A polgármester

Valami ellenállhatatlan vonzalom köt az üveglemez-felvételekhez, a fotográfia hőskorához, amikor minden egyes képért becsületesen meg kellett dolgozni, el kellett végezni a kötelező szertartásokat és segédmunkálatokat. Körültekintőnek kellett lenni kétszeresen is, míg az ember megnyitotta a fény, a látvány előtt az objektív "szembogarát".

Ezért aztán, amikor tegnap felfedeztem a Magyar Elektronikus Könyvtár képtárában a hódmezővásárhelyi Plohn József üveglemezre készült gyűjteményét, már biztosan tudtam, hogy legkésőbb ma este a Plohn-féle fényképészeti és festészeti műteremben a huszadik század fordulóján készült életműből válogatok majd egy beszédes képet.

(A műhelyt Plohn József apja, Plohn Illés alapította, még 1868-ban, az itt készült képek egy igen távoli és jelentős történelmi korszak nélkülözhetetlen dokumentumai. A műhely 1944-ben zárta be kapuit.)

A gyűjteményben szereplő 830 fekete-fehér üveglemezes fotó digitalizálását a hódmezővásárhelyi Németh László Könyvtár és a Tornyai János Múzeum együttműködésében végezték el az ezredfordulón, mivel a lemezeken ezüstkiválási folyamat indult be s életük meghosszabbításához a számítógépes feldolgozás elengedhetetlen volt.

A századforduló hódmezővásárhelyi fotográfusa szorgalmas leltározója volt a vidéknek, a civis városnak és környékének egyaránt. Személyiségektől a társadalom különböző rétegeinek képviselőin át egészen a különféle öltözetet viselő polgárokig és falusi lakosokig nagyszámú személyt örökített meg. Köztük a város első polgármesterét is, Szabó Mihályt (1821-1899), akinek portréját végül is illusztrációként kölcsönvettem, miután többször is megcsodáltam azt a hallatlan részletgazdagságot és céltudatos képbeállítást, amelyek nem csak nélkülözhetetlenné, hanem professzionálisan is nagy értékűvé teszik a Plohn-féle hagyatékot. Az ábrázolt férfi nem csak a hivatali méltóságát viselő öntudat és büszkeség megtestesítője, hanem arcán viseli, a legapróbb redőkig menően mindazt a bölcsességet és kiegyensúlyozottságot, amit elvárt tőle a maga korában a város életének éltető egyensúlyban tartása.

A MEK mindenek előtt a hagyaték néprajzi vonatkozású gyűjteményét vette át és tette rendszerben is elérhető közkinccsé, de találunk a jelentékeny válogatásban számos helytörténeti és antropológiai vonatkozású érdekességet, dokumentumot.

Borospince

Van valami érdekesség egy borospincében? - kérdezném magamtól, de még mielőtt megtenném, tudom a választ is. Mégpedig azt, hogy - van.

Az érdekesség a bor.

Bár a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy borospincében borra leljen az ember, s a szenzáció inkább az lenne, ha egyiptomi múmia nézne velünk farkasszemet a pincehomályban, ez a felvétel, mely a kolozsvári Fotofilm professzionális stúdió (feltehetően) második világháború elején üveglemezre készült kolozsvári reklámsorozatának egyik darabja. A "kicsi magyar" világból dokumentálja a nevezetes Ursus söröző borpincéjének kínálatát.

A képen látható hordók szerint a szemlélővel szemközti főhelyen trónoló, 1931-es Steininger lehetett a fő attrakció, alatta a még kisebb Erdélyi Aszú, fölötte pedig egy 1934-es Rizling... 1934 "lenyomozhatóan" még Szürkebaráttal kínálja magát, a legtöbb viszont a 37-es, 38-as évjárat.

Persze, a kis helyi szenzáció sem hiányzik e reklámfotóról, mégpedig az, hogy ez egy söröző pincéje, viszont hiányzanak róla a söröshordók. Úgy látszik, azok annyira közönségesek és említésre se érdemesek voltak, hogy elegendőnek látszott, ha az üzlet elnevezésében szerepelnek.

Ha nem csal az emlékezetünk, már annak idején is a "Sör, Bor, Pálinka" fixmenü dívott minden italmérésünk ajtaján, függetlenül attól, hogy borozónak, sörözőnek vagy köpködőnek hívták...

