Még egy Liszt

Ezúttal a régmúlt időkből, amúgy feltehetően az 1855-59-es évekből, amikor a Molnár Attila által valószínűsített egész alakos portrékép készült, amelynek ő most boldog tulajdonosa. Azt mondja, több szakértőnek is megmutatta és valamennyien úgy találták, hogy az itt látható férfi ujján látható különleges gyűrű (Liszt gyűrű) elég perdöntő bizonyíték ahhoz, hogy Liszt Ferencet lássuk ezen az időverte, korai fotográfián.

Az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesületet létrehozó fotográfus és műgyűjtő blogjáról , érdekes és változatos felfedezéseiről már többször volt alkalmam szólni. Érdemes ezt a cimet többször felkeresni, mert gyakran eleven, hasznos, sok irányba terjedő információkhoz, dokumentumokhoz jut általa az ember, mint ahogy a közleményeihez fűzött kommentekből is kiderül.

Mit hozott a vasút

Nagyon nem kell bizonygatnunk, hiszen látjuk, tudjuk. Behozta a vidék haladását és ugyanakkor a saját pusztulását is felgyorsította. Kár, hogy egyre inkább veszít áldásos szerepéből.


De Szentendrén most tesznek valamit azért, hogy ez ne éppen így történjen. Nemrég nyílt meg, az ottani skanzenben A vasút fénykora - A vidék modernizációja c. kiállítás, amely rengeteg installáción, korabeli tárgyon, de leginkább fotódokumentumon mutatja be a fent említett evidenciát. Erről szóló remek blogbejegyzésre hívta fel egy barátom a figyelmet, amelyet egy, az alkalomra kiadott katalógus számos érdekes felvételével illusztráltak. Onnan emeltem át ide négy archív felvételt, amelyek vidéki magyar vasútállomások négyféle embertípusát ábrázolják: a kedvtelésből utazó világlátót, a küldetését végző katonaembert, a nagyvárosba induló piacozó termelőket és végül magát a vasutast - talán éppen a baktert -, ki úgy tartja kezében borjúbőr szerszámos táskáját, mint más a kézipoggyászát.


A képek arra emlékeztetnek, hogy még mindig a vasút vonzásában élünk, még ha látszólag ki is kerültünk a bűvköréből.

Földalatti fotók

Fotó: Kinszki Imre

Kincses Károlynak zsúfolt napjai vannak. Hiába, a fotótörténet nagy tapasztalatú szakemberének mostanában valósággal sorozatban állnak elé a feladatok. Pár napja nyitotta meg a Balla Demeter születésnapi tárlatát, s utána nemsokára egy másik, gazdag munkásságú s a magyar fotográfiában kitörölhetetlen nyomot hagyott fényképész, Kinszki Imre képeire irányította a figyelmet. Ráadásul nem si akárhol, hanem végig a budapesti földalatti megállóiban, a Mexikói úttól egészen az Oktogonig.


A 66 tablóképből álló tárlat címe : Kinszki Budapestje. S ezen belül is a fotográfus szűkebb pátriája, a Zugló. Tragikus veszteség, hogy a második világháború derékba törte e világszerte jegyzett művész egész pályafutását. Bizony, nem egyszerű masina-keccintgetőről van ám szó, hanem komoly elméleti kérdésekkel is foglalkozó gondolkozóról, a National Geographic vagy az American Photography megbecsült munkatársáról, a két világháború közötti magyar főváros életének megörökítőjéről.

Igen érdekes, hogy mennyire a magánszféra, az amatőr hobbija felől közelit a fényképezéshez Keszi és életpályája rövidségéhez képest meglehetősen későn. Mindebben döntő lökést adott a feleség 1926-os ajándéka: egy fényképezőgép. Amivel aztán szorgalmasan lefotózta a cseperedő gyerekeket, majd makrózás következett a növények világában, végül a budapesti utcakép jellegzetességeit is nagy szorgalommal és kitartással fényképezte. Ha csak annyit mondok még róla, hogy jó barátságban volt Szerb Antallal, akkor talán már mívességének szintjéről is bizonylatot nyújtottam. 



45-ben veszett oda, egy halálmenetben Sachsenhausen felé.


Most viszont, csütörtöktől képei állomásról állomásra elkísérik a földalatti utasait: egy végképp eltűnt történelmi korszak és életforma visszajáró tanúiként. Itt látható, inkább hangulati illusztrációként kölcsönzött képe 2006-os, Fotográfiák c. kiállításának anyagából van.

A költő-fotós

Ira Cohen fotója

Nem Ira Cohen az egyetlen, akiben összefut a poézis és a képírás kiemelkedő tehetsége, de említésünkre mindenképpen méltó - már csak szerteágazó, tartósan valóságközeli, sodró erejű művészeti teljesítménye miatt is. A költészet napján (április 11) nem is találhattam volna testhezállóbb témát, mint ezt a robbanó energiákkal telített világvándort, aki 1935-ben született, de ma is fáradhatatlanul rója a bolygó útjait felolvasni, filmjeit és fotóit bemutatni. 


Élete eleve kalandos: 61-ben hátat fordít az egyetemnek, egy jugoszláv teherhajóval Marokkóba utazik, majd folyóiratot alapít. Ugyanezt teszi később Katmanduban is, de megfordult Etiópiában és Japánban is, s mindvégig fotózott. Éveket élt Amszterdamban is, majd hazaköltözött szülővárosába, New Yorkba. Versei a beat költészet vonulatába illenek be, vagyis minden szabályszerű kánonnal szemben állnak. A 2007-es könyvnapokra jelent meg magyarul, Gyukics Tibor tolmácsolásában Bőségszarú címen válogatott verseinek kötete.


Süketnéma szülei voltak, gyermekkori bronxi környezete is hallássérült. Jelbeszéddel értekezett velük, első verseit is ezen a "nyelven" írta. Így emlékezik erre: 


„Anyám mesélte, hogy sokszor látott, amint kis rágcsáló módjára sétálok az utcán, és az ujjaim állandóan dolgoznak séta közben. Nem tudta elolvasni, hogy mit betűzök, de nyilvánvalóan szavakat betűztem az ujjaimmal. Még ma is csinálok ilyesmit néha.”


Kritikusai szerint költészetében szüntelenül meditál, magával beszél, "motyog" - igazi költő. Fotóival saját látásmódjának megfelelően dokumentálja a világot, amit magába szívott. Egyensúlyozva az öntödében c. alább idézett verséhez egyik jellemző, görbetükör- (mylar) fotózással készített képét illesztette a szerkesztő s nem véletlenül. A speciális eljárás az Ira Cohen találmánya - így talált rá a világegyensúlyra.


Ki voltam egyensúlyozva az öntödében
meg akartam csináltatni magam.
Megtaláltattam az egyensúlyban
és ez akarni késztetett
a vegyértékhez köttettem
akarva megmérettem.
A változások idejével
ennél még furcsábbakká
válunk.

Az élet mint Life

A Life magazin alakuló tudatom legendái között vezető helyen szerepel. Jóformán értelmét sem ismertem a szónak, de azt már tudtam, hogy ami hozzá kapcsolódik, az nagyon fontos, grandiózus lehet. És valahogy most sincsen ez másként. Mikor pedig már tudom, hogy a patinás, már csak a világhálón élő lap az Élet szóval a homlokán tündököl közel két századon át, s megjelenése során akkora fotóarchívumot hozott létre, amit bármelyik múzeumunk, adatbázisunk megirigyelhetne.

A Google, amely globális hálózatával és pénzügyi erejével szívesen törekszik az élre óriás projektjeivel, most digitalizálni kezdte az archívumot, amelynek mintegy 20 százaléka már elérhető a világhálón. S benne egyszerű keresési elvek alapján turkálni lehet az egész újkori történelemben, egészen napjainkig.

Molnár Attila barátom, aki szemfülesen továbbította nekem a hírt, komoly lépésnek nevezte ezt a lehetőséget, hiszen a párjukat ritkító felvételeket, dokumentumfotókat - akár a legtávolabbi időkből is - igen jó minőségben tanulmányozhatjuk, élvezhetjük, anélkül, hogy az eredeti megsérülne. S nem győzöm hangsúlyozni: mindezt egy kattintással, világméretekben!

A blogom számára sok hezitálás után a legendás angol királynő, Victoria egyik remek portréját választottam, amely 1891-ből ábrázolja az angol biztonság hosszú korszakát jelképező asszonyszemélyt. A biztonságos, magasba emelt gőg, a fejedelmi testtartás és ajakbigyesztés valami rendkívül visszataszító póriassággal, durvasággal elegyedik. Ha valaki nem tudná, kivel állunk szemben, akár egy jól öltözött fogadósnénak is gondolhatná, akit a fotografálás kedvéért kiöltöztettek...

De ebből ennyi elég, inkább éljünk a Life felkínálta hiteles búvárkodás lehetőségével abban a világtörténelemben, amiről eddig inkább szavakban tájékozódhattunk.