Fehéregyháza, 1999

Jócskán bejáratott kép ez az emlékfotó, amely 1999 júliusában készült, Oláh István akkori székelyudvarhelyi RMSZ-tudósító jóvoltából, Fehéregyházán, az ott rendezett hagyományos Petőfi-megemlékezés egyik kerek évfordulóján.

Ilyen felvétel száz és ezer és talán tízezer is készült már az évtizedek folyamán, glédába lehetne állítani valamennyit s még mindig akadna néhány, ami elkerülte a gyűjtők figyelmét.

Mert a Petőfi-ünnepség olyan, hogy egyszer meglegyint, s aztán nem ereszt. Az lenne most a feltűnő, ha hirtelenében elmaradna a népség-katonaság a júliusi rendezvényekről. Ha elfogyna az érdeklődés. Ha nem lenne, akik a bronz költővel szinte vállvetve, de mégis az ő árnyékában jelenlétükkel hitet tennének amellett, hogy hívei a költészet társadalmi elhivatottságának. Hogy a kigombolt dolmányos örökifjúban valami olyasvalakit lássanak, aki ők maguk is szívesen lennének, de talán lekésték a pillanatot, talán a pillanat nem volt olyan, hogy néven szólítsa őket, de lehet, egyáltalán nem is volt pillanat Petőfinek lenni.

Valahányszor fehéregyházi ünnepet kell illusztrálni, mindig ennél a képnél kötök ki a magam számára, ezt érzem igazán hitelesnek, szűkszavúságában mindent elmondónak. Az ünneplő tömeg és a költő néma egymásra találása - így fogalmaznám meg sugallatát, de inkább nem teszem, mert csak silányítom vele a tanúságot egy séma, egy lecsupaszított jelkép irányába.

Jobb, ha nem teszem.

Mézesszoba

Petőfiről, Júliájáról és Koltóról sok mindent tart az irodalom, a(z irodalom)történetirás és a legendárium. Tény, hogy a sok-sok hajadon iránt könnyen gerjedő ifjú költő itt volt ám igazán boldog a házasság révébe érve.

A "mézesszoba", ahol a fiatal pár mézesheteit töltötte barátjuk, gróf Teleki Sándor koltói kastélyában, amely ma múzeum. Igy került a nagybányai Robert Hitter látókörébe is, aki egész fotóriportot készitett a koltói emlékek relikviáiról.

Az ágy, amelyen Petőfi és Júlia a szerelmetes éjszakákat töltötték, ma régimódinak, egyszerűnek és meglehetősen kényelmetlennek tűnik, de hát kit érdekelt akkor, az extázis végeérhetetlen napjaiban idő és körülmény?

Mára jócskán kihűltek a nevezetes nyomok. Minden enyhe doh és szervezett, kincstári kegyelet. Már csak a kósza képzelgés maradt meg nekünk, pedig a szerelem nem halhatott meg, csak a szereplőkl dőlnek ki; ki előbb, ki később és nincs az az erő, ami visszahozza őket a mézesszobába.