Rokonaival ritkán illik előhozakodnia az embernek, bár egy blogban az ilyesmi megbocsátható, hiszen a húgom hosszú évek óta törekszik arra, hogy fotós és filmes szemmel nézze a világot, dokumentáris téren mindenképpen teljesített valamit.
Most azért hoztam őt szóba, mert előkerült néhány fotója, amivel nekem kívánt kedveskedni és torontói kuriózumokat fényképezve azt próbálta demonstrálni, hogy a legabszurdabb ötletek is megvalósíthatók e kanadai világvárosban. Ebben én egy pillanatig sem kételkedtem, ettől függetlenül tanulságos látvány a valóságban megtapasztalni, hogy a furcsaságok nem csak képzeletünkben léteznek, hanem számos ember életének gyakorlati kitöltői is.
Ahogy elnézem ezt a környezetvédelmi reklámtárgynak is beillő automobilt, amely immár annyira dekoratív, mint egy lánctalpas, feneketlen fürdőkád, vagy egy függönnyel és termopán szigeteléssel lezárt vakablak, az dobja meg az ötletet, hogy a nyilvánvalóan roncs állapotban lévő gépkocsi az új funkciója révén túlélésre rendezkedett be - s ahelyett, hogy a (le)pusztulás dohos-rozsdás leheletét árasztaná magából, talaj és nyers zöld szagot terjeszt. A reápingált mozgósító feliratok már az aktivizmus eszközei, a szájbarágás műfajához tartoznak. S ha meggondoljuk, hogy ez a látvány ott volt - van?! - néhány száz méterre a fotós Dombi Ágnes lakásától, mit sem von le üzenetének fontosságáról. Betonba-aszfaltba-kőbe-vasba-műanyagba öltözött városainkban az eleven zöld maga a sivatagi oázis.
