Homoródalmási anzix

Nyár végén fotográfiai jelentőségű eseményre került sor a községben: a hagyományos Barlang-fesztiválon bemutatták Mi idetartozunk a földhöz... Homoródalmás múltja és jelene dokumentumokban, szavakban, képekben című albumot (Pro-Print, Csíkszereda, 2013), amelynek két főanyaga - Oláh Sándor és Mihály János történelmi dokumentumösszeállításai - mellett helyett kapott közel 50 oldalnyi fotó, amelyeket az elmúlt években a községben rendezett HMKK-fotótáborok gazdag anyagából válogatott a könyvet tervező és kivitelező Ádám Gyula fotográfus. A kötet külcsíne mindenképpen jót tett a jobbára szöveges anyagnak, a fotók pedig sűrítetten képi valóságra váltották a szövegek világát. Szerencsés egymásratalálás, szerkesztői telitalálat a párosítás. Sok szép képet láthatunk az albumot lapozva. Ízelítőül íme néhány...

Ádám Gyula fotója

Erdély B. Előd fotója

Katkó Tamás fotója

Kovács László Attila fotója

Márton Ildikó fotója

Miklós Csongor fotója

Tábor - huszonötödször

A kocka el van vetve, hiszen a beharangozás megtörtént: 25. fotótáborát tartja a jövőhéten a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK), ezúttal a Maros megyei Backamadaras vendégei a meghívott, illetve az egy heti kiruccanásra vállalkozó fotográfusok.  A tábor művészeti vezetője Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotográfus, résztvevői pedig Ádám Gyula és Márton Ildikó Csíkszeredából; Baranyi Ildikó Bukarestből; Both Gyula és Tordai Ede Marosvásárhelyről; Erdély Bálint Előd Székelyudvarhelyről; Kovács László Attila Sepsiszentgyörgyről és Miklós Csongor Csíkmadarasról. 


A fentihez hasonló táborok hasznáról most csak annyit, hogy nemrég közel száz oldalas, szép kiállítású, magánkiadásban megjelent album járt a kezemben a salgótarjáni Homoga József fotóival (Erdélyi tájak, erdélyi emberek), amelyek a művész kizárólag a HMKK-táborokban készült gazdag egyéni anyagából valók. Homoga két ízben is vendége volt a székelyföldi fotósoknak: Csíkdánfalván (2008), illetve Csíkmadarason (2010) gyűjtött anyagot. A képek mellett el is meséli táborozása körülményeit, s kötete bizonyítja, hogy a HMKK által elképzelt táborokban időzni csöppet sem laza szabadidős foglalkozás, hanem alkotó munka a javából! Az alábbi képeket az albumból válogattuk.

(Lásd még Homoga Józsefről a Fotótanú-ban:  itt.)

Szebeni üdvözlet

Tegnap, még éjfél előtt befutott a 23. HMKK-fotótáborról szóló első életjel: Ádám Gyula üdvözlete. Ami írd és mondd: állt két darab fotóból, no meg abból, hogy a Csapat üdvözletét küldi.


Vagyis mindazok, akik 16-áig Nagyszebenben és a környékbeli, magyarok által is lakott falvakban fotóznak.A két fotó önmagáért beszél. 


Az egyikről - csodaszép, rommá degradálódott, egykori telepes kúria tornácán - ott áll a kilenc tagú csapat.


Meg házigazdák, vendéglátók.


És egy titokzatos kísérő: egy kutya.


A másikról hagyományos népviseletet öltő leányzó áll hátnak nekünk, akit a szokásokban még jártas idős asszony asszisztál.


Boldogan nyugtázom az előre küldött látleletet. 

Ádám Gyula fotói

Tükör

Jubileumra készül a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) fotótábora: hétfőn nyílik meg hivatalosan a huszadik, Csíkmadaras községben, amely közel ugyan a megyeszékhely Csíkszeredához, de még őriz valamit hagyományaiból. Az oda igyekvő fotósok dolga - akik már holnaputántól kezdve megtelepednek a községben és dolgozni kezdenek - kideríteni, tanúságot tenni, hogy ez a városközelség mit hagyott meg az élet hagyományosabb arcából.

De a jubileum annak szól, hogy 2002-től mostanig 19 erdélyi és csángóföldi helységből, mintegy 50 hazai és anyaországbeli fotós kapcsolódott be - ki egyszer, ki többször - ebbe a dokumentarista célzatú, de művészi színvonalú képi értékmentésbe. Az eseményre készülve igyekeztem kiegészíteni az utolsó táborok anyagával azt az immár közel 500 képből álló galériát, amely képekkel és dokumentumokkal mutatja be az eddigi táborok tevékenységét.

