Balázs Attila, akinek a csíkmadarasi tábor a negyedik alkalom volt a közösségi fotósportyára, s a "családi fotón" a hátsó sor közepén áll, egy sárgás poharat a magasba tartva, friss, riporteri látásával győz meg arról, hogy a sors is a fotográfiának rendelte.
Itt mellékelt képe, amelyet A teher-nek kereszteltem el, egy furcsa és egyben abszurd életpillanat rögzítése úgy, hogy a következményeket mi kell tetszőlegesen hozzágondoljuk. Mert az rendjén való, hogy a kerékpáros atyafi valahogy feljutott a patakmedret szegélyező, keskeny betoncsíkra, s a degeszre tömött zsákot egyensúlyozva éppen lépni készül, de az út a képen túl is folytatódik, amin jó lenne, ha hazajutna. De hazaér-e vajon?
Arcából erre nem lehet következtetni, mert erősen a föld felé fordítja. Mintha rejtené előlünk, vagy mintha magával tanakodna. De az is meglehet, hogy keresetlen szavakat mormol, amiért könnyelműen hallgatott ösztönére és felmászott a töltésre. A mélységet nem látjuk, csak elképzeljük. A patak se látszik, de ahol ilyen védőfalat építenek a partjára, ott haragos is, áradó is tud ám lenni.
Egyetlen fix pont a képen: a betonhoz tapadó gumicsizma. De a következő lépés már kérdőjeles, bizonytalan. Nem kérdem meg a fotóstól, mi történt tovább, hiszen a fotó szempontjából ez édesmindegy. Ha valami érdemleges történt volna, akkor annak a képét néznénk most itten, de hát "az" nem készült, csak "ez" - és ezért el is fogadjuk, hogy itt a vége, fuss el véle!
