 8-i bejegyzésemben (A transzport) azon aggályoskodtam, hogy Kertész Andornak tulajdonított 1918-as brăilai felvételeket esetleg a helység félreértésén tartják nyilván, hiszen a rudimentáris logika szerint abban az időben egy osztrák-magyar alattvalónak, aki ráadásul katona is, nincs mit keresnie az ellenséges Brăilán.

Igaz, hogy mindezt kétkedő, kérdőjeles formában tettem szóvá, utalva rá, hogy a szakemberek (bármennyire is szeretném, nem tartom magam közéjük illőnek) majd választ adnak erre a piciny hitetlen tamáskodásomra.

A választ most megkaptam, méghozzá attól a Kincses Károlytól, akinek Kertész-megemlékezését dícsérőleg emlegettem korábbi blogbejegyzésemben. Köszönöm, hogy tényszerűen, minden különösebb magyarázatot mellőzve eljuttatta hozzá Kolta Magdolnával közösen írt könyvük (Hazai anyag - Fotónapló. André Kertész és a magyarok, 2005) ama részletét, amelyből tagadhatatlanul kiviláglik, hogy Kertész igenis, nemcsak hogy megfordult Brăilában, hanem a jelzett képeknél jóval több fotót készített a háborús Romániában. Bizonyítékul magának a fotóművésznek a vallomásai szolgálnak, melyeket Lugosi Lugo Lászlónak adott (Beszélgetés André Kertésszel 1981. január 13-án New York Cityben, Fényképészeti Lapok, 1981. április), s amelyekből Kincsesék könyvükben bőven idéznek.

Köszönet Kincses Károlynak azért, hogy még egyszer, és ami még fontosabb: tisztázólag szólhattunk a témáról. Továbbá azért is, mert a kételyek eloszlottak, ama tanulsággal, hogy az élet mindig bonyolultabb és ellentmondásosabb annál a sematikus képnél, amit a kései történelem elénktár...

*

"Kertészt részlegesen gyógyultnak nyilvánították. Májusban Albániába helyezték, ahová Szerbián és Bosznia-Hercegovinán keresztül utazott. Feltehetőleg számvevői feladatokkal bízták meg, a visszavonuló hadsereg készleteit kellett nyilvántartásba vennie. Ez már nem fegyveres frontszolgálat volt, erre ugyanis sebesülése alkalmatlanná tette. Ezért látható ekkoriban készült fényképein – a civil élet jelenetein kívül – oly sok kikötői, vasúti kép, hiszen feladatai elsősorban a szállítási útvonalak mellé szólították.

„Egy nap az anyagom már a kezükben volt, jött a rendelet, engem elküldtek Albániába. Zászlós voltam abban az időben ott Albániában, valahol az isten háta mögött. Aki elment Albániába, az soha nem jött vissza… Malária volt… És elküldtek oda, valami orosz fogolynak voltam a kommendánsa. Érti? Szerencsémre volt egy unokabátyám, aki a Schwarzenenstellénél volt… Ő azt mondta, nézd… adjál nekem egy kis időt és mint specialista elkérlek téged. És én így jöttem ki Albániából. Minden kamerádom elpusztult, aki odakerült. Aki visszajött, az is elpusztult, mikor visszajött, annyit szenvedett. Gyalog jött vissza Albániából, mikor vége volt a háborúnak. Szinte hihetetlen. Szóval, elküldtek Brailába.” (Lugo)

Május első hetében Szarajevóban tölt néhány napot, innen megy tovább Scutariba. Itt állomásozhatott, de Albánia több pontján is megfordult, fényképezett, tehát volt Durazzóban, Biskjemiben, majd június közepén ment át Romániába, ahol október végéig a nagy dunai kikötőben és átrakodó állomáson, Brailában szolgált. 1918. szeptember vége. Bulgária kapitulál, a balkáni front összeomlik. A háború Európának azon a végén véget ért, 1918 októberében a balkáni antant haderő átlépi a Monarchia délkeleti határait és akadálytalanul nyomul előre. Kertész október utolsó napjaiban katonatársaival együtt hazaindul. Útközben megállva, még Brassóban, a pályaudvaron fényképezett.