A Fotótanú ugyan foglalkozott már a csíkszentdomokosi és a külsőrekecsini terméssel, viszont nem ejtett szót a székelyzsombori kiruccanásról. Pedig ott, már túl Hargita megye határán, Kőhalom fölött, hagyományőrző, szorgos székely faluban húzódnak meg a zsomboriak, s őrzik azt, amijük még maradt. Mindezekről a képek híven beszélnek. Veres Nándor enteriőrje számomra különös jelképpel bír: mintegy magába sűríti küldetésük leglényegét: a kép általi világmentés perspektíváját és fakuló patináját. Mert nehogy azt higgyük, hogy képrögzítő anyagaink, adathordozóink míg a világ megőrzik nyomunkat, értékeinket. A mentés minden kor időről időre jól kiszabott, hagyatékolt feladata. Amit ma megmentünk, az esetleg jó eséllyel pályázhat arra, hogy akadnak majd utódaink, akik gesztusunkat újrajátszva-felismerve teszik azt, ami a dolguk. A tükör mélyéről felködlő zsombori házaspár már-már éteri alakok: tartósan odaillesztve a kopott családi fotók mellé, figyelmeztetőnek...

Sárga

Három esztendeje, nagyjából a bontakozó tavasz e magasságában (pontosabban: május elején) a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkmenasági fotótáborában alig öt fotóművész vett részt - az átlagos 7-12 fős csapatokkal szemben. Az volt akkor a pillanatnyi elképzelés, hogy a kis létszámú, de igen mozgékony csapat, igen rövid idő alatt maximális teljesítményt mutasson föl, s térképezze föl mindazt, ami megörökítésre méltó ebben az ízig-vérig hagyományőrző, nagymúltú alcsíki faluban.

A tábor hozama ezúttal is igen gazdagnak bizonyult. A vetített képeket a falu népének bemutató csapat egyik oszlopos tagja, a székelyudvarhelyi Magyari Hunor állította össze a vetítésre szánt válogatást, s közkívánatra majdhogynem kétszer is levetítette a hangulatos falutalálkozón. Magam is ott ültem a nézőtéren, az esti hűvösben nagykabát alá húzódva, de a vetítővászonról harsogva áradt mindaz, ami Csíkban a tavasz szokott lenni: a színek harsogása. A nekiszabaduló, megállíthatatlan zöld áradása és a benne futótűzként terjedő sárga tobzódás - a pitypang forradalma. Szinte nem volt fotós, aki kikerülhette volna ezt a kavalkádot. Úgy érezhették, hogy még ha ismételnek is, de meg kell próbálni minden oldalról, lehetséges helyzetből képbe hozni a zord csíki klíma folytán későn jövő, ám gyors és látványos lefolyású tavasz külsőségeit.

Magyari Hunor képe ennek a törekvésnek egy sajátos, rafináltan komponált, művészi megközelítése. A gyermekláncfű ezúttal nem vadon, hanem leszabályozva, mértanilag is tökéletes, a dárdahegy-alakzat folytán feltűnően kiemelkedő pozícióban mintegy rádupláz a teret leválasztó kertre. Az elkerteletlen táblán pedig a tavaszi munka szabályos, árulkodó nyomai nyugtatják meg a tekintetet, hogy a tavasz offenzívája nem vad lerohanásban, hanem az emberi szándékokhoz igazítva, azoknak megfelelően zajlik a csíkmenasági határban...

Persze, a tábor anyagából készült válogatást megtekintve, az illető napokban domináló sárga sajátos funkcióját és értelmezését még számos fotón megfigyelhetjük - érdemes végiglapozni rajtuk.

(Bővebb válogatást nyújt a tábori munkákból az a galéria, melyet a nemrég megszűnt Káfé honlap Képtárából sikerült rekonstruálni.)

Lovas gazda

Évekkel ezelőtt, amikor első komolyabb egyéni kiállítására készült, örömmel segítettem a gödöllői Danis Jánosnak, hogy másfél tucatnyi legjobb fotográfiáiból szerkesztett katalógusához illő szöveg is kerüljön. Azóta őrzöm a csinos, barátok által összeállított füzetecske képanyagát, s köztük is egy lovas gazda páros portréját, amelyen az ember és az állat, a lehető legteljesebb harmóniában és a láthatatlan, de eltéphetetlen kötelékkel összekötve, szerényen pózolnak a fotós előtt.

E kép egyike azoknak a felvételeknek, amiket a Romániában üzemvezetéssel foglalkozó magyarországi fotós a Székelyföldön, pontosabban Kőrispatakon készített, s amelyek egészen közel hozták őt a fotózás értelméhez, lényegéhez. Lépésről lépésre megtanult a fotóért élni, s legjobb képei mindig akkor születtek, amikor sikerült elvonatkoztatnia attól, hogy eredeti belső indítékai a behatárolt látvány kellemességéhez nyúlnak vissza. A tájat addig kénye-kedvére fényképező magánemberből rendre helyzetre kész, felelősségét felismerő kép-szerkesztő válik.

