Jégtörés (4)

Számomra az egymásra "rímelő" képek mindig azt jelzik, hogy készítőjük tudatosan keres és lát meg dolgokat maga körül. Sokszor nem is tudja igazából, mit hoz eléje a következő pillanat, de lélekben készen áll meglátni annak akár csak felsejdülését is.

Így magyarázhatók azok az egyezések, amik fotók és fotók között vannak - függetlenül attól, hogy ugyanaz a személy vagy más-más illető a szerző. Fiam esetében az alkotó egy és ugyanaz: ám a különböző helyszínekről és más-más időből hozott, szinte azonos értékű képek azt sugallják, hogy a fotós lelkét, fantáziáját tartósan és erősen foglalkoztatja az illető motívum. 

Íme a példának felhozott képek:

CsP fotói

A legelső fotó a szlovéniai Blednél készült és a hegyi tó közepén álló szigettemplomot ábrázol. Ritka trófea az ilyen (bár már sokan lefotózták - legtöbbször turisták), már csak azért is, mert aki ilyesmit akar fotózni, annak el kell utaznia az illető helyre. A középső kép bárhol készülhet - föltéve, hogy találunk valahol egy víztükröt és egy belőle kiálló, még az élet jeleit mutató fűcsomót. A harmadik már csak áttételesen, az absztrakció szintjén illik a sorba: a két első fotóval az a közös vonása, hogy épp úgy szerepel rajta a víz domináns szerepe, amely még a környező világot is - tükröződés formájában - magába szippantja, de nem bír azzal a csutakkal, mely félig megkorhadva, a víztükörből kiemelkedve várja végzetét. Sziget-lét az övé is, mely csupa agresszió, ellenállás és olykor nyugalom, béke és harmónia...

Valahol a Csatornán

Estefelé szólt a telefon, Ádám Gyula kérdezte Kolozsvárról, érdekli-e a Fotótanút helyszíni felvétel a Korniss Péter kolozsvári tárlatnyitójáról? Ami éppen ma délután volt, a Bánffy palotában, néhány utcányira a Budapesten élő fotóművész gyermekkori lakhelyétől... Naná, hogy igent mondtam, a kérdés is inkább szónoki volt, s Gyula barátom azt akarta jelezni vele, hogy mint mindig, résen volt, s nem felejtkezik meg rólam...

Kivárom, amíg hazaérkezik, de addig lazítok kissé. Korniss túlságosan nagy falat ahhoz, hogy előtte erőt gyűjtsek. Ehhez pedig kitűnő az az 1937-es sajtófotó, mely ma került a kezembe a huszadikszazad.hu portál jóvoltából. Egy aprócska szigetet ábrázol, madártávlatból, a La Manche csatornában, mintegy 1 kilométerre Portsmouth kikötőjétől. A közlemény nevet nem említ, viszont egy akkora szigetről szól, amin épp csak egy ház fér el s körülötte némi zöldövezet, meglehetősen szűken. Tíz évvel korábban, vagyis 1927-ben a szigetecske még lakatlan volt, akkoriban tette rá a kezét vásárlás útján egy excentrikus angol, majd építette fel 12 szobás házát, amit minden szükséges kényelemmel ellátott. A növényzet a hír megjelenésekor egyetlen fából és néhány bokorból állt, a vizet a szárazföldről kellett odaszállítani, s a világításhoz használt akkumulátorok feltöltésére is időnként el kellett utazni a szigetországba. Szerencséje volt a személyzettel, akik az örökös jövés-menést intézték: a sziget ura csak ritkán mozdult ki otthonából, amelyet a tenger örökös zaja és a közelben elhaladó tengerjáró hajók kürtjei kötöttek a világhoz.

Most azon gondolkozom: ha egy fotográfus egy hétig egy ilyen sziget foglya volna, átoknak vagy áldásnak tartaná ezt? Milyen portfólióval távozna onnan?

Fogorvos a világ végén

A képet a National Geographicnak ugyanaz az 1938-as (5.) száma közölte - W. Robert Foran riportjával egyetemben -, amelyben a Romániáról szóló biciklis hölgy beszámolója is megjelent.

A felvétel G.I.B. Balfour tengerészhadnagy (Királyi Flotta) műve, aki 1937-ben a HMS Carlisle hajó fedélzetén kikötött Tristan da Cunha szigetcsoport mellett (részei: T. Gough's Island, Inaccessible és Nightingale), valahol az Atlanti Óceán kellős közepén, Dél-amerika déli csücske és Afrika déli része között, több mint 2000 kilométerrel délebbre Szent Ilona szigetétől.

A közkézen forgó információk szerint Tristan da Cunha a világ legelzártabb lakott csücskének tekinthető, 112 négyszetkilométer területű, a XIX. század végén alig 60 ember lakta a főszigetet (a többi lakatlan), a Carlisle látogatásakor a lakosok száma meghaladta a 150-et, jelenleg 270-nél is többen lakják. Közigazgatásilag Szent Ilonáról irányitják, s amig Napoleon még fogolyként tartózkodott "imádott" szigetén, Tristan da Cunhán kisszámú brit helyőrség is tartózkodott.

Kurta-furcsa története: több mint ötszáz éve fedezte fel egy Tristan nevezetű portugál tengerész, de nem kötött ki rajta. Mulasztását az amerikai Jonathan Lambert pótolta háromszáz évvel később, aki birtokba vette a szigetet és két évet élt rajta (az óceánba fulladt). Végül egy skót katona, William Glass kitartása bizonyult életrevalónak, mert miután a helyi laktanyát leszerelték, ő helyben maradt és családot alapitva, benépesitette a szigetet, amelyen a későbbiek folyamán kizárólag európaiak telepedtek meg (brit közigazgatási érdekeltségű ma is).

Az 1937-es látogatás tulajdonképpen jól megszervezett egészségügyi expedició volt, amelynek során a helyi lakosságot ellátták a legalapvetőbb élelmiszerekkel, orvosságokkal, felmérték egészségügyi állapotukat, fogat húztak és kezeltek, elhozták a civilizáció legfrissebb anyagi és szellemi termékeit.

A képen az orvosi vizsgálat egyik jelenete látható, amint gyermekeket és asszonyokat vizsgálnak - e cselekedet, akármilyen hasznos volt a szigetlakók számára, nem aratott mindenkinél osztatlan sikert.

A National Geographic riportjának fotói megtekinthetők képarchivumban, a sziget mai életéről sokmindent megtudhatunk Tristan da Cunha önálló honlapjáról, ahol képi anyag is dokumentálja a világvégi élet jelenkori diszleteit és dimenzióit.