Kaktusz Marakeshből

Mindig élmény számomra, valahányszor képet kapok Pusztai Pétertől. És ezt az élményt ráadásul nagyon nehéz elhallgatni. Nem, mintha titkolni akarnám a gondolataimat, de nemrégiben amiatt aggódott, nehogy a gyakori emlegetés miatt úgy tűnjék, mintha körülötte forogna a világ. Hogyan is akarhatnék én rosszat a barátomnak, ezért többszörösen is meggondolom, amikor őrá esik az esedékes választásom. Mint például ma is.

Ez a 2002-ben megörökített marokkói kaktusz fura trófea. Egyrészt látszólag semmi rendkívüli nincsen rajta: a növény vaskos levélkelyhe szinte az egész képet kitölti, alig hagyván helyet a kőből emelt falnak, amely a növény hátteréül szolgál. De magán hordozza annak a különleges, özönlő fénynek a ragyogását, mely azon az egyenlítő-közeli föld-részen forró aranyban fürdet mindent és mindenkit, s amely még az eget is kifakítja, erőteljes fény-árnyék kontrasztokat gerjesztve. Fotótanúság ez egy állapotról, melyet ha nem is él át az ember, de empatikus lényként átérez és tudati észleletei közé raktározza el. Ebben segítik ők az ilyen és ehhez hasonló emlék-fotók; e kaktusz nyolc esztendőnyi távolságra tőlünk feltörekvő dárdáival mutatja: én vagyok itt az élet, a biztonság, a megmaradás záloga. Csodáljatok...

Békás

Két időben jól elválasztott kor lenyomata a két felvétel.

Az első a két világháború között készült, a másik a kétezres évek legelején. Mindkettő a Békás-szoros bérceit ábrázolják. Ritmusuk, grafikájuk, s talán még üzenetük is szinte ugyanaz: a mostoha körülményekkel dacoló megmaradásról nyújtanak bizonylatot.

Az első kép a híres székelyudvarhelyi Kováts-napfényműterem egykori mestere, Kováts István munkája, és egy 1940-ben második kiadását megért kötetben bukkantam rá - Dr. Lévai Lajos református tanítóképezdei tanár Székelyföldi képek c. könyvében. A könyv szinte valamennyi fotóját a legendás fotográfus készítette, aki köztudomásúlag nagy természetjáró hírében állott és mindenhová magával cipelte fotografáló felszerelését, ami abban az időben bizony, tekintélyes terjedelmű volt és nem keveset nyomott! A remek rajzú, puritán szépségű felvétel egyetlen hibája a kolozsvári Minerva nyomda ritkás raszterű nyomólemezeiben rejlik, de ezek sem tudják elrontani az összhatást.

A második kép szerzője Daczó Dénes, az egykori RMSZ egykori csíki tudósítója, aki maga is szeretett mindent lefotografálni ott, amerre megfordult. Párhuzamos szerepeltetésük nem követ semmiféle értékegybemosást; Kováts István mester és életműve ettől még ott fog ragyogni a székely fotográfia egén.

Inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a Békás-szoros mint téma mennyire kötelezővé teszi - még a színes digitális technika esetében is - a visszafogottságot, a fehér-fekete tónusok elfogadását. Hiszen ahol nincsen tobzódó élet, csak szikártság és lépten-nyomon feszülő ellenállás, ott a színek se játszanak igazán az ember keze alá, s be kell érnie azzal, amivel beérték a fotográfia úttörői - a nap mindenkori fény-árnyék ajándékával.

Sztánai kilátó

Gyerekkorom nagy kalandjai fűződtek Sztánához. E Kalotaszeg és Mócvidék érintkezési pontján elhelyezkedő, Kolozsvártól félórányi vonatozásra fekvő, festői falucska a kolozsváriak egyik igen kedves kirándulóhelye volt. Szombat-vasárnaponként a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején kirándulóvonatokat indítottak a sztánai állomásig, ahol a kikapcsolódni vágyó ember már a perontól tett néhány lépéssel a pihentető természet közepében volt. Mogyoróbokrok, gombák, som, kökény, vadvirágok, szénaboglyák, a Kós Károly féle Varjúvár, a fegyveres őrszemek által védett alagút (mindenki csak "tunelként" emlegette), napozó felnőttek, citromos tea, zsírps kenyér, lépésmérő készülék túrázó nagyapám hózentrágerére tűzve...

Emlékek... Persze, mindezek nincsenek rajta ezen a negyvenes évek elején készült képen és a hozzájuk tartozó, üveglemezre készített képsoron, melyeket egy olvasó juttatott el a Romániai magyar Szó szerkesztőségébe ("jobb helyen van ott, maguk tudják, mit kezdjenek vele...") , aztán csak annyi történt, hogy digitalizáltam, az elektronikus dokumentumokat megőriztem, s most mindenkinek megmutatom, akik a képen lévő hölgyhöz hasonlóan érdeklődnek a földi szépségek iránt.

Borvíz

Ádám Gyula vasárnap megajándékozott 12 "szép" képpel. A jelzőt ő írta le, de csöppet sem tévedett, mert pdf-ben mellékelt fotói ember- és tájábrázolásának remekművei.

Itt most csak egyről rántom le a leplet, mely egy erősen vastartalmú borvízforrást ábrázol, a maga vad és rendezetlen festőiségében. Olyan, mint egy fájdalmasan szétnyílt, eltátott száj, amelyből véres nyál csorog le, havasi növények és mohos kövek között. Döbbenetesen élénk a két alapszínből és annak tucatnyi árnyalatából építkező színvilág. A képen hangsúlyosan ott van az is, ami tulajdonképpen nem látszik: a föld mélyének titokzatos üzenete, a forrás világra nyíló lélegzete, mely nyirkosan elszivárog lefelé, amerre a patakok igyekeznek.