Székelyudvarhelyen élő költő barátom versesköteteit olvasom, ízlelgetem, válogatom. Az 1971-ben indult Oláh István életművének fajsúlyosabb része 1989 előttre tevődik. Szinte természetes a kérdés - akár csak saját munkáink esetében -: mi az, ami abból túléli majd az alkotót?
Oláh esetében a hagyaték kissé összetettebb.Mert Pista barátom bizony, meg merte tenni azt a lépést, amitől engem mindig visszatartott a bizonytalanság, a kihívás előli kitérés reflexe: elkezdett fotózni. Nem csupán verseiben érvényesítette a sajátos fotós látásmódot, de annyira belevetette magát az analóg fotográfiák készítésébe, hogy csak csodálni tudtam kitartását és képszerkesztői érzékenységét. Legutolsó megjelent verskötetét (A virágmindenség térképe, Státus, 1999) egy csokor fényképével illusztrálta, s arra gondolok, hogy ha már rám bízta válogatott verseinek gyűjteményét, akkor a lehető legtermészetesebb dolog, ha legjobb fotói és szövegei ugyanazon a könyvborítón belül találkoznak.
