Az Együtt-Lét már ilyen...

Andres Serrano: Piss Christ (1987)

Egyed Ufó Zoltán is megírta véleményét az Együtt-Lét nemzetközi, kárpát-medencei fotópályázat és nyílt színi tárlat körüli botránnyal kapcsolatban. Szava többszörösen is hiteles lehet, hiszen ő maga is a pályázat résztvevője, kettős nyertese, a képeket leragasztó politikai demonstráció kárvallottja és tapasztalt fotós. Mindezeket figyelembe véve állítja a következőket:


"Engem nagyon fáraszt ez az Együtt-lét körüli buta panaszkodás. A leragasztók megmondták tisztán, tettük a kormánypárt ellen irányult. Nem a kiállítók ellen. Erre néhány székely felkapta a fejét és elkezdett decemberötödikézni. Ennyire frusztráltak azért nem lehetünk, hogy valaki leragasztja képünket, és mi egyből december ötödikével hozakodjunk elő. Hol van a székely bölcsesség, a száraz humor, nem maradt belőle semmi, csak egy nagy frusztráció? A politikusok ma ugyanazt a szerepet töltik be, mint az udvari bohócok több száz évvel ezelőtt, felelősség nélkül beszélhetnek és tehetnek akármit az emberek szórakoztatására. Ez a szerepük, hogy szerepeljenek a porondon, és az emberek röhögjék őket, szórakozzanak rajtuk. De egy bohócra megharagudni butaság. Ugyanolyan butaság, mint ahogy a színházban megharagudni a negatív szerepet játszó színészre. Aztán felháborodott levelet is írni neki még nagyobb butaság.


Nincs egy hete, hogy a Piss Christ nevű fotót Avignonban vandálok megrongálták egy galériában. Egy híres és értékes fotóról van szó, aminek anyagi értéke is nagy. Erre a galéria igazgatója nevetve adott interjút a sajtónak, látszott, hogy alig tudja visszafogni röhögését. És akkor mi itt besavanyodott decemberötödikézéssel fogadjuk, hogy a kiállításunkat valaki "reklámozza". A panaszkodó művész egy siralmas látvány. Apropó művész, mindenütt művészekként hivatkoznak ránk, kiállítókra, pedig az ott kiállított képeknek egynegyede sem művészfotó, inkább dokumentarista fotográfia van ott. Sokkal inkább művészet az a performansz, amit a buta politikusok végeztek ott a ragasztgatással. Azért mondom, hogy buták, mert szerepelni akartak, de nem voltak képesek utánanézni, hogy a kiállítást ki szervezte és mikor, így nem is az ellen tüntettek, ami ellen akartak."


Egyed Ufó barátom. És tudom, hogy komolyan el szokott gondolkozni az élet súlyos kérdésein. Kedvemre való, ahogyan pozitívan reagál le problematikus helyzeteket. Mint ezt is itt. Persze, az említett "Pisis" Krisztus nem csupán ürügy volt a tiltakozásra, hanem annak közvetlen tárgya - a közönség egy része szentségtörésként fogta föl, hogy a fotós a műanyag feszületet saját vizeletébe süllyesztve fotózta le -, de az eset tanulságai érvényesek maradnak.

Túszul ejtett fotók? (2)

Vitos Hajnal: Ünnepi díszben (Bogártelke)

Tudom, hogy nem kellemes ezt a témát tovább feszegetni, de az Együtt-Lét kiállítás megcsúfolása körüli vitákat és érzékenységeket nem lesz könnyű elsimítani. Sem azoknak, akik úgy érzik, hogy a tárlat helye nem ott van, ahová hosszú hónapokig kihelyezték, sem azoknak, akik munkájukat érezték lenullázva a politikai happening révén.


Levelet kaptam ma egy jó barátomtól, Vitos Hajnal csíkszeredai fényképésztől, aki a szülei budapesti útján látottakat-tapasztaltakat írja meg nekem, majd keserű gondolatait is papírra veti, hiszen az ő munkái is ott vannak a Parlament előtt, túszául esve a "mindenható" politikának. Nem tehetek mást, mint hangot adok véleményének, hiszen vétek volna a szőnyeg alá söpörni, hogy világunk bármilyen tekintetben, mindinkább ormótlan elefántként viselkedik a porecelánboltban.