„Én mindig fotografáltam. És Brailában egyik nap az ezredes azt mondja, hogy elküld engem Bécsbe, valami hat nagy faláda volt, hogy azt le kell adnom Bécsben, nem tudom, milyen központban. Hajózási központ. Reggel a fiúk jönnek, mikor elutaztam, két embert adtak nekem. Én voltam a kommandáns, hogy a csomagot elvigyük. Elindultunk, a fiú azt mondja, neked milyen szerencséd van, te most mész haza… Talán mentünk három órát, a legnagyobb meglepetésemre a vonatok jönnek vissza, a tetején katonák. Vége a háborúnak! Mi ez? Szóval az ezredes tudta, hogy elvesztettük a háborút és engem küldött menteni az anyagot, hogy vigyem el.” (Lugo)

Illusztráció: Pierette - még egy brailai fotó 1918-ból (Stephen Bulger Gallery)

Brassai

Ma ünnepel Brassó, de talán mégsem csak ő...

Brassai mesternek, alias Halász Gyulának ma emlékeznek meg a Cenk alatt születésének 110., halálának 25. évfordulójára. Az a fotóművész, aki a világ előtt örökre emlékezetessé tette szülővárosa nevét azáltal, hogy alkotói nevévé választotta, megérdemli kisközössége ragaszkodását emlékéhez.

Az eseményre szóló meghívót magam is megkaptam, de én inkább e blog csöndjébe-árnyékába húzódva, az eseményektől fizikailag távol, lélekben viszont majdhogy testközelben követem lélekben mindazt, ami a mai emlékezéssorozat keretében elhangzik Brassairól.

Gondolom, az erdélyi és a nemzetközi fotográfia jelesei közül többen is jelen lesznek, hiszen ők nem csupán rajongói, hanem haszonélvezői és bizonyos értelemben tanítványai a nagy brassói mesternek, aki a fekete-fehér fotografálásban utólérhetetlen precizitással, szakmai hozzáértéssel, munkabírással és dokumentarista elkötelezettséggel nyilvánult meg. (A meghívó mellé montírozott párizsi éjszakai őrjáraton a világ fényei és árnyai találkoznak a macskakövek fölött s ütköznek meg a rendészek arcán, köpenyén, kerékpárjain, de ugyanilyen kontrasztos valósághűséggel ábrázolja a párizsi kokottot, az utcalányt vagy az éjszaka egyéb lovagjait, kóbor szerelmeseit...

Tudom, mert jelezte, hogy az eseményen ott lesz Kincses Károly is, a magyar fotótörténet és -elmélet jeles képviselője, a Magyar Fotográfiai Múzeum egyik megálmodója és létrehozója, aki nemrégen indított blogjában (KK fotómúzeuma) a magyar fotográfia nagy halottjai kapcsán veszi számba veszteségeinkben rejlő nyereségeinket is. Az idősödő ember természetszerűen egyre többet foglalkozik a halállal, ahogy KK blogindítójában írja:

"Míg fiatal az ember, nem foglalkozik sehogyan sem a halállal. Vagy ha igen, az csak extrém kirándulás, nem mindennapjainak szinte már természetes része. De ez nem egy konstans helyzet. Egyszer csak körülnézel, s azt veszed észre, hogy bár te ugyanolyannak hiszed magad, mint korábban, mégis egyre több barátod, ismerősöd, családtagod kerül odaátra."

Neki pedig elsősorban fotós barátai, ismerősei, családtagjai voltak. Mindenek előtt Kolta Magdolna, a felesége. De köztük van jó pár éve a nyílt utcán, fényes nappal levadászott Fenyő János lapszerkesztő is, aki KK számára elsősorban kiváló fotós, akinek már az apja is sokat tett a magyar fotográfiáért... De megismerhetjük általa Inkey Tibor bácsit, a sztárfotóst, aki annyi jeles művészt örökített meg és a szakma becsületes mesterembere volt egész hosszú életében...

Ő is beszél majd Brassairól - Brassóban. És valószínű, hogy blogjában majd felbukkan a brassói megemlékezés témája is. Blogján érdeklődött, találkozhatnánk-e a Cenk alatt, de most úgy jött össze, hogy egyelőre csak a hálón át izengetünk egymásnak - tisztességes, megbecsülő szavakkal.