Hajóerdő?

Micsoda sors jutott a hajdani hadihajónak! Azt hiszem, se épitői, sem egykori harcosai még csak álmodni sem álmodtak róla, hogy az elhagyott, berozsdált, lepusztult, hulladéktemetőben felejtett SS Ayrfieldre egyszer még csodálkozva fog felnézni a világ. Márpedig ez történt.

A roncs a Sidney közelében lévő Hornebush öbölben vesztegel évtizedek óta. 1972-ben vonták ki a forgalomból a világháborús "veteránt" s vontatták a hirhedt hajótemetőnek számitó öbölbe. Mindenki arra gondolt, hogy a lassan múló idővel a temetőben felejtett relikviákat szép csendesen elmorzsolja az idő.

Nem igy történt. A csodát két fotós: Bruce Hood és Andy Brill fedezte föl, akiket érdekelt a hajótemető sorsa és látványa. A talált látványnak azóta is a csodájára járnak a világ minden tájáról: hangulatos erdősáv hajtott ki a hajótestből. Annyira egyedi és meglepő, hogy mindjárt belekerült a Wikipédiába is. (Az öbölről bővebben - itt.)

Erdei barangolás

 Erre szólít a budapesti Vancsó Zoltán, akit az utóbbi időben ismertem meg és következetesen akció-embernek bizonyult. Szeretem, ahogyan nem csupán éli bele magát az alkotás világába, hanem egyenesen magával ragadja azokat, akik a művészi szép születésénél szívesen asszisztálnak.


Legutóbbi hírlevelében arról ír, hogy mennyire megtréfálta őt az  erdő, amiről azt hitte, hogy hiába járja az ember keresztül-kasul, mert már semmilyen új arcát nem tudja mutatni, mert mint téma lerágott csont. De mesélje el a fotográfus, a saját szavaival:

"Az elmúlt két évben szinte mást sem csináltam, mint jártam az erdőket, ráadásul fényképezőgéppel a kezemben. Ez számomra is meglepetés volt, hiszen előtte meg voltam arról győződve, hogy a fotográfiában már nem lehet semmi újat kihozni a fák birodalmából. Azt hiszem tévedtem. :) Persze, ezek a kirándulásaim (hol magányosan, hol társaságban) legtöbbször belső utazások is voltak egyben, amire néha csak a monitor elött ülve, a képek láttán eszméltem magam is.

Sok tervem van az elkészült anyaggal, reményeim szerint 2012-ben egy nagy meglepetéssel is szolgálhatok majd, de erről egyelőre nem beszélhetek, annál is inkább, mivel rengeteg teendőm van még vele.

Ami viszont már elöljáróban elkészült, az egy virtuális kiállítás, ahol négy teremben 24 fotó látható, de a weboldalamon a sorozat többi képeivel is találkozhattok."

Nos, így néz ki a Vancsó-féle beavatás a műteremtés dolgaiba, s nem marad más hátra, mint az ünnepnapok nyugodalmas perceiben időzzünk el abban az erdőben, aminek furcsa, poézissal átitatott képeit Vancsó Zoltán elhozta nekünk.

Az erdő sűrűjében

Február 6-ai bejegyzésemben jeleztem, hogy Gombos Lajos fotográfus érdekes, régi fotótechnikák hangulatát felelevenítő blogja (Lassú látomás) mennyi érdekes kísérletet rejteget. Ő azóta bár kihagyásokkal, de rendületlenül folytatja kalandját, s augusztus folyamán egész sorozat borszéki felvételt helyezett el; egyik jobb, mint a másik. (S egy bejegyzésben még újabbakat igér...)

Személy szerint Gombos erdejének sűrűjében érzem igazán otthon magam. Úgy érzem, ezzel a képével sikerült maradéktalanul azonosulnia egy titokzatos, önálló entitásként kezelendő világ belső hangulatával és törvényeivel. Az alkalmazott technika mintha tőről metszetten egészítené ki benyomásunkat egy olyan rengetegről, mely szűkmarkúan adagolja a fényt s legalább negyedórányi exponálás volt szükséges ahhoz, hogy bekukkanthassunk az első vonalba.


Mintha ezzel új irány is nyílna a művész eddigi megszokott témaválasztásában, mely inkább az urbánus látványok vonal- és motívumrendszeréhez állt közel. (Vagy csak én látom így? Június elején megnyílt tárlatához minden esetre szívből gratulálok...)

Erdőhalál

Montreali barátom, Pusztai Péter bevallottan a fekete-fehér fotók pártján áll, mégsem veti meg a színes témát, s ha elékerül, bizony, nem hagyja elszállni a pillanatot.

Magam is sokszor igen alaposan végig kell hogy nézzek egy képet, amíg meg tudom állapítani kellő biztonsággal, hogy színvilága, bár természetes - azon kívül, hogy a valóságot idézi -, nem igazán funkcionális.

E fotónak, mely azt a címet viseli, hogy Halál Montrealban, az élénken lángoló vörösei, aranyai és késő sápadtzöldjei valóságos gyászpompába vonják a derékbatört, kimúlt fatörzset. Mindkettő - a fekete-fehér elem, de a színes is - ugyanannak a halálnak a két arcát tárják fel: egy iszonyút és egy szép, kegyes hazugságét. A mosolygó és a vicsorgó halál ugyanazon a palettán. És mégis: készítője nem tartja teljes értékű fotóműfajnak a fényképész színvadászatát.

Joga van hozzá, még ha nincs is igaza.

Még több Pusztai fotó fotóarchívumomban.