Kása Béla: Kettesben

Kása Béla (a madarasi fotótábor családi fotóján jobboldalt ül, az üvegek mögött) alaposan bekóborolta a községet s gyűjtötte az élet sok-sok apró, jellegzetes jelét, nyomát, a hely szimbolikáját. Néprajzi érdeklődése a már-már parttalan valóságanyaggal együtt tágult, s csendéletektől életképekig, tárgyfotózástól kezdve riportos megközelítésig mindent bevetett.

A Kettesben c. képe azért érdemel figyelmet, mert arra irányítja a figyelmet, mennyire finom rezdülésekből épül fel két egyszerű, tisztességes ember kapcsolata. Nincs semmi színpadias abban, ahogy a madarasi házaspár - az Ádám-képekről már ismert Róza ángyom és Péter bátyám - kitölti a teret a kiszuperált malomkőből lett kerti asztal körül, úgy, ahogy egy pillanatra, a fotósok kedvéért visszafogták az élet folyását, megmutatták életük keretét, mindenféle kulisszáit. Ez az elválaszthatatlan kettős, bár a lehető legszerényebben van öltözve, boldog, mert otthon vannak, mert ami csak belátható a képen, minden az övék és ezen a végtelenségen kívül talán már nem is kell nekik semmi több, csak egy csöppnyi nyugodalom, amit ím, a fényképező lencsék előtt most megadott nekik ez a napos délelőtt.

Kása Béla 10 madarasi fotóját tekintse meg a Káfé főnix portálon!

Zenészek, lavórral

A pünkösd előtt zárult csíkmadarasi fotótábor vendége volt Kása