Fesztivál

Ádám Gyula blogjáról jelzés érkezett, hogy friss munka került fel... Az általam nyomon követett blogokról különben percnyi pontosságú értesítés jön, az embernek van lehetősége mérlegelni, válogatni, gondolatait a kínálathoz igazítani.

Ez a munka (Fesztivál) különösen felkavaró. Olyan, mint egy nagy darab, nyers valóság. Kimetszve térből és időből úgy, ahogy az éppen megesett. A szépítésnek minden külső eleme hiányzik róla: nincsenek színek, a fényeket is inkább csak a képen látható alakok inge-blúza-szoknyája szolgáltatja, mert a bőrszín is generálbarna, kávé- és füstszín elegye, a sokhelyt ledöngölt, itt-ott kiégett gyep is nyomasztó, szürke, viszont a szereplők viszonyulása e magát ridegnek mutató természethez a lehető legotthonosabb, a szó szoros értelmében földközeli.

Nem tudni, milyen fesztivált néznek ennyire megbűvölten és belefeledkezve, viszont azt látjuk, hogy a föld gyermekeiként viselkednek: az alvó, félmeztelen gyermekek békés álma, a mezítlábas férfi - az apa? - dísztelen majálisa, a háttérben ülő nőalakok laza társasága szépség és harmónia nyelvén szólítanak meg, miközben egy olyan kegyetlen valóságot is közvetítenek, amit mesterségesen szépíteni nem csak hogy nem szabad, de nem is lehet.

A kép arról beszél, hogy a világ olyan, amilyen: se nem szép, se nem rút, se nem gonosz, se nem jó. A rajta élők avatják olyanná, hogy otthon érezhessük magunkat benne. Vagy nem...

És szólt az orgona

Jó ember halt meg. Ma reggel érte szólt a gyászmise Csíksomlyón. Szeredai gyermek volt Bálint Lajos és Bécsig kellett mennie, hogy mestercipész lehessen. Ez volt élete álma.

Az volt utolsó kívánsága, hogy hamvait hozzák haza és szórják szét a számára oly kedves Suta tájain. A mise után orgonakoncert búcsúztatta. Neki szólt a fenséges hangszer, amelynek koncertjeit egykor maga is szervezte a Régizene Fesztivál egyik korai rendezőjeként.

Bécsben messze földön híres cipészműhelyt nyitott, a Stephansdom közelében. Csáky Zoltán a Duna TV Arcélek rovatában 2008-ban negyedórás riportfilmet közvetített "Bálint Lajos mestercipész (Bécs-Zürich)" címmel. A hozzá vezető utak térképe fent van a weben. Akár csak a cég honlapja is, amelyről látni lehet, milyen kifogástalan mesterember távozott. Van ott róla fotó is, de emlékére én most egy szakrálisabb képet mutatnék meg: a marosvásárhelyi Tamás András örökítette meg ekként a Szent István katedrálist, annak toronycsipkéit, amelyeket Lala akár naponta láthatott. Ez a csipkerengeteg a fotós szerint a dóm esszenciája. Miközben a tekintet és a gondolat lentről odáig felkapaszkodik, beleszédül a lélek. Fentről lefelé mennyivel könnyebb megtalálni a mélybe vezető utat! És mégis, mindenki felfelé törne, mert az a lehetetlenebb, nyaktörőbb vállalkozás. És mert ha egyszer az embernek sikerült csúcsra érnie, utána úgy is a lefelé út a sorsa. Vagy csöndesen, ereszkedve, vagy nagy sebesen, rövidítve, árkon-bokron át...

És közben szól az orgona...

Létköz

Jó ideje ízlelgetem ezt a nagyon találó, el sem igen koptatott címet, amit Hegedűs Dóra fotográfus csángóföldi fotóiból összeállított kiállításának adott. A tárlat anyagát először az interneten, a művésznő honlapján fedeztem fel magamnak, újabban pedig egy remek kis könyv illusztrációs anyagaként, amely a moldvai csángók létformájához és hétköznapjaik sajátosságaihoz próbál biztos iránytűt adni.

Posch Dániel könyve ugyanis tipikusan egy olyan kiadvány, ami szép is, könnyű helyen elfér, a szívhez kíván szólni a csángók ügyében, és nem mellesleg még igaz is, hátlapján szerény figyelmeztetés: "A könyv megvásárlásával ön a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programját támogatta." Adja az ég...