Azt mondják, a szoros lelki kapcsolatban álló ember és állat az idők során elkezd hasonlítani egymásra. Ezt a többszörösen beigazolódó törvényszerűséget a kép is igazolja. Sokadiknak, de eredeti, egyedi módon. Szépséget, mély érzelmeket, sugárzó emberséget ábrázol, pedig csak egy parasztember és a lova van rajta, tapasztott agyagfalú hodályban - feltételezhetően istállóban. A tekintetek azonban minden helyszínt elvarázsolnak. És lenyűgözik a vérbeli fotóst is...

Danis János Vándorkamera című fotógalériája itt látogatható

Egy tárlat anatómiája (12)

A csíkszent-

domokosi fotótábor kiállítási anyaga alaposan próbára tette képelemzői hajlamomat. Ritkán volt alkalmam ilyen "volumenű" tárlatvezetést végezni, amikor a magyarázat és a demonstráció nem élőben történik, hanem sokszoros áttéttel, távol a valóságos kiállítástól, kiszakítva annak eleven algoritmusából. Nem állítom, hogy a kiállításról kiválasztott képek százszázalékosan jellemzik az Egészet, s azt sem, hogy nem lehetett volna egy-egy fotográfustól rá jellemzőbb alkotást találni. Abban viszont egészen biztos vagyok - és ezt bárki ellenőrizheti, ha a 12 "kimetszést" egységként kezeli -, hogy ezek igen karakteres és jó képek, amelyek amellett, hogy együttesen is fölerősítik egymást, a huszonegyedik század elejének kordokumentumai. Olyan látleletek, amiket nem kell majd reszkető kézzel egy-egy ládafiából előkaparni vagy ragasztószalaggal összetákolni, mert agresszíven bánt vele az idő.

A mai értékek megőrzésére jelképesen is szép példa a Bálint Zsigmond felvétele, amit szándékosan hagytam utoljára szeretetet és megtartást sugalló üzenetével. Ez a kedves, almaarcú néne attól boldog, hogy magához ölelhet egy ölnyi mezei növényt, gabonaszárat. Boldogságát nem csupán mosolya árulja el, amelyből hiányzik minden erőltetettség és magakelletés, nincs rajta fennhéjázás és kihívás, csak életöröm van és elégedettség, hogy a világ még mindig kerek, hogy a nap reggel felkél és este lenyugszik, hogy az évszakok továbbra is a megszokott sorrendben követik egymást, mégha olykor szeszélyesek is, hogy a falu rendje - bár sokminden szétzilálta, meglazította, kikezdte, megkérdőjelezte - legalább vágyként még mindig él az emberekben, és akik a Garadosi panoráma képgyűjteményében otthonosan megmártóznak, azok nem a pusztulás és a leverő nosztalgia rezignáltságával fertőződnek meg, hanem eltelnek hittel és reménnyel: ahol így tudnak ragaszkodni a természethez, ott a szentelt búza valóban megsokszorozott csodákra képes...

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (11)

Lassan bezárul a kör. Még maradt két képkockám, amelyek közül az egyik - a Veres Nándoré - már közvetlenül a csíkszentdomokosi búzaszentelés utáni pillanatra utal.

A kép hosszanti tengelyében álló asszony - anya - kezében tartott, kis zöldellő búzacsokor enged erre következtetni, de meg az arcokra kiülő megnyugvás is ilyen irányba vezet. Igaz, az anya és gyermeke arcjátéka között potenciális különbségek láthatók: a nő bizakodó, sorsukkal elégedett gesztust továbbít a világnak, a kisöreg viszont aggodalmas, faggatózó szemhunyorítással tekint felénk, mintha kételkedne mindabban, ami körülveszi.

Pedig könnyen előfordul, hogy a teljes erővel tobzódó májusi napsütés ereje készteti a szemöldökráncolásra, hiszen anyja biztonságos alakja, s mögöttük a templomtorony fehéren szikrázó felmagasodása, továbbá a bal oldali háttérben üldögélő embercsoport meghitt összehajlása az életre, a tartósságra, a bizalomra utaló jelzések. Egyedül a felhők jókora, szaggatott díszleteinek előtérbe vonulása az, ami nyugtalaníthatja az embert. De mert a kép középpontjában mégis stabil a kompozíció és nyerszöld a remény, a legfontosabb üzenetet az anya kezei, azok állása, mozdulatba rezdülése hordozzák. Bármi történik, az élet védelme továbbmentett öröksége a csíkszentdomokosi létérzésnek.