Sztánai kilátó

Gyerekkorom nagy kalandjai fűződtek Sztánához. E Kalotaszeg és Mócvidék érintkezési pontján elhelyezkedő, Kolozsvártól félórányi vonatozásra fekvő, festői falucska a kolozsváriak egyik igen kedves kirándulóhelye volt. Szombat-vasárnaponként a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején kirándulóvonatokat indítottak a sztánai állomásig, ahol a kikapcsolódni vágyó ember már a perontól tett néhány lépéssel a pihentető természet közepében volt. Mogyoróbokrok, gombák, som, kökény, vadvirágok, szénaboglyák, a Kós Károly féle Varjúvár, a fegyveres őrszemek által védett alagút (mindenki csak "tunelként" emlegette), napozó felnőttek, citromos tea, zsírps kenyér, lépésmérő készülék túrázó nagyapám hózentrágerére tűzve...

Emlékek... Persze, mindezek nincsenek rajta ezen a negyvenes évek elején készült képen és a hozzájuk tartozó, üveglemezre készített képsoron, melyeket egy olvasó juttatott el a Romániai magyar Szó szerkesztőségébe ("jobb helyen van ott, maguk tudják, mit kezdjenek vele...") , aztán csak annyi történt, hogy digitalizáltam, az elektronikus dokumentumokat megőriztem, s most mindenkinek megmutatom, akik a képen lévő hölgyhöz hasonlóan érdeklődnek a földi szépségek iránt.

Családi képek között

Mindenkinek vannak családi képei. A bákói (Bacau) Cristoveanu család hagyatékában a késői leszármazott bukkant érdekes leletre, üvegnegatívokon őrzött személyes és kortörténeti emlékekre. Szíves engedelmükkel és hozzájárulásukkal válogattunk a múlt század kilencvenes évei végén, a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. mellékletébe ezt a képet, illetve az itt látható sorozatot, mert számunkra is felfedezés számba ment a XX. század eleji, Bákó környéki román életforma - a dédnagyszülők és nagyszülők világa.

Családi sorakozó a tornácon, egy Ford a bákói családi ház mellett, nagymama az ölebbel, vadászat barátokkal, bicikliző uracsok, a nagyapa és osztálytársai, terefere a sétányon, házi teniszpálya építése - az emberi élet mindenkori kedves, ihletett pillanatai.

A fotókat készítő nagyapa: Nicolae C. Cristoveanu jogász lett Párizsban, s vadászszenvedélye mellett a fényképezés bizonyult tartósnak. Édesapja, a dédnagyapa ugyan még Criste volt, s bákói kereskedőként tartotta fenn családját.

Azt hittük, elveszett az a világ, de még nem egészen... S hány és hány család rejtegethet öntudatlanul hasonló kincseket, amelyek igazán csak annak érnek valamit, akiket nem a pénz, a vagyon, hanem a múlton keresztül a jelen és a jövő érdekel.

Galícia (2)

Molnár Attila barátom, maga is kiváló fotós, aki az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesületet alapította a tavaly, segített profi módon beszkennelni a galíciai üveglemezfotókat. Igaz, hogy egyelőre csak kettővel készült el, de látni rajtuk a kiáltó különbséget - az én változatomhoz képest ég és föld! Hamarosan az egész sorozat elkészül és akkor helyet kap egy Picassa webgalériában, a fotókedvelők közprédájára. Addig is nézzük a fényképezkedő ruszinokat és az istállójuk előtt turkáló kismalacot...

Galícia

Elekes Feri barátom, akinek házában egy felhagyott régiség-

kereskedés tárgyai állnak felhalmozódva, emlékezett rá, hogy van egy dobozban tucatnyi üveglemez fényképe, nála csak porosodik, nem is tudja, miért vette meg annak idején, elküldi nekem, hátha hasznát veszem.

Az üveglemezeket szépen áttöröltem vattával, megszabadítottam a portól és a magam szerény eszközeivel digitalizálni próbáltam. Mintának itt van egy belőlük, egy ruthén (ruszin) házat ábrázol, valahol a messzi Galíciában (Lengyelország), feltehetően az első világháború körül keletkezhetett. Dátumozás nincsen rajta, csak egy-egy lemezen ceruzával rótt magyarázat: ruthén lakosok, ruthén istálló és a helység, amit egyelőre szintén nem tudok kisillabizálni. Régi fotók gyűjtőivel összedugom a fejemet a jövő héten, s majd beszámolok az eredményről. Addig is csodáljuk e közel száz éves kép finom rajzolatát.