Furcsa fonoda

Bevallom: Várday Béláról elkönyveltem, hogy a halk, szép rajzú természeti alakzatok, fények, hangulatok fotósa. (Amit jól csinálni, magas szinten, egyáltalán nem szégyen, sőt!)

Most viszont blogjában megörvendeztetett egy ritka meglepetéssel: barátja segítségével bejutott a lepusztult csíkszeredai fonoda elhagyatott épületébe. Az ilyen és ehhez hasonló helyszínek amúgy könnyen elérhetők Kelet-közép-Európában, ahol annyira hevesen erőltették az arányos iparosítást. Az ebek harmincadjára jutott betonépítmények ma fantasztikus, szürreális helyszínek - jobbik esetben diszkóknak, raktáraknak és egyéb "közösségi" helyeknek kiképezve.

A Várday által választott helyszín azonban szívszorítóan magára hagyott, holt vidék. És holt tér. Ebből hoz vissza érzelmünkre-értelmünkre hatva egy csokornyit a fotós. Köszönet érte. Kellenek az ilyen visszacsatolások közelmúltunkhoz. Hogy ne feledjük: miben éltünk, mit hagytunk magunk mögött - és mit veszítettünk.

(Az egész sorozat megtekinthető a szerző blogján)

Volt/nincs autonómia?

Parajd egykori kapujában

Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az itt a piros, hol a piros? játékot. A politikusok időnként jól elvitatkoznak rajta, gyalázzák miatta egymást, gondolatban tán még pofozkodnak is, nagymellényű kijelentéseket tesznek, táborban és ellentáborban egyaránt, még diplomáciai összeröffenésekre is sor kerül - dalolva szép, ugye, az élet! -, mi pedig azon csodálkozunk, hogy mi ez már megint, hiszen mi tudjuk hogy létezett autonómia, s ma is létezik a világon, csak amikor a politikusok körmére nézünk emiatt, kiderül, hogy a piros nincs sehol. Még egy árva mandzsettába dugva sem...

A fotográfia azonban nem ismer játékot; legfeljebb trükköket. De amit itt bemutatok, az nem trükk. Az létezett valamikor. Nem is olyan rég. Méghozzá Erdélyben. Cirka fél évszázaddal ezelőtt. Itt rá a tanúság. Barátaim juttatták el hozzám ezt az idő tépázott emlékképet, jó szívvel, mementóul. Igaz, a képen látható felirat arról már nem számol be, hogy az az autonómia milyen volt, hogy hagyott-e kívánnivalót maga után, de mi tudjuk, hogy ezek már részletkérdések. A lényeg: hogy ne lehessen letagadni...

Ketten, Párizsból

Párizs sok jó emberünket csalta el s tette egyúttal naggyá, hogy onnan aztán visszaszálljon ránk az örökségük, amennyiben megérdemeljük.

E. Landau: Család a napozón (1950)

Ergy Landau (Landau Erzsi, 1896-1967) és Nora Dumas (Kelenföldi Telkes Nóra, 1890-1979) életművével most ismerkedhetünk közelebbről: a budapesti Biksady Galéria mától kezdve február elejéig e két világhíres magyar fotóművésznő életművének jelentős részét mutatja be a nagyközönségnek.

E. Landau fotója Ady Endréről a halottas ágyán

Landau 1923-tól választotta munkaterepnek Párizst - olyannyira, hogy 1954-ben Franciaország, a nyitott könyv címmel kiváló albumot állított össze csendéleteiből, életképeiből. Telkes Nóra kalandosabb úton került Párizsba: miután ott járt egyetemre, az első világháború idején internálták, majd Amerikába ment. Ott ismerkedett meg francia férjével, akivel 1928-ban visszatért Franciaországba s vidéken telepedtek le. Ott készíti legjobb fotóit a francia parasztéletről.

N. Dumas fotója

Később Telkes Nóra a Landau Erzsi asszisztenseként dolgozik, együttműködésük (1929-től) a női világ sokoldalú bemutatására, annak megannyi árnyalatára összpontosul. A mostani budapesti tárlat a két jeles fotográfusnő dokumentarista munkáiból mutat be reprezentatív gyűjteményt.

A két fotós: E. Landau (b) és N. Dumas (j)

Alvó katona

FOTO: FORTEPAN

Ma végre belefeledkeztem a fortepan.hu csodavilágába... Néhány hete, hogy felhívták rá a figyelmemet, azóta innen is, onnan is érkezik jelzés, hogy milyen gazdag és széles merítésű ez a huszadik század szárítókötelére felfűzött, immár az 5000 felé közeledő, nyilvánosan is látogatható fotógyűjtemény...


Pedig a kollekció jóval nagyobb. Megálmodói, gyűjtői a lehető legegyszerűbb szándékkal vágtak neki: húsz esztendővel ezelőtt, talán éppen a rendszerváltás hangulatában. Bevallásuk szerint a budapesti lomtalanítások idején, szabályos turkáló módszerrel kutatták föl az eldobott háztartási holmik között a legkülönfélébb fotós emlékeket: negatívokat, papírképeket, diát, üvegnegatívot, bármit. Gyűjteményük ma már a 40 ezer felé járhat. 


Ennek a tizede elérhető a világhálón.