"Bevallom őszintén - írja Hajnal -, mennyire sokat jelentett a számunkra (az elején) ez a különlegesnek vélt pályázat. Rendkívül izgalmasnak tűnt, mert a négy nagy fordulóból álló megmérettetés elhúzódó ideje alatt végigkövettük, kinek milyen és hány fotója maradt benn a végső döntéskor. Labancz István barátom úgy fejezte ki magát, hogy ez élete  legnagyobb pályázata. Nekünk ugyanis az volt a vágyunk, hogy szabad téren, nyitottan tehessük közszemlére fotóinkat, ahol az emberek séta közben pillanthassák meg azokat, ne csak akkor, ha kifejezetten kiállításra, galériába járnak.E nagy álmunk teljesült is, s mostanáig élt az a kívánság is bennünk, hogy bárcsak mi is megláthatnánk a helyszínt... viszont jelenleg már minden megváltozott, hiszen ilyen formában a mi művészi hozzáállású, a világ szemlélését színesítő, jószándékú rezgésszinttel üzenő pillanatfelvételeinkkel, furcsa módon politikai harcok eszközévé váltunk, anélkül, hogy mi ezt akartuk volna. Ez nem érdem, hanem szégyen."

Labancz István: Farsangtemetés

Hajnallal mélységesen együtt érzek, akárcsak Labancz Istvánnal is, s mindenkivel, aki mindezek ellenére bízik abban, hogy művészetével jó célokat követ. Álljon itt a pályázaton értékelt egy-egy fotójuk: akik ide látogatnak, a tiszta élményt és szándékot vihetik magukkal.

Túszul ejtett fotók?

Balázs Attila székelyudvarhelyi fotográfus, akinek Tüzeskerék c. sorozata a budapesti Kossuth-téren, a Parlament előtti pannókon került közszemlére (az Együtt-Lét nemzetközi fotópályázat- és kiállítás keretében), aggódó, gondolatébresztő levélben tette szóvá azt, hogy a magyarországi LMP buzgó aktivistái, saját politikai demonstrációjukat akadályoztatva érezve a nyíltszíni fotótárlat helyén, propagandisztikus fotóikkal teleragasztották a pályamunkákat. Magyarán: csúfot űztek a művészek - köztük nagyon sokan határon túli, kárpát-medencei magyar fotográfus - munkájából. 


A nyílt levelet megdöbbenés és magyarázkodás, illetve bocsánatkérés is követte, a történet részletei végigkövethetők a Fotóklikk-en, s nem lenne túl könnyű kibogozni, kinek az oldalán van az igazság, egy azonban biztos: a művészek, akik az egész politikai csetepatét megszenvedték, tulajdonképpen teljesen vétlenek - ugyanakkor védtelenek - minden olyasmitől, ami a magyar parlament előtt folyó csatározásokhoz tapad és megrontja egész életünket, közérzetünket, "együtt-létünket". Ilyen összefüggésben teljesen mindegy azon vitatkozni, hogy a felragasztott röpcék elfedték-e a fotókat vagy "csak" az üres helyeket "töltötték ki". Amellett, hogy az akcióról készült videófelvétel nyilvánvalóan árulkodik arról, hogy a fotóművészet ellen durva agresszió történt, a mentegetőzések nem mentségek. A fotópályázat amúgy boldog résztvevőit akaratukon kívül egy olyan konfrontációba taszították, amiben ők egyáltalán nem akartak részt venni. 


Úgy jártak, mint az ártatlan túszok, akiket odalöknek mások gesztenyéjét kikaparni. Legalább ezt meg lehetett volna spórolni...

Nevetve ragasztják...

Máramarosi viselet

Tipikus néprajzi fotót művel Klotz Miklós, az Együtt-Lét pályázat Ünnepek és hagyományok szekciójának 3. díjasa. Mindkét fotográfiája - amellett, hogy megfelel a tudományos dokumentumok előírta precízségnek, szerzői képekként is kimagaslanak a műfaj képviselői közül.


Az az igazság, hogy a hagyományrögzítő képek között nehéz igazságot tenni. Sok közöttük a csillogó-villogó, színekben tobzódó, látványos felvétel, amelyek felhívják ugyan a tárgyra a figyelmet, ugyanakkor el is terelik azt a lényegről. Klotz nem ezt az utat járja. Nála a fekete-fehér, a hagyományos fotográfusi képarányok tökéletesen megteszik a magukét. Nagy hangsúlyt helyez a részletek finom rajzára, az idealizálás eszközét nem kellemkedésre használja, hanem hogy minél tárgy- és anyagszerűbben rögzítse a néprajzi anyagot. Modelljeihez ezért nem választ sablonszépségű csinibabákat, beéri azokkal, akiket az élet objektívje elé állít. A képek szépségét tehát a néprajzi látvány szépsége hordozza: motívumok, minták, kidolgozás, textúra stb. formájában. Hogy ez mennyire művészet? Nehéz rá válaszolni. Egy biztos: jó volna, ha a néprajzi fotózás az igényesség e szintje felé tendálna. Művészet is, tudományosság is nyernének az ügyön...

