Blogvizitek

Rájöttem, hogy most, újév után, amikor már a valamire való fotográfusok erőre kaptak és "új életet" kezdtek, érdemes benyitni egy-egy blog, fotós műhely ajtaján, hiszen azok nem csak, hogy éjjel-nappal nyitva állnak előttünk, hanem nyílt véleményre, vitára ingerelnek.


A következő napokban így végiglátogatom eddigi (jó)ismerőseimet, s legyenek bejegyzéseim egy-egy névjegykártya jószándékomról, fotó iránti rajongásomról.


Klárik Loránddal kezdem a sort, hiszen azt hiszem, ő a legfiatalabb az általam nyilvántartottak között (igaz, a kör egyre jobban bővül!), és amennyire meglepett kamaszkorához mérten ritka érettsége, úgy ámulok el most, pár hónappal az első látogatásom után az azóta megtett út eredményeire.

Itt ez a csendélet, rajta a parázson sülő, totálképes sültszalonna-darabok. Azon túl, hogy ínycsiklandó, meglep, hogy merészen fekete-fehérben adja elő a témát. Pedig, gondolom, színesben akár reklámszépségű fotóra is futotta volna e kapitális példányokból. De megértettem, hogy a feladatban sokkal nagyobb hangsúly esik magára a fotográfiára, mint az érzékek kielégítésére. Pontosan, árnyaltan, tónusgazdagon mesélni a valóságról fontosabb feladat számára, mint kellemkedni. Végiglépkedve utóbbi képein ezzel a tanulsággal búcsúzom. Persze, Lóri már tovább is lépett azóta, panorámákkal kisérletezik. 


Ez már egy új fejezet. Majd valamikor, egy későbbi látogatáskor meglátjuk, mire jutott.

Rend

Egyre jobb kezű (szemű, fantáziájú) fotósa a csendéleteknek Márton Ildikó. Ma reggel, hogy egyik blogról a másikra vándoroltam - ahogy az utakat kószálja be megnyugvást keresve az ember -, az ő fotóin időzött el hosszabban az érdeklődésem.

Azt próbáltam megmagyarázni magamnak, miért sugárzik e képek legtöbbjéből a rend szelleme, hiszen rajtuk nincsen semmi csinosan reklámosra elrendezve, valóságszeletek, -metszetek ezek, de a látvány mégis az értelmes, világos, célszerű létezés képzeteit kelti bennem. E töprengéshez pedig a legkifejezőbbnek éppen ezt a hangulatilag "rideg", már-már ipari csendéletet találtam, amelyen a különbözőségek és a szabványtól való eltérések épp annyira hangsúlyozottak, mint az összkép harmóniája. A különálló dobozokból, amit a rendező szellem mégis egymás mellé helyez és egységben tart, mert csak közös együttesük emelkedik az egyetemes munkavégzéshez méltó rangra, a más-más célra használatos csavarok látható gettójából a tárgyak sokfélesége egy erőteljes vágástechnikával nyer szimultán jelenlétet. Az erőteljesen jelenlévő emberi tényező formailag láthatatlan ugyan, de határozottan érzékelhető szervező akarat formájában a kép maga az, ami a rendet nem csak megteremti, hanem be is tetőzi. A képet pedig a fotós alkotó ösztöne hívja életre.

A kör bezárult, a rend működik...

Kontúr

Közel harminc éve nincs közöttünk, mégis nehéz elfelejteni a sepsiszentgyörgyi Bartha Árpádot. Csak az a feltűnő, hogy képei száma immár nem gyarapodik, jó ideje megállapodóban.

2004-ben a Medium kiadó (Sepsiszentgyörgy) emlékalbumot adott ki, amelyben barátai, ismerősei méltatták a nehéz körülmények között dolgozó, mégis úttörő és maradandót alkotó fotóriporter alakját.Jómagam akkor azt írtam az albumba, hogy amilyen képi gazdagságról árulkodnak a képei, olyan nyers és darabos volt alkotójuk mindennapi megnyilvánulásaiban. Számomra ő az egyik kulcsember, aki megtestesíti az ún. székely szókimondást. Lelkendezve köszöntötte az Előrében - az országos romániai magyar lapban - meghonosított Sötétkamra rovatot a nyolcvanas évtized elején, mindjárt átlátva, hogy nekik és értük, fotósok számára született. Hogy munkájuk ne maradjon teljesen visszhangtalan és ismeretlen. Az ott közölt első felvételeken felbuzdulva ő maga is egész szettet küldött, amelyek most, portfólióba rendezve az utókor rendelkezésére állnak.

Ez a dísztelen, szinte eszköztelen, diszkrét csendélet is közülük való. Békét sugalló összhangját azzal éri el, hogy finom kontúrok hangsúlyozására bízza a rajzot. Nem fél a feketébe játszó sötét tónusoktól - annak ellenére, hogy filmre dolgozik, technikailag nem is a legideálisabb körülmények között. De ő a fénnyel úgy írt, mint más a vékony szőrecsettel: leheletfinoman, de biztos kézzel. Azt hiszem, bár lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy bravúros teljesítmények kerülnek ki keze alól, ilyesmire sose hivatkozott. Úgy ment el, olyan szerényen, hogy csak akkor tűnt fel a hiánya, amikor már csak emlékezni lehetett róla. Szerencsére, olyan munkákat hagyott hátra, amilyenekre szívesen hivatkozik az ember...

Özvegyen

Kövesdi László fotós munkássága az ötvenes-nyolcvanas évek analóg szakaszának marosvásárhelyi iskolájához tartozik. Fekete-fehér papír képein egy keleti hangulatú, áttetszően kecses harmóniát kerget akár ha egy szelet kenyérről és egy kötés hagymáról, egy porcelán étkészletről vagy egy mosdótálban kikelt pitypangbóbitáról van szó.

Mindettől eltérően, özvegye súlyos jelenség a szó mindenféle értelmében. Mintha filmből lépett volna elő, egy olasz neorealista alkotásból. Mintha egy fotográfusi műhelybe tévedt volna, talpig özvegyi egyenruhába öltözve, lefátyolozva, ellátva minden kellékkel, ami a gyászhoz szükséges.

Van úgy, hogy bizony, nem csak formálisan gyászol az ember, aki elsősorban saját magát sajnálja: azt a megmásíthatatlan helyzetet, amelybe csöppent, ami nem olyan, mint amit megszokott, ami kifordítja eddigi énjéből, változásra kényszeríti, ami kényelmetlen, és olykor bizony fáj is, mint egy szoros cipőben a megdagadt láb vagy egy feldagadt zápfog...

(Kövesdi Lászlónak az Előre Naptárnál felgyűlt portfóliója - itt.)

Képek

Pár évvel ezelőtt bizonytalanul kopogott a fotós világ ajtaján a csíkszeredai Bodor Zsolt. Kedvesltem az ambícióját, azt, hogy sose tört le, ha kritikát hallott.

Aztán, ahogy az lenni szokott, lassan kinőtt az isten markából. ma már jó fotókat is csinál. Az élet úgy hozta, hogy mindennapi munkájában is sűrűn használja a fényképező gépet, persze, nem kimondottan művészi indíttatásból.

De a fotó már olyan, hogy gyakorolni kell. Mint a lélegzést. Így ér el az ember, akár véletlenül is, olyan rafinált hatásokat, mint ez a párhuzamba állított képvilág: a falon lévő, mely életesnek hat, s az ablakon túli, amely mesterkélten szokványos, akár egy jó napot...