Ádám Gyula csángó képeiről már több ízben volt alkalmam vallomást tenni. Hegedűs Dóra beleérző, nem tolakodó, mélységesen meleg életlátása kitűnően működik abban a közegben, ahol az emberi lét hullámai egymásnak csapódnak, s akiket elborítanak, a csángók, úgy érzik, hogy bár nem vétettek semmit, mégis két kő között morzsolódnak, s bármerre húznának is, valami mindig hiányzana életükből - a sajátos önazonosságuk.

A moldvai Gajdarban készült itt látható gyermekfotóján Hegedűs Dóra mintha csak ajándékba kapta volna ezt a helyzetet: a félig üveges, félig "megvakult" okulárét viselő gyermek ártatlan mosolyában benne van létének őszinte öröme, az a tudattalan pillanat, amikor az ember elfogadja azt a közeget, amely őt élteti és meghatározza, még akkor is, ha esetleg a torz optika nem az általunk észlelt, általunk valósnak vélt világot mutatja a számára. Ki merné e csángó gyerek örömét elvenni azzal, hogy idegen mércével megszabja neki: mi a helyes és mi a nem számára? A legnagyobb segítség az lehet részünkről, ha ezeket a suta, olykor torznak tűnő mosolyokat önfeledten élni hagyjuk ott, ahol születtek - a csángó arcokon...

Mi van egy budi falán

Adva van egy árnyékszék, ami egyeseknek közönséges budi, valahol a Pályi Nagyhegyen áll, ha nem roskadt időközben magába, de 2004-ben még állt, amikor Gombos Ferenc Open c. tárlatával a Kárpát-medencén belül vándortárlat formájában ismertté tette.

Láthatjuk a jobboldali képen a budit mint műtárgyat, nincsen benne semmi különös, ha csak az nem, hogy olyan, mint a mai falu élete, kilátásai - siralmas.

A tárlat úgy született, hogy az alaphelyzetben - a tárt ajtajú fülkéből kiindulva - a művész, aki ráérős kedvében volt a deszkaülőkén, fokról fokra elidőzött az építmény különböző részletein. Alaposan, precízen, technikásan, a részletek bűvöletében. Pászmázásának eredménye külön galériában látható: a bomlás és a lepergő, felpöndörödő festék alatt megbúvó tartósság, talányos, fantáziadús faerezet a túlélés szerkezetét vázolják fel.

A szerző Komádban született fotós, aki 1978-tól számos országos és nemzetközi kiállitáson volt jelen, néha díjakat is nyert, 2002-től pedig a Vadgazda Magazin művészeti vezetője, illetve a Berecki Nemzetközi Fotóművész Alkotótelep tagja. Állandó kiállítása van a Berettyóújfalui Városházán. Az Open c. tárlatán megdalolt budirészletek deszkái és festékfoltjai a pusztulásában is működő, még nyitott, mert funkcionális, az élet mindennapi parancsának megfelelő intézményről nyújtanak látleletet, mintha azt sugallanák: semmit nem érdemes átfesteni, mert a máz előbb-utóbb mindenről lefeslik...

Hegyen-völgyön járogaték vala...

Meghívót kaptam szívbéli jó barátom, Ádám Gyula vasárnap délben nyíló székely-

udvarhelyi fotó-

kiállítására. Alapelvem, hogy minden meghívót, ha csak lehet, meg kell ám tisztelni, ezúttal azonban kétszeres örömmel készülök, mert Ádám-képeket nézni és értelmezni számomra jeles esemény.

Lehet, úgy tűnhet az idelátogatónak, hogy az Ádám-féle jelenséget, annak egy-egy képi megjelenítését fokozott gyakorisággal értelmezem, és ez nincs is másként, amennyiben a válogatás szempontjait mindig az életre bízom, a napról napra alakuló véletlen fordulatokra. Gyula ráadásul az utóbbi években igen ráhajtott, szakmailag valósággal megugrott, kiteljesedett, s begyűjtés és feldolgozás között egyensúlyozva a tervezgetések helyett a tettek emberévé vált.

Mostani tárlatán, amelynek darabjait ma szállították át a Hargitán túlra, régi és új fotói sajátos szintézisben elegyednek: mind analóg felvételei, mind digitális fotói a maguk nemében ugyanazt az erőteljes kifejező erőt képviselik: a vidéki népélet, a leghétköznapibb pillanatok ünnepi tisztasága, a fényképeszkedéshez lelkileg is felkészülő, felszabaduló alanyainak gesztusai és hiteles környezete, a természetes fények rafinált kihasználása hozzásegítik ahhoz, hogy bármerre jár, úgy fotózzon, mintha egy egész vándor műtermet hordozna magával.

