Emlékek a vasútról

A vasúthoz fűződő élményeimhez és gondolataimhoz gyűjtögetek irodalmat, nincs is hiány forrásban, hiszen a XIX. század eme korszakalkotó találmánya azóta is ott van az emberiség szívében, még ha nem is ugyanazzal a ragyogással, ahogy valamikor megszokott volt.


A neten bolyongva akadtam a vasutak iránt szenvedélyesen érdeklődők romániai fórumára (Forumul pasionatilor de trenuri din RO), amely hatalmas és értelmes vállalkozásnak tűnik, mert átélhető rajta keresztül - és mindenek előtt láthatóvá válik - az a háttérbe szorulási folyamat, ami a vasutat általában és konkrétan is sújtja. A honlap sokszintű felépítésében helyet kapnak az összes fő- és mellékvonalak, de a szerkesztőknek gondja van arra is, hogy a szakmai jellegű eszmecsere mellett a vasút világának művészi megjelenítését is nyomon kövessék. Következetes, havi fotó-, illetve rövidfilm-pályázata ha nem is tömegeket megmozgató, de rendszeres illusztrációs anyaggal látja el a fórumot.


Ezen túl igen fontosnak tartom azokat a dokumentum képeket, melyekkel a fórumozók tapasztalataikat és mondanivalójukat illusztrálják. Létezett egy keskenyvágányú vasút Marosvásárhely és Szászlekence között, néhányszor magam is utaztam rajta. Azóta - jóideje már - a keskenyvágányú vonatozásnak nálunk is befellegzett. A fórumon végig lehet követni pl., milyen állapotban van ma az útvonal a különböző megállóknál és pályaszakaszokon. És ezt nagyon sok vasútvonallal kapcsolatban megtaláljuk! Mert szerencsére vannak, akik nem csak sajnálkozni, hanem cselekedni is tudnak. Képeiknek mindenek előtt dokumentum értékük ad jelentőséget - az, hogy nem csak elsiratják azt, ami volt, de megpróbálják rögzíteni az egyre sivárabbá váló maradék vasúti világot, amit beborítanak a feledés gyomszőnyegei.

Szibériai képek - amerikai fotóstól

Deportáltak a transszibériai vasútnál

Amikor a XIX. század végén a szibériai vasútvonalat Vlagyivosztokból a tajga felé kiindulva építeni kezdték, s e roppant munkára nagy számú, amúgy is Szibériában "lebzselő" száműzöttet, katorgást mozgósítottak, természetesen őreikkel együtt, a több éven át tartó munkálatok rögzítése végett megbízták a kor jeles amerikai fotográfusát, William Henry Jacksont (1843-1942), akit az egész világon a Vadnyugat fotósaként ismertek - egyként fotografálta ugyanis a rendre visszaszoruló indián életformát és az épülő, Amerikát átszelő vasúthálózat építését. Mi sem természetesebb, hogy a megbizatást Jackson példásan teljesítette, de nem állt meg a transzszibériai vasút világánál, egyúttal azokat a nanájokat is lefotózta, akik a civilizáció közeledtével egyre jobban kiszorultak valamikori életterükből.


A nanáj halász-vadász nomád nép a nagy Oroszország keleti részében, tajgalakó, mostoha életfeltételei némileg rokonítják az indiánokkal. Népének remek képviselője az a Derszu Uzala, aki a XX. század elején Vlagyimir Arszenyev katonai mérnök expedíciójához csatlakozva részt vett a Távol-Kelet még felderítetlen területeinek feltérképezésében. Páratlan terepismerete, vadászösztöne, nyomolvasó képessége sok nehézségtől mentette meg a katonai földmérőket. Akit nem csupán képileg, hanem fogalmilag is érdekel annak a világnak és kornak a megismerése, az a Jackson képei mellett (itt megnézhetők) akár el is olvashatja Arszenyev izgalmas útikönyvét (Derszu Uzala), netán megnézheti a jútubon (angol feliratozással) Kurosawa nagydíjas, kétrészes filmjét (1. rész * 2. rész) .

Nanáj szánfogat

Mit hozott a vasút

Nagyon nem kell bizonygatnunk, hiszen látjuk, tudjuk. Behozta a vidék haladását és ugyanakkor a saját pusztulását is felgyorsította. Kár, hogy egyre inkább veszít áldásos szerepéből.