Keresztalja

Sánta István Csabát szintén a duplázók között tarthatjuk számon. Miután az erdélyi telet ábrázoló sorozata kimagaslott a mezőnyből, az Ünnepek és hagyományok kategóriában is várt rá egy 2. hely, itt látható fotójáért.


Mint fotográfia, mondhatni kifogástalan. Plusz értékei közé tartozik, hogy mellőzi mindazt a vásári látványosságot, amivel a pünkösdi búcsút megörökítő számtalan képi ábrázolás már jócskán túladagolta a külsőségeket.


A díjnyertes fotó ellenkezőleg: csak arra a pillanatra összpontosít, amikor a meredélyből váratlanul kibukkanó zarándokok, a keresztalja előörse, a templomi zászlót hordozó megmutatja magát,  háta mögött az őt követő árnyékkal. A folytatást hozzágondolhatjuk, bár az még a hegység ködébe vész. Igaz, szerzőnk is merészen kacérkodik a hatásos látványelemekkel, de még idejében sikerül azokat az őket megillető helyre visszaszorítani.


(Mindezek ellenére, a díjazásban érzek némi érzelmi elfogultságot a téma iránt, hiszen ez már a második pünkösdi kép, amit a pályázat díjjal jutalmaz - igaz, mindkettőt kifogástalan szakmai erényekkel a háttérben. És ez azért mégis döntő szempont...)


A díjazott fotók az Együtt-Lét pályázat honlapján - itt

Máramarosi liturgia

Kerekes M. István szintén a "duplázók" közé tartozik: az Ünnepek és hagyományok kategóriában sikerült elvinnie az Együtt-Lét pályázat 1. díját; nem semmi! Ráadásul egy olyan sorozattal, mely Máramaros soknemzetiségű lakosságának egyik Pünkösd utáni ünnepi liturgiáját, annak hangulatát és nemzedéki sokszínűségét ábrázolja.


Az asszonyok vállán a hit - sugallják a képek, és látunk rengeteg női arcot, különféle változatban, kezdve a zsenge gyereklány kíváncsi tekintetétől a kendővel körített orcák szigorú komolyságáig, megkísértve akár azok ikonná válását is (bár ezt a képet az én ízlésem kitessékelte volna a sorból - de hát a szerző és a zsűri lelke rajta...).


Megragadónak találtam ezt a dísztelen, látszatra az összképből kiragadott szekvenciát, amelyen egyetlen látható arc fénylik fel kivehetően, minden más részlet és metszet - jelzések egy-egy alakról, de a viseletekben látható nemzedéki különbségek ellenére is ugyanaz a mélyhit jellemzi együttlétüket, ami a templom hajójába hozza a máramarosi asszonyokat. A mögöttük megbúvó, rikító trikós, látszólag hagyománytagadó kislány is úgy simul a sorba, mint aki sejti, hogy mai énje pár év múlva már csak emlék.

A templom őre

Kerekes M. István páros képe az Együtt-Lét pályázat Mindennapi élet kategóriájában nyert 3. díjat. Megrédemelten. Még akkor is, ha a szerzői képmagyarázat - szerintem fölöslegesen, de a lelke rajta! - még rátesz egy lapáttal az értelmezésre:


"Az erdélyi, valamikor magyarok, románok és romák által lakott Bözödújfaluból, amelyet a Ceauşescu diktatúra romboltatott le, mára csak ennyi maradt: a romokban álló római katolikus templom. A "templom őre" 2001 februárjában is, mint azóta mindennap kilátogat fiával e szomorú helyre."

Tehát újra Erdély, bár ez a kép szomorú ünnepélyességén egy csöppet sem javít, nem is ront. Elfogadom, hogy a lelketlen, emlékverte tájon poroszkáló lovashoz, s mögötte az ebhez (a másikon meg előtte a gyermekhez) önkéntelenül is az élet, a folytonosság plusz értelmezése társul. Kár, hogy a képelemzésbe mindegyre belejátszik az ideológiai szempont, ezért azt javasolom: vonatkoztassunk el mindattól, amit a képről tudunk és figyeljük meg ezt az ismétlődő, mégis mindig más és más őrjáratot egy halott világ felett, amelyben egy még ellenálló torony és egy vissza-visszatérő lovas az egyetlen remény.


A pályadíjas képek galériája elérhető itt.