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (10)

Lépjünk egyet a tegnapi képtől, Ádám Gyula csíkszent-

domokosi legénykéitől, s mindjárt szökhetünk is a templomka-

puhoz, ahová a búzaszentelés napi ünnepi misére igyekszik édesanya és édesapa, méghozzá nem is akárhogyan, hanem lánykástól, ráadásul motorizálva - kerékpáron tolva -, s valami olyan természetességgel, ami arról árulkodik, hogy ez a módszer jól bejáratott eszköz az illető domokosi portán. S talán nem csak ott...

Erdély B. Előd, a kép szerzője tudja és érzi, hogy az effajta látványban ma már nincs semmi rendkívüli, de annyira még sem köznapi, megszokott, hogy ne szögezze rá gépének objektívjét. A szülők játékos bicikliztetésén meglátszik egy jó adag cinkosság, valami be nem vallott visszaváltozás a gyermekkorba. És nem igazán lehet pontosan tudni, az utódok kedvéért kerültek elő a kerékpárok, vagy az a titkolt szándék mozgatta a szülőket, hogy ha aktívan nem is, de ekként részesei lehetnek annak az átalakulásnak, amely előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen korú falusi polgárok akár csak tolva is a drótszamarat, vasárnapi misére igyekezzenek.

Külön felhívom a figyelmet arra a büszke, már-már hivalkodó tartásra, amivel a serdülő leánykák a bicikliülésen, mintegy kiszolgáltan trónolnak. Büszkeségük nem bántó, mert meglágyítja az az örömös mosoly, ami egyértelműen a szülők felé árad - a családi összetartás zokszó nélküli napszámosaira...

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (9)

Kissé hosszúra nyúlt ez a tárlatbolyongó elmélkedés, de sebaj, a kiállítást még nem bontották el, bármikor betoppanhat az ember (a nyitvatartási időn belül természetesen...), még ajánlott is ebben a középeurópai-székelyföldi-kárpátokbeli zimankó idején, amikor kell legyen az embernek egy-egy fix pontja, ahová megmelegedni bemenekülhet...

Ehhez eszményibb helyet, mint a Kriterion Galériát, alig talál az ember. Ott van a nevezetes csíkszeredai sétálóutcán, az egy emelet megmászása nem a világ, s benn a kellemesen otthonos légkörben, a csíkszentdomokosi képek között máris elemében érzi magát az ember.

Ádám Gyula fotóművész képénél vetem ki a horgonyt, ennél a kendőzetlenül őszinte, kedves és hiteles kettős portrénál, amely magán hordja a hagyományait még őrző, de a megválás gondolatával már foglalkozó falu alig észrevehető ellentmondásos jegyeit. A két süldőlegény, félig még gyermek székelyharisnyás-csizmás ünnepi öltözéke amilyen biztató, annyira groteszk látvány is egyben. Szerencsétlen pozíciójuk, elhízott testük, tehetetlen, már-már szégyenkező kiállásuk éles ellentétben áll a tisztán megőrzött, csöppet sem viseltes ruházattal. Mintha csak kényszerből álltak volna be domokosi legénynek, az ünnepi alkalom rájuk erőltette a szülők-nagyszülők-dédszülők által átmenekített jelmezt, de a két kópé arcán, tekintetében már egészen más gondolatok, érzelmek cikáznak; még hordják, ami elő van írva, de ez már nem az ő igazi világuk. A visszaszámlálás elkezdődött...

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (8)

Említettem volt, hogy a HMKK csíkszent-

domokosi fotótáborának tárlatát Haris László nagyméretű panoráma képe vezeti be, rögtön a bejárat mellett, a búzaszen-

telés és a zászlós-lovas körmenet legfontosabb elemeivel, geográfiailag pontos, bár torzított helyrajzával.

Az 1943-ban született, Budapesten élő fotóművész kiemelkedő alakja a jelenkori magyar képírásnak, elvont, filozofikus fotográfiai törekvéseinek egyik remek példája az a Föld-felvétel, amit a Magyar Avantgard Művészet Múzeuma számára készített 2001 - a lehetetlen éve c. projekt keretében. Az abszurdba hajló figyelmeztetés, miszerint a természetes nagyságú, föld formájú (geoid) fotó a felrobbantott, elpusztított föld utolsó hiteles képeként marad az utókorra, illetve ennek dokumentumszerű, kartotékolt formája hatásos művészi teljesítményként értékelhető.

Valami hasonlót közvetít Haris Lászlónak egy másik, itt látható csíkszentdomokosi képe, egy falusi udvart ábrázoló panoráma, amely a nagyívű látószög méltóságával ruházza föl a hagyományos, már roskadásnak indult, idő illette épületeket, mintegy a közöttük ívként kifeszülő kábelekkel egységbe vonva. Különleges szerep jut itt vizuális szempontból is a kapunak, amelynek félig nyitottsága az élet, a megfontolt bizalom jele. A kapuk közötti résben megvillanó, szinte a kép mértani középpontjában található piros autó(részlet) az archaikusba betörő jelent hozza, a változás szelét, amely elsodor mindent, ami az útjába áll. Ennek a látlelete a Haris-féle faluvízió.