(Így válik érthetővé a tárlat címe, a csángó népdalból kölcsönzött Hegyen-völgyön járogaték vala...)

A tárlat anyagából kiemelt kettős portré Csíkcsomortánban készült, 1998 telén, amikor Csíkban az utakon minden ropog, a háztetőkről jókora hónyelvek nyúlnak a föld felé. A haladtukban a fotósra - miránk - visszatekintő két falubeli első pillanatra nem túl megnyerő figura, még enyhe fogyatékra is gyanakszik az ember, de hát Istenem, annyiféle szerzet van a világon s valamennyien eleven, érző teremtmények vagyunk. Ez az elevenség, a hiteles érzelem, a fotós fókuszáló tevékenységére megértéssel, részben gyermeki örömmel reagáló fiatalabb arcot természetes módon egészíti ki, ellensúlyozza az idősebb férfi némileg gyanakodó, tűnődő tekintete. Egyik a beleegyezés, a másik a sokat látott tapasztalat miatti tartózkodás hordozója.

A fotós pedig pontosan azt mutatja föl belőlük, ami a lényegük: nem a saját értelmezését sulykolja a nézőbe, nem az elcsípett kuriózumra hegyezi ki a pillanatot, hanem az elfogadás, az egyenlő emberré válás esélyét megadva ábrázolja az amúgy elesett sorsú, látvánnyá tett úton haladókat. Figyeljük csak meg: ha több ideig szemléljük a csomortáni párost, az együgyűnek ható vigyor egy idő után belső derűbe vált át, és ez már a fotós érdeme, hiszen éppen erről az átváltozásról szól a kép.

(A tárlat szervezői: Hargita Megye Tanácsa, Hargita Megyei Kulturális Központ)

Csend(élet)

Rusztikus... Festői... Rendezett... Dekoratív... Puritán... Gömbölyded... A rend és a csend, a fegyelmezett látvány maga...

Ezek és ehhez hasonló megállapításokat vált ki belőlem a pár órája ajándékba kapott kompozíció, Ádám Gyula őszi munkája.

A képkivágat csak részletet mutat a részletből, de ahhoz eleget, hogy a kereteken túl felépülhessen bennünk a csend élete vagy éppen az élet csöndje, ami tulajdonképpen édesmindegy, ugyanannak a láthatatlan, megfoghatatlan, ám a művészet által mindig makacsul vissza-visszaadott állapotnak a más-más oldalról való szemlélése.

Szinte azt mondhatnám, hogy a művész műhelyében érik valami, a termés bőségéről küldött hangulati, rejtjeles üzenet ez a kép, amelyet megfejteni nem kell ugyan mindenáron, de ami mégis azt sugallja nekem, hogy - figyelem, előbb-utóbb minden a helyére kerül!

Özvegyen

Kövesdi László fotós munkássága az ötvenes-nyolcvanas évek analóg szakaszának marosvásárhelyi iskolájához tartozik. Fekete-fehér papír képein egy keleti hangulatú, áttetszően kecses harmóniát kerget akár ha egy szelet kenyérről és egy kötés hagymáról, egy porcelán étkészletről vagy egy mosdótálban kikelt pitypangbóbitáról van szó.

Mindettől eltérően, özvegye súlyos jelenség a szó mindenféle értelmében. Mintha filmből lépett volna elő, egy olasz neorealista alkotásból. Mintha egy fotográfusi műhelybe tévedt volna, talpig özvegyi egyenruhába öltözve, lefátyolozva, ellátva minden kellékkel, ami a gyászhoz szükséges.

Van úgy, hogy bizony, nem csak formálisan gyászol az ember, aki elsősorban saját magát sajnálja: azt a megmásíthatatlan helyzetet, amelybe csöppent, ami nem olyan, mint amit megszokott, ami kifordítja eddigi énjéből, változásra kényszeríti, ami kényelmetlen, és olykor bizony fáj is, mint egy szoros cipőben a megdagadt láb vagy egy feldagadt zápfog...

(Kövesdi Lászlónak az Előre Naptárnál felgyűlt portfóliója - itt.)