Tél Erdélyben

Sánta István Csaba remek, hét fotóból álló sorozatával (Tél Erdélyben) joggal vitte el a pálmát a Mindennapi élet kategóriában (Együtt-Lét pályázat) és kapott 1. díjat. Az Erdélyből származó, Magyarországon dolgozó fotóművész tiszteli annyira gyökereit, hogy nem hamisít, nem mitizál fölöslegesen. Az erdélyi (s tudtom szerint kárpát-medencei) valóságból is a leglényegesebbet örökíti meg önállóságukban is teljes értékű képein.


Ez pedig - a küzdelem.


Az, ami sose hiánycikk azoknak az életéből, akik itt élnek. A nagy havakkal szembeszálló, annak körülményei közt létezni megtanult erdélyi ember alakjai különböző élethelyzetekben minden esetben a talponmaradást sugallják.


Számomra leginkább a képsor kezdő darabja a legbeszédesebb, mindenek előtt képileg: a hó tömege alatt megroskadni látszó épületről eltakarított látványos tömbök a jéghegyek zord szépségével vetekednek, s érvényesülnek különös ragyogással a precízen alkalmazott fekete-fehér technikában. Tudjuk, hogy az ilyesfajta küzdelem sziszifuszi erőfeszítés, mert mindegyre elölről kell kezdeni, valahányszor behavazódik az életünk fölött a tető...


A pályázaton díjazott képek itt láthatók.

6xNagybörzsöny

Gabor Dvornik szép, klasszikus stílusban kivitelezett felvételei Nagybörzsönyt, ezt a hagyományőrző, sváb gyökerű községet emelték be az Együtt-Lét valóságtérképére. A hétszázvalahány lakost számláló település, bár tudomásom szerint igyekszik lépést tartani az idővel, megmaradt jobbára műemlékfalunak.


A múlt nyomai mintha markánsabb nyomot hagynának az arcán. A fotós mindebből fekete-fehér regiszterben láttatja a szigorú vonalakkal kirajzolódó jelent. Kiürült, puszta, élettelen, hallgatag terek. Ha fel is tűnik egy-egy ember, csak hátát mutató, távolodó alak - a díszlethez tartozik.


Ennek ellenére a hatos sorozat (az Építészet-környezet-tárgyi világ kategória 3. díjasa lett) nem lehangoló, inkább józanul érzelemmentes. Látlelet. Szinte-szinte térkép. Grafikusi ihletettséggel kidolgozva. Szinte beleégetve az emlékezetbe a házak, a kertek, az ég felé markoló fák rajzát. És a mindent elnyelő kanyart...


A pályázat nyertes alkotásai itt érhetők el.

Pozsonyi városkép

Zselinsky Miroslav technikai kísérletező. Mai témát ad elő a régire hajazó fotós nyelvezetben. Karcos celluloidfilmre emlékeztető felvételei viszont a mai Pozsonyt pásztázzák, párba állítván kontrasztot - nélkülözve színt, árnyalatot, kontrasztot.


Álom, köd, szmog, szürkeség, nyomott hangulat - így jellemezhető a díjnyertes fotósorozat, mely 2. helyezett lett az Építészet-környezet-tárgyi világ kategóriában. Nekem az rokonszenves benne, hogy nem hivalkodó. A régi fotókra utaló, semleges színárnyalatból a képek révén mégis kicsikar egy csöppnyi derűt. A játék valahol a helyén van. Illik a tárgyhoz.


A fotós amúgy a következő magyarázattal látta el pályaművét:


Sorozatom azt a várost mutatja be, amely történelmi és kulturális okok miatt egyaránt fontos szlovákok és magyarok számára. Ahol az együtt-lét a város épített- és kulturális örökségének szintjén is tetten érhető. Múlt, közelmúlt és jelen keveredik szétválaszthatatlanul, létrehozva egy érdekes, ismerős, olykor mégis furcsa, helyenként szomorú városképet.


Kissé nagyot mondó sorok, amiket szerencsére helyükre tesznek a képek...


A pályázat nyertes munkái itt láthatók.

Józsefváros

Az Emberábrázolás-portré kategória 3. díjasa a magyarországi Stalter György lett. Díjazott sorozata, melynek a Józsefváros címet adta, az ő megfogalmazásában egy pittoreszk budapesti városrész hangulatrajza kíván lenni.


A budapesti Józsefváros rendkívül színes kerület, míg maga a főváros összességében „szürke” - írja a képeket beajánló soraiban. .- Ez indokolja számomra az egyedi színek használatát. Úgy gondolom, ezzel hangsúlyozhatom a tartalmat, az itt élő emberek sokféleségét, különbözőségét és azonosságát.


