Sokáig nem igazán értettem, miért tüntetik föl kiemelt helyen egy-egy könyvben, albumban, kiadvány-ban a művészi alkotások reprodukcióit végző fotográfusok nevét. Első látásra ez a fajta munka számomra egyszerű technikai feladatnak tűnt, s mint olyat, a gépiesen elvégezhető tucattevékenységek közé soroltam.
Micsoda arrogáns tévhit volt mindez! Azóta többszörösen is megtapasztaltam, hogy a repró, a másolat készítése ugyanolyan szakmai kihívás, mint a portré- vagy a tájfotózás, vagy éppen a dokumentáris fotográfia. A reprózók ugyanis az eredetinek olyan feltűnő jellegzetességeit kell hogy látványhűen visszaadják, amelyek akára festmények esetében is immár három dimenzióban mutatkoznak meg. De a kétdimenziós rajzok és grafikák esetében is igen sokszor le kell gyűrni / meg kell kerülni az alkotást védő üvegréteg optikai torzító hatásait. Egyszóval van mit dolgozni a másolat készítőjének, hogy végül az eredeti alkotója, no meg a szerkesztő is elégedettek legyenek a munkájával.
Hirtelenében most volt kollégám, Csomafáy Ferenc egy szobor-fotóját húzom elő gyűjteményemből. Egész sorozatot fényképezett nagy előszeretettel erdélyi festők, szobrászok, textilesek stb. alkotásairól, neve igen sok kiadványban szerepel reprókészítőként, és még többen nem (mert a felhígult kiadói világban is vannak olyanok, akik úgy gondolkoznak, mint én hajdanában). A Korondi Jenő jellegzetes fémszobrászatának egyik beszédes darabja, e duzzadó idomok ívelésében ábrázolt nőalak minden fénye és árnya egy célt szolgál: életet adni ama hiányzó, illúzióként újrateremtett harmadik dimenziónak, amely által megfoghatóvá és hitelessé válik a kisplasztika majdnem teljes térszerűsége és eljut a nézői megértés legmagasabb szintjéig. S teszi mindezt alázatosan, fekete-fehérben, a fotográfia klasszikus formanyelvén!
