Mit ér a fotó, ha privát?

H.E. mezőkeszüi viseletben, 1956 (?)
Fotó Kallós Zoltán

Doktorjelöltek tavalyi nemzetközi konferenciájának összegyűjtött anyagaira figyeltem föl a Magyar Elektronikus Könyvtár friss állományában, s abban is a kötetnyitó tanulmány (Szalma Anna-Mária: Oldódó és merev határok - privát fényképek tükrében. Egy mezőkeszüi asszony privát fotókorpuszának elemzése), mely H.E. táncos kedvű és lábú falusi asszony fotográfiai emlékeit elemzi a kutató szemével, aki azt próbálja megállapítani, hogy a néhány száz, többnyire amatőr felvétel mit és mennyit árul el annak az életéből és múltjából, aki összegyűjtötte s megőrizte azokat.


A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen doktorált fiatal kutató, a rendelkezésére álló szakirodalom módszertanának megfelelően, rendre végigveszi mindazon szempontokat, melyek mentén felfejthető ez a túl nagynak és jelentősnek nem mondható hagyaték. De éppen a módszer az, ami ráébreszti az embert arra, hogy a fotók nem csupán művészi értékelvűségük alapján értékelendők, hiszen a legsemmitmondóbb fotográfiai bizonylatból is hasznos információk olvashatók ki (pl. az a folyamat, amelyben érvényre jut a fotográfia demokratizálódása), de az is kitetszik, hogy egy, a fotográfiával inkább csak a fotó tárgyaként kapcsolatba lépő ember - tehát aki maga nem készít amatőr fotókat, inkább őt fényképezik - magánéleti vonatkozásairól kevesebb fotót őriz meg, annál többet viszont élete közösségi viszonyairól.


A szerző a vizsgált hagyaték alapján a következő életutat "olvasta ki" a képekből: "A fényképekre támaszkodva H.E. biográfiájának következő mozzanatai, sajátosságai, H.E. következő személyiségjegyei domborodnak ki: apa hiánya, H.E. mint egyke, két gyermek anyja ill. nagymama, özvegy, énekes-táncos specialista (a legnagyobb számú fénykép tematikáját képezi az éneklés-táncolás), extrovertált (számos személlyel számos helyszínen készült fénykép H.E.-ről), mobilis (sok utazását dokumentálja fénykép, főként az utóbbi évekből), egészséges (bár az elbeszélt élettörténet gyakran visszatérő motívuma az öregség folytán megfogyatkozott erő, a sokasodó egészségügyi gondok, a fényképek ezt nem mutatják). "


Az elemzés a fotós szempontjából is mélységesen tanulságos lehet, ezért ajánlom melegen, legalább egy elolvasás erejéig, nem beszélve a dolgozat végén összegyűjtött szakirodalmi eligazítóról. Ja, és még egy adalék: a vizsgált személy fotógyűjteményében 14 fotót maga Kallós Zoltán néprajztudós készített...

A Mester

Kallós Zoltán mosolyog. Jól érzi magát. A kép Kolozsváron készült, a Kríza János Néprajzi Társaság székházában, ahol a mester kedves tanítványa és pártfogoltja, Ádám Gyula fotográfus tárlatát ment megtekinteni 2009. május 5-én.

Mester és tanítvány öröme érthető: Ádám Gyula ma is azzal a hajtóanyaggal és módszerrel működik, amivel a népélet nagy ismerője és megőrzője őt önzetlenül fölruházta. A balánbányai topográfusként moldvai fotós kalandra vállalkozó fiatalembert az az intelem hevítette, ami Kallós Zoltántól származott: át kell menteni a magát levedleni készülő múltat. A hagyományt. Mindazt, ami egykor rendet tartott a falu életében. Hiszen a város már hozzá képest csak mesterséges képződmény, hamis és zavaros konvenciókkal, kitalált szabályokkal és a növekedéssel párhuzamosan mélyülő káosszal.

Az Arcpoétika Ádám Gyulája ma már ugyanolyan szuverén mester alkotásának tárgyai fölött, akár Kallós Zoltán a néprajzban. Az elhintett mag kitelt. A képről leragyogó mosoly, úgy érzem, rám is átsugároz, hiszen a fotográfus révén, közösen szerkesztett munkáink - a HMKK égisze alatt készült albumaink - sikerének örvendve magam is részese lehettem annak a kalandnak, aminek a végén ott van az alkotás: a kép, a hang, a szöveg megbonthatatlan egysége. A mindenható hagyomány bűvölete...