A képek egységes tónusa az erős kiégettség: a nyomasztó, mindent beborító árnyékok és a látványra vetülő szennyes, szmogos fény. Minden ragyog, miközben minden maszatos, kormos, kényszerpatinás. Vonatkozik ez az emberekre is. Akik pedig ugyanolyan szeretni valók, mint a világ bármely részén.


Jól  megragadott és jellemzett arcképcsarnok. Engem személy szerint lehangol.


Az Együtt-Lét pályázat díjazott képei itt tekinthetők meg.

Duplázás

Egyed Ufó Zoltán kitett magáért... Pedig nem tett egyebet, csak élt pályázati jogával és az Együtt-Lét pályázatra éppen annyi munkát küldött be, amennyit a szabályzat előírt. Viszont két kategóriában is díjazottként került ki: az Építészet-környezet-tárgyi világ kategóriában Digimánia c. sorozatával 1. díjat, az Emberábrázolás-portré kategóriában viszont Faluszépe című képriportját érdemesítették második díjra.


Ezt nevezik tarolásnak.

De ne irigyeljük tőle a díjakat, hiszen megdolgozott értük. Fotóriporteri szimata és tapasztalata mintegy determinálták a sikerre. A Faluszépe létrejötte mögött nagyon sok lelemény és munka áll. A sorozat bármelyik képét kiemelhetném a demonstráció végett, mert ezek a portrék kivétel nélkül azt sugallják, hogy a falusi szépség ma már szinte teljesen kihalóban - amit látunk, az maga a jellegtelen, falun-városon egyaránt dívó ízlésficam, amelyben akarva-akaratlanul élnie kell az ember lányának. Tragikomikusan szánnivalóak ők, eladnivaló portékák egy vidéki turkáló mesterkélt csarnokában.

Hasonló erényekről árulkodik, bár sokkal keményebben a Digimánia. A 10 képből álló sorozat (enyhén túlbeszéltnek érzem, talán hat képbe belefért volna a lényeg) minden oldalról igyekszik megvilágítani azt a kontrasztot, ami a környezetünk életmódja és kommunikációs függősége között tapasztalható. A minden elképzelhető helyen virító parabola-antenna erdő gombatenyészet módjára telepszik életünkre, s mindegyre arra figyelmeztet, vajon mi történne, ha azok az antennák máról holnapra eltűnnének?


(A pályázat díjazott képei elérhetők -  itt.)

Őrzött álom

Úgy tűnik, egy pár napig jól elleszek az Együtt-Lét pályázat díjnyertes fotóival, elvégre mindegyiknek megvan a maga különbejáratú, "fotótanús" tanulsága.


Vargyasi Levente sepsiszentgyörgyi fotóművész, aki 1. díjat kapott Emberábrázolás-portré kategóriában. Nagy megbecsülés ez, a kép azóta be is járta az erdélyi sajtót, s nem csupán Háromszék lehet büszke a díjra s a díjazottra, hanem a szakma is. Nagyszerűen megkomponált, csöppet sem szokványos, életszerű portré. Olyan, amilyet csak egy rendkívüli esemény tud produkálni a fotósnak - azzal a feltétellel, hogy jelen és résen van.


A kép alatti magyarázat - "csángó kisfiú pihen a csíksomlyói kegytemplomban" - határozottan segít az értelmezésben, de egyúttal kérdőjeleket is ébreszt bennem. Teljes értékű hatást a fotó csakis e magyarázattal s a magyarázat lényegében való jártassággal ér el a nézőben. Az, aki nem tudja, mi zajlik Csíksomlyón minden pünkösdkor, aki nem tudja beazonosítani a képen ábrázolt helyiséget a konkrét kegytemplommal, aki nem tudja, hogy a búcsúkor a zarándokok egy része a templom padozatán tölti az éjszakát, aki nem ismeri föl az alvó, szép vonású fiúgyermekben a csángó ismérveket, annak föltétlenül szüksége van a félmondatos mankóra. Félek, hogy a kép átütő sikere ebből (is) táplálkozik. Személyesen mindenképpen jó fotónak tartom, azzal a fenntartással, hogy szememben a reális önértékére tetézett ideologikus hímpor (csángó, Csíksomlyó) némileg alkalomszerűvé degradálja. Ahhoz, hogy maradéktalanul érvényesüljön, a háttérinformációk nélkülözhetetlenek. Olyan, nem egy esetben előforduló dilemma, csapda ez, amiből csak a fotósok találhatják meg a kiutat.