Pillantás a szőnyeg alá

Ádám Gyula a budapesti Kolta Galériában

(A tegnap megjelent szereda.origo c. csíkszeredai műsormagazin számára írtam az alábbi tárlat-előzetest Á. Gy. munkái kapcsán.)

November 10-én nyílik tárlata Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésznek abban a rangos kiállítóhelyiségben, amely így ajánlja magát: "2005 októberében megnyitott fotógalériánk névadója a tragikusan fiatalon elhunyt fotótörténész, dr. Kolta Magdolna, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház) alapítója, a magyar fotográfia elmúlt tizenöt évének egyik legfontosabb, megkerülhetetlen személyisége. A galéria vezetője Katkó Tamás fotóművész, művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész."

Ádám Gyula a megnyitó után pár héttel, november 28-án lesz ötven esztendős. Tárlata, amit e sorok születésekor állított össze, egyfajta összegzés is: régi és új munkák szűkösen mért elegye. Visszafogottságát ne úgy értelmezzük, mintha nem telne ki műhelyéből egyszerre több tárlatra való is, de Az említett galéria szabályai ugyanis előírják a mindenkire kötelező érvényű jelszót: keveset, de jót...

Az ötvenet elérve, mint minden alkotó ember, Ádám Gyula is így vagy úgy, felér a tetőre. Mondhatni, paradicsomi állapotok. Erejének még teljében, bőven van már mire visszapillantania, van mit számbavennie és nem egyszer újra felfedeznie, az élettapasztalat szűrőjén általengedve. A készítendő tárlat árnyékából üzeni a fotográfus: egyre többet gondol arra, hogy ideje lenne végre alaposabban benéznie a szőnyeg alá. Ahová nap nap után, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre mondjuk úgy, beseperte munkálkodása hozamát, s amikor éppen kellett, csak előhúzta onnan mindennapi csodáit, amiket viszont bő kézzel, számolatlanul mért mindenkinek, aki kérte, aki számított rá.

Tehette, mert jutott is, maradt is - de mi? De mennyi?

(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)

Erre a kérdésre még csak ezután fog válaszolni a fél évszázadot megélt szerző. Aki máris érzi a mulasztások pótlásának kényszerítő erejét. Valahányszor csak benyúl ama képletes szőnyeg alá, örökké megrendül attól, ami előkerül. Mintha nem ő halmozta volna fel az előkapart kincset! Mintha kész, immanens értéket kapott volna ajándékba az időtől. Pedig semmi nem jött létre önmagától ebben a műhelyben. Mindent megelőzött egy jó értelemben vett, természetes kíváncsiság, következetes megörökítési szándék, amikor igazából nem is a fotó körül forogtak a történések, hanem a rögzítés, a megőrzés milyensége, az élethűség kerültek előtérbe, meg az ihletett izgalommal párosuló várakozás, hogy rendszeresen és szerencsésen vissza-visszatérhessen oda, ahová akkoriban nem sokan merészkedtek - a minden úton-módon letagadott, ellenőrzött, megfeszített, félelemben tartott csángó élet valóságához. Az ünnepekhez és a mindennapokhoz. A természetes fényekhez és árnyékokhoz. Az életüket, maradék kultúrájukat óvó, gyanakodó, jobb sorsra érdemes moldvai magyarokhoz. Felebarátaihoz.

Ha gondolatban figyelmesen végigpörgetjük Ádám Gyula nyilvánosság előtt is jól ismert munkáit - az Arcpoétika míves portré- és életkép-válogatását, a Székelyföldi vízikerekek nyomában sajátos ezermester-világát, az Ünneplőben képsorozaton megörökített székely tájegységek jellegzetes viseletét, az Ezer székely leány látványba oltott szokáskörét, a Hegyen-völgyön járogaték vala válogatott remekműveit - és a sok-sok lapközlést, internetes jelenlétet, közös tárlaton való jelentkezését, ugyanahhoz a felismeréshez juthatunk, amit a fotográfus így fogalmazott alulírott számára, amikor élete első ötven esztendejének értelméről kérdeztem:

"Annak idején nem a fotó divathullámára ültem fel. Számomra a fotó nem vadászat és nem vetélkedés. Amikor nem megyek fotózni, valójában akkor is a fotó körül forog minden. A fotóim kellős közepén élek. Örvendek, hogy nem voltam részese semmiféle versenyfutásnak, s a képen kívül semmi más nem érdekelt. Nem vágyok sem teszem azt singaporei, sem fokföldi, barcelonai, vagy éppen párizsi babérokra. Annak örvendek, hogy olyan dokumentumok maradnak utánam, amiket nehéz lesz felülírni. Olyasmiket örökíthettem meg az elmúlt évtizedek során, amik ma már jobbára csak a képeimen láthatók."

Kívánunk legalább újabb ötven derűs, dolgos esztendőt a begyűjtést követő behordáshoz.

(Ádám Gyula az origo olvasóinak ajánlja A paradicsomban című képsorát, mely itt látható premierben.)