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (7)

Egy másik ritkább vendég, mégsem újonc a HMKK-fotótáborban Fekete Zsolt, aki 2008-ban a gyergyószent-

miklósi portyán "debütált" s hozta be a fotós közösségbe azt a sajátos hangot, ami hangsúlyozottan urbánus látásmódra enged következtetni. Felvételeit rendszerint a laza rögtönzés, a pillanat minden áron való rögzítésének vágya jellemzik. Szívesen készít alkalmi portrét és groteszk életképet, fotóiról ha csak lehet, nem hiányzik a humor valamilyen árnyalata, jele.

A csíkszentdomokosi tárlat anyagában munkái ugyanezt a vonalat képviselik. Itt látható képe a tavaszi munkára igyekvő traktorista szokványos, már-már szabványszerű látványához, tréfás fintorként minden további nélkül hozzárendeli a traktor után kötözött kisszekéren gondtalanul kuporgó kamasz groteszk látványát. A kép mégsem tekinthető karikatúrának, csupán csak vídám, fölszabadult nevetésként hat az élet mulatságos közjátékain. A már említett urbánus szemléletnek ez az enyhén távolságtartó, karikírozó jellege nem sértő, és szerencsésen találkozik azzal a póri játékossággal, amelyhez illeszkedve jól látszik: valamennyien az őshumor osztatlan, közös tövéről hajtottak ki.

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (6)

Balázs Attila, aki a sajtófotó világából érkezett a csíkszent-

domokosi táborba, és már nem egy ízben bizonyította, hogy kitűnően helytáll a csapatban, jó akciófényképész. És most is az. A gyorsan alakuló, egyik állapotból a másikba áttűnő fejlemények váratlan forgatókönyveihez szokva, van szeme és türelme kivárni a megfelelő pillanatot, amikor a kompozíciónak kiszemelt mozzanat a lehető legtöbbet képes elárulni tárgyáról.

A Garadosi panoráma c. csíkszeredai kiállításon látható képei közül a szentdomokosi állatgondozó portréja a maga természetes közegében és foglalatossága közben azzal dobja meg az ábrázolás többletét, hogy pontosan abban a szeretetben fogalmazza meg, ami a fiatal férfi egész alakjából, mozdulataiból gondozottjai felé felelősen kisugárzik.

Ezt a fajta, mindent átható természetességet roppant nehéz - ha nem lehetetlen - beállítani, megrendezni, erre egyszerűen rá kell hangolódni, ezt ki kell várni, meg kell lesni, meg aztán az embernek egy jó adag szerencsére is szüksége van, amiről legtöbbször az égiek gondoskodnak...

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (5)

A csíkszent-

domokosi HMKK-

fotótábor tárlatának egyik jellegzetes-

sége, hogy a rendezők különös fontosságot tulajdonítanak a kiállított képek méreteinek. Tudott dolog, legalább is a fotográfiát művelők és kedvelők körében, hogy egy nagyobb méretű kép nem csupán hatásosabb, könnyebben értelmezhetőbb, hanem nyilvánvalóbban árulkodik a felvétel minőségéről, a szerző mesterségbeli tudásáról, az általa használt technikák hivalkodás mentes alkalmazásáról.

Az is könnyen belátható, hogy ha valamennyi kiállított kép esetében egységesen alkalmazzák a méretesebb nagyítást, a fizika törvényei alapján azonos falfelületre kevesebb kép helyezhető el a kiállítás rendezés esztétikai szabályai szerint. Vajon, baj-e ez? Hiszen nem egyszer halljuk a figyelmeztetést, hogy "a jóból is megárt a sok" vagy "a kevesebb néha több". Akkor mégis, mi köti meg a rendezők kezét?

Ezúttal művészeten kívüli, ám alkotáslélektanilag nem elhanyagolható szempont intett óvatosságra: végül is 12 fotóművész munkái között kellett elosztani a rendelkezésre álló kiállító felületet, hogy a tárlat szerzőkre vetített statisztikai adatai viszonylagos egyensúlyt, esélyegyenlőséget fejezzenek ki.

