Blogvizitek

Rájöttem, hogy most, újév után, amikor már a valamire való fotográfusok erőre kaptak és "új életet" kezdtek, érdemes benyitni egy-egy blog, fotós műhely ajtaján, hiszen azok nem csak, hogy éjjel-nappal nyitva állnak előttünk, hanem nyílt véleményre, vitára ingerelnek.


A következő napokban így végiglátogatom eddigi (jó)ismerőseimet, s legyenek bejegyzéseim egy-egy névjegykártya jószándékomról, fotó iránti rajongásomról.


Klárik Loránddal kezdem a sort, hiszen azt hiszem, ő a legfiatalabb az általam nyilvántartottak között (igaz, a kör egyre jobban bővül!), és amennyire meglepett kamaszkorához mérten ritka érettsége, úgy ámulok el most, pár hónappal az első látogatásom után az azóta megtett út eredményeire.

Itt ez a csendélet, rajta a parázson sülő, totálképes sültszalonna-darabok. Azon túl, hogy ínycsiklandó, meglep, hogy merészen fekete-fehérben adja elő a témát. Pedig, gondolom, színesben akár reklámszépségű fotóra is futotta volna e kapitális példányokból. De megértettem, hogy a feladatban sokkal nagyobb hangsúly esik magára a fotográfiára, mint az érzékek kielégítésére. Pontosan, árnyaltan, tónusgazdagon mesélni a valóságról fontosabb feladat számára, mint kellemkedni. Végiglépkedve utóbbi képein ezzel a tanulsággal búcsúzom. Persze, Lóri már tovább is lépett azóta, panorámákkal kisérletezik. 


Ez már egy új fejezet. Majd valamikor, egy későbbi látogatáskor meglátjuk, mire jutott.

Házikó

Tizenöt éves, képzőművész hajlamú, fotókedvelő kamasz blogjában nézelődtem a minap. A látogatás jót tett nekem, már csak azért is, mert így könnyebben hozzáférhettem egy nyiladozó szemű és értelmű fiatal élmény- és gondolatvilágához. S ahogy azt már tenni szoktam, a látogatásról legtöbbször nem térek meg üres kézzel - ami tetszik, azt azon melegében nevén is nevezem.

Egyelőre ezt a Házikó-t hoztam magammal. És azóta is örömmel nézegetem. Melegség árad belőle, nyári örömérzést áraszt, a táj minden kopársága ellenére. A szegénység és az egyszerűség bearanyozását kapta tetten a Sepsiszentgyörgyön élő Lóri, akin látszik, hogy akár érzelmileg is van valami személyes köze a talajhoz, a földrétegekhez. A házikó színe, patinás barnasága tökéletesen megfelel a környezetének, s a meleg színárnyalatokat megkoronázó haragoszöld olyan, mint a szegény ember fején a tövig lenyírt, de már növekedő, kesze-kusza hajzat. Nem csodálom, hogy ez a táj megérintette az ifjú fotós szívét és nem tudott érzéketlenül elmenni mellette - olyannyira, hogy ráadásul még egy ihletett fotóra is futotta belőle.

Klárik Loránd blogja itt található - ha valaki kíváncsi rá.