De Szentendrén most tesznek valamit azért, hogy ez ne éppen így történjen. Nemrég nyílt meg, az ottani skanzenben A vasút fénykora - A vidék modernizációja c. kiállítás, amely rengeteg installáción, korabeli tárgyon, de leginkább fotódokumentumon mutatja be a fent említett evidenciát. Erről szóló remek blogbejegyzésre hívta fel egy barátom a figyelmet, amelyet egy, az alkalomra kiadott katalógus számos érdekes felvételével illusztráltak. Onnan emeltem át ide négy archív felvételt, amelyek vidéki magyar vasútállomások négyféle embertípusát ábrázolják: a kedvtelésből utazó világlátót, a küldetését végző katonaembert, a nagyvárosba induló piacozó termelőket és végül magát a vasutast - talán éppen a baktert -, ki úgy tartja kezében borjúbőr szerszámos táskáját, mint más a kézipoggyászát.


A képek arra emlékeztetnek, hogy még mindig a vasút vonzásában élünk, még ha látszólag ki is kerültünk a bűvköréből.

Ítélet

Néha a saját archívumban kotorászás elvonja a figyelmem a fotós blogokról, pedig tudom, s mikor vissza-visszatérek hozzájuk, látom: zajlik, pezseg rajtuk az élet, gyűl a jelenről szóló tanúság millió és valahány arca.

A nagybányai Hajdu Tamás remek képeket tesz közzé gyors egymásutánban. Nehéz közülük választani, de némi hezitálás után kiválik az, amit én úgy neveznék el, hogy az Ítélet. Mert bár csak látomáson alapszik az egész, de a fotográfus mégis úgy intézi a dolgokat, hogy eredendő bűntudata legyen mindenkinek, aki kapcsolatba kerül a képpel.

Sajnálom, hogy közben elolvastam a fotóhoz fűzött kommenteket. Így aztán hiába írnám le primér gondolataimat, nehezen választhatnám le azok véleményéről, akik korábban szembesültek a látvánnyal.

Ha valaki vágott át, toronyiránt, ködbe burkolózott vasúti síneket, ha közeli szemtanúja volt a vasút lassú, de biztos leépülésének, a valamikor örökkévalóságnak emelt és sokáig annak is tartott infrastruktúra pusztulásának, és a veszteség fölötti sajnálkozásán túl érzi a vádat is, ami a jelenkor egészére irányul - mindazokra, akik a közelmúlt bizonyosságát felváltották a technika eszelős látványosságaira, a pillanatnyi teljesítményre, akkor ezt a pillanatot éri tetten az Ítélet, bár maga sincs valójában tudatában a pillanat jelentésének, csak felmutatja és megörökíti.

A mór megtette a magáét - az értelmezés bennünket riadóztat.

Ez nem Csicsó!

Hát akkor mi a szösz? - kérdezné az ember, ha nem látná az indóház tábláján, hogy MADÉ-
FALVA, illetve SICU-
LENI.

Évtizedeken át Csicsózott a menetrend, a térkép, a hivatalosság,az állam, no meg a történelem is, bár mindenki júl tudta, hogy az a pár hektár, amelyen az elmúlt évekig csak Csicsó létezett tulajdonképpen Madéfalva, ami bármilyen kicsi falvak esetében is legalább olyan kapitális kérdés, mint megkülönböztetni Jánost Jakabtól.

Volt egy idő, amikor úgy csináltak közösségeket, hogy meg se kérdezték, ki érez közösséget a szomszédjával és falustársával, csak egyszerűen húztak egy tetszőleges kört, s aki azon belül esett, arra rásütöttek egy tetszőleges nevet,aki meg kivül, az mehetett a szeme világába.

Pedig Madéfalva - tudjuk a történelemből, de méginkább a néphagyományból nagy székely büszkeségnek a fészke, amit valósággal bűn összemosni akár egy tisztes, szomszédos településsel. A madéfalviak úgymond példát mutattak rebellis magatartásból a közelebbi és távolabbi székely népnek, a csicsóiak viszont ezt akkor elmulasztottak. Hát akkor ne hordják ők a jogtalan kalapot...

Igy aztán, ahogy s amint lehetett, kis furfanggal, kis magyar romániai kormányonléttel megszületett a várva-várt jóvátétel: a székely körvasút fontos vasúti csomópontja újra Madéfalva lett, az a helység, melynek területén a vonatokat s a postajáratokat egymáshoz igazitsák.

Molnár Attila képéről láthatjuk: nem történt semmi, hisz minden maradt a régiben: csomópont ide, csomópont oda, az állomás egy kis szarkafészek, vedlett, szánalmas tákolmány, s a vasutas is csak olyan mellékesen int be a vonatnak, mintha szégyelné, hogy Madéfalvának ma már csak ennyi jutott a régi dicsőségből...