Így a tárlaton látható képek kb. egy harmada emelkedik ki nagyobb (rendszerint 70 cmx50 cm, illetve 50 cmx50 cm) méreteivel, közöttük Szentes Zágon itt látható képe, mely elsősorban grafikai erényeivel szólítja meg az embert, vonz magához. Távolabbról alkalmunk van az összképet a maga színárnyalati gazdagságával együttesen értékelni, ha pedig közelebb lépünk, akkor a kavicsbánya falai előtt magasodó zúzottkő halom kúpba rendeződött textúráját is megcsodálhatjuk. Engem egy nagy körültekintéssel, precizitással és sok szeretettel felépített mesére emlékeztet ez az amúgy holdbéli tájra emlékeztető bányarészlet, amelyből hiányzik ugyan az ember, de a kép minden porcikája, négyzetcentimétere a megmunkáltság, a kitermelés, az emberi ráhatás és beavatkozás letagadhatatlan nyomait viseli magán. Kisebb méretű, hagyományos nagyítás esetén talán e ráébredés létre sem jön bennem, felületes elhaladtomban egy dekoratív, látványos tájképnek könyvelném el a sok közül - igazságtalanul.

Köszönet az értő "hangsúlyokért"!

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (4)

A január 21-i tárlatnyitón csíkszent-

domokosi vendégek is érkeztek, szép számmal, a nagyközség polgár-

mesterével az élen. Mint bevallották, kíváncsiak voltak, hogyan fogadják a városban a róluk szóló kiállítást, az életük meghitt zugait felfedő képleleteket. De meg süteményeket is hoztak ügyes, fonott kosarakban, amit székely viseletbe öltözött asszonyok hordtak körbe a teremben.

A megnyitó, méltató beszédek alatt elnéztem a pódiumra figyelő arcokat. Az első terem jobboldali falán, közvetlenül a Molnár Attiláé után függött az itt látható Găina Dorel fotó. A rajta lévő két idős asszony pedig mintegy megkettőzve, ott állt a közönség sokaságában, s arcukról szinte ugyanaz a tűnődő szivélyesség áradt, mint amikor a Kolozsváron élő fotóművész - aki nem először jár a Székelyföldön - tavaly májusban a búzaszentelő tömegből kiválasztotta magának. Az élet pedig most ráigazolt arra, hogy ez a párosítás, párban állás egyáltalán nem véletlen, hiszen a tárlaton is egymás közelében álltak. A fotós tehát nem két akármilyen arcot kapott el, hanem a látvány hosszas tanulmányozása nyomán ösztönösen is ráhibázott, hogy a szabad szemmel alig látható, ám jelenlévő spirituális kapcsolódásokat megörökítse.

Különben a HMKK-fotótáborok visszatérő motívuma az a pillanat, amikor az éppen vendéglátó falu élőben szembesül a fotósok felmutatta faluképpel, emberábrázolással. Jó hangulat, öröm, elégedettség, elfogódottság, akaratlan elszólásokba "csomagolt" elismerés hangjai hangzanak fel a táborzáró vetítéskor vagy egy-egy tárlatnyitó során. Sokszor elmondják és sose elégszer, hogy a fotósok látni tanítják őket: elemzőbb, kritikusabb, ugyanakkor a legkisebb szépségnek is örvendeni tudó felfedezők tekintetével.

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (3)

Tegnap megvolt a tárlatnyitó. Olyan, amilyen a Magyar Kultúra Napjához illik. Bár a közönséget befogadó tér lehetett volna kissé nagyobb is, mert így az egész terem egy nagyméretű heringes dobozra emlékeztetett, de a hangulat pompás volt, s még egy valódi miniszter is megtisztelte a csíkszentdomokosi fotótábor tárlatát (Kelemen Hunor, román művelődési tárca), hogy értő-értékelő szavairól ne is beszéljünk.

Az, hogy a helybeliek, a helyben élők tudják és érzik a táborokat mozgató hagyományfeltárás és -őrzés értelmét, ez egy. De mind jobban körvonalazódik az a megbecsülés, amivel távolabbi vidékek, szakmai körök figyelik a fiatal székelyföldi fotósok közösségi szerveződéseit.

A tegnapi bejegyzésben említett fotónak szinte egyenes folytatása, egy teljesen más víziójú pandantja Csíki Csaba csíkszentdomokosi fotós tájképe. A tegnapi két romalánytól távolabb, a belső kiállítóteremben foglal helyet ez a dombtetőről elkapott falurészlet, de amíg az Urbán Ádám fotója a közelkép minden erényével és előnyével tálalta a témát, a helybeli képíró a domokosi romák életének madártávlatú helyszínét írja körül, szinte a fotográfus precizitásával. A kép jóval többet mutat a műholdfelvételek hűvös, érzelemmentes objektivitásánál. Elkapja azt a pillanatot, amikor a képmezőben egymást keresztező vagy váltakoztató utak megmutatják valódi rendeltetésüket. Az országút szürke szalagja a sima, suhanó robogás képzetét kelti, a kanyar ívét leíró, a marosfői magaslatok felé igyekvő személyvonat a biztonság kiszámítottságát, a pályatervezett haladást illusztrálja, míg az ezeket kuszán keresztező keskenyebb-kitaposottabb ösvények, földutak a romaházak közti kommunikáció grafikonjait nyújtják. Az összerótt házak, a félig felhúzott kerítésekkel, a rögtönzött háztájikkal, szekérrel, lóval, tákolt szurkosvászon tetőkkel, a távolról imazászlóknak tűnő száradó rongyok és foltozott dunyhák, paplanok egyvelege egy, a falutól elhúzódott külön entitás térképét jelenti, s arról győz meg engem, hogy a tájkép is hordozhat igen komoly, történelmi-szociográfiai információs rétegeket, amiket nem is kell különösképpen megfejtenünk, csak néznünk kell a képet - mintha csak mi fotóztuk volna!

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Egy tárlat anatómiája (2)

Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka a tárlatnyitó közönségére várva szunnyadoztak a kiállítóteremben a Garadosi panoráma c. fotókiállítás képei. Az éjszaka mínusz 25-re hűlt le Csíkszeredában a levegő, valószínű, hogy a hűlő falak között a képeket is megdolgoztatta a hőmérséklet ingadozás. Pöndörödhettek-pattoghattak kedvükre, egész éjszaka, majd reggel a kiállítást szervező-adminisztráló Ádám Gyula feltűzte a képaláírásokat.

Amelyek ez alkalommal csak a fotográfusok nevét tartalmazták. Ezt is azért, hogy a tizenkét művészember stílusát könnyebben azonosítani lehessen.

Örök vita különben fotósok körében: kell-e címet adni egy képnek, vagy beszéljen a mű magáért? Az az igazság, hogy vitatkozni helyes és szép dolog, mély demokratizmusra vall, csak nem mindig célravezető. Egy vérbeli alkotó mindig tudja, hogy mi válik hasznára alkotásának, mikor kell üzenetét megtoldani "egy lépéssel", egy gondolat vagy eszmei villanás erejéig. Mert valóban, vannak beszélő képek is, amelyek mindig és mindenhol önmagukat mondják. De vannak olyan gondolatgerjesztő, nyugtalanító, az emberben nem kimondottan befogadást, hanem együttműködést, szellemi partnerséget elváró alkotások, melyeket nem árt értelmezni, napirendre tűzni.

Urbán Ádám itt látható csíkszentdomokosi képe valahol a középen helyezkedik el. A tárlatterembe lépve azonnal a szemközti falon helyezkedik el, 5o cmx 50 cm-es méretben, valamivel feljebb, mint szemmagasságban és azonnal magához rántja a tekintetet. Ehhez hozzájárul a képet uraló, pirosruhás cigánylány, amint rokolyáját a világnak tárva nem csak teljes valójában, minden gátlás nélkül, ám minden megalázkodás nélkül megmutatkozik, hanem a lábainál kuporgó, kisebb leányt - feltehetően hugát - óvva vállalja másságát. Még vállalja. Arcán nem tudjuk felfedezni a sorsát eligazítani hivatott kiutat, számára a pillanat létezik, aminek viszont teljhatalmú ura. A lánykák háta mögötti díszlet egy romatanya összerótt kerítésléceire dobált, ágyneműként használt rongyok halmaza, amit szárítani-szellőzni tett ki a tavaszi szükség. Nem, nincsen szükség e képhez magyarázó címhez, annyi elég, hogy Urbán-fotó és mindjárt megjegyzi az ember. De ez a kis pletykálkodás a kép tárgyáról és egy lehetséges értelmezéséről ha nem is a képet magát, de a tanúság mélységélességét itt-ott fonomíthatja.

(Holnap folytatom)

Egy tárlat anatómiája (1)

Január 17-i, vasárnapi bejegyzésemben említést tettem egy készülő, a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkszent-

domokosi fotótáborának képeiből válogatott tárlatról. Akkor még csak a hírét-füstjét ismertem a kiállításnak, és tudtam, hogy tizenkét fotóművész neve kerül fel a kiállított képek alá, éspedig:

Ádám Gyula (Csíkszereda), Balázs Attila (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Fekete Zsolt (Kolozsvár), Găină Dorel (Kolozsvár), Haris László (Magyarország), Molnár Attila (Tekerőpatak), Szentes Zágon (Kolozsvár), Urbán Ádám (Magyarország), Veres Nándor (Csíkszereda).

Azt is tudtam, hogy a HMKK mellett a tárlatot nagy ambícióval és kitartással támogatja Csíkszentdomokos Helyi Tanácsa és a Csíkszentdomokosi Múzeum Egyesület, s hogy a fotográfiákat ezúttal már úgy illesztik a keretbe, hogy ne kelljen előtét üveggel merevíteni őket, amitől a képeket szükségképpen megvilágító mesterséges fények miatt rendszerint zavaró tükörfények torzítják a képi részleteket, tónusokat, a tárlat egésze falon lógó hűvös, már-már halott képhalmazra emlékeztetne.

A szervezők megígérték, hogy a fotográfiák mai fellaggatásakor végignézhetem az anyagot. Úgy is lett. Mire a csíkszeredai Petőfi utcában a Kriterion galéria két termébe léptem, a képek zöme már a helyén volt. A bejárattól jobbra mindjárt Haris László nagyméretű panorámaképe kapott helyet a csíkszentdomokosi búzaszentelési szertartásról fent, a domokosi határban, mintegy beavatva a látogatót a látvány monumentálissá fokozott, mégis erősen földközeli ünnepélyességébe.

Sajnálatos módon ez a kép csakis természetes nagyságában "él", ezért a tárlatot megpróbálom a nyolc kiállító egy-egy munkájával jelzésértékűen megörökíteni a Fotótanú számára. A fent említett "földközeli ünnepélyességre" rögtön a panorámakép mellett bukkantam, Molnár Attila itt látható fotóján, ami ugyan a búzaszentelési szertartásnak egy szűkebb kimetszésű részlete, tulajdonképpen még csak vonulnak a szentdomokosiak - nevesen idős asszonyok egy csoportja -, valósággal úszva, lebegve a képen fő helyet elfoglaló májusi zöld mező felett. Az eleven növényi és emberi természet látványos szimbiózisa a maga egyszerűségében is fenséges, felemelő, himnikus hangulatba öltözteti azt, ami fotósok nélkül is minden tavaszon, hagyományként végbemegy a község határában, s amelyre most nyolc fotóművész szépkereső valóságéhségével, sajátos eszközeivel ráharapott...

(Holnap folytatom)

A Garadosi panoráma c. tárlat anyaga a Káfé portál képtárában tekinthető meg

Garadosi panoráma

Csíkszeredai hagyomány, legalább is két-három esztendeje, hogy január 21-ét, a Himnusz születésnapjáról - amit a hivatalosság a Magyar Kultúra Napjának kiáltott ki - fotóparádéval emlékeznek meg. Nem, mintha e székely vidéken nem lenne honos a kultúra egyéb válfaja, de a sokat markolás helyett a Hargita Megyei Kulturális Központ azt mutatja föl, amiben hagyományosan a legjobb és a legkövetkezetesebb: fotótáborainak örökbecsű anyagát.

Most éppen a tavaly májusban megtartott csíkszentdomokosi táborozás képeiből rendezett kiállítást.

Ádám Gyula itt látható két felvétele tulajdonképpen riport, műhelymunka: azt dokumentálja, hogy milyen események kötődnek - többek között - egy több napos fotós táborozáshoz.

A felső fotó révén egy májusi helyi népszokás kellős közepébe csöppenünk: baloldalt, a népviseletbe öltözött tömeg szárnya a búzaszentelés áhítatában érdekelt, a jobboldalon elszórtan elhelyezkedő fotósok pedig a közös téma eredeti megközelítésében. Jól tudják, hogy Csíkszentdomokoson, a Márk napjához legközelebb eső hétvégén a vasárnapi nagymisét követően templomi és világi zászlók alatt vonulnak szép számmal a Hegy nevű dűlőbe a falubeliek, hogy Isten áldását, segedelmét kérjék a vetésekre. A község hagyományőrző arcát, vasárnapi szokásait, ünnepélyes vonulását, a tavaszi tájat, a földhöz és a terméshez fűződő tömegáhítatot, remek emberi portrékat, életképeket, panorámát stb. lehet itt ingyen és bérmentve, egy kis ügyességgel és odafigyeléssel begyűjteni. A fotós látószögének értelme e kettős történést egyetlen képen megörökíteni.

Az alsó kép még a táborba indulás előtt készült, a HMKK egyik irodájában, ahol a fotótáborba készülődő fotósok találkát adtak egymásnak. A jobboldali, háttal ülő fotós Bálint Zsigmond Marosvásárhelyről, aki mostanig valamennyi HMKK-fotótáborban részt vett, középen Gaina Dorel kolozsvári fotóművész, egyetemi oktató ismerkedik a csíkszeredai hangulattal, ami láthatóan roppant tetszik neki, baloldalt pedig a fiatal nemzedékhez tartozó Molnár Attila - amúgy Gaina egyetemi tanítványa - tüsténkedik a két veterán körül. Fiatal és tapasztalt fotósok találkozó helye valahány fotótábor, egymásra termékenyen ható impulzusokkal. A Garadosi panoráma című, január 21-ére időzített tárlat kapcsán még lesz néhány megjegyzésem a májusi kalandhoz. Egyelőre örvendek, hogy a fotó megint fő helyre került a kultúra csíki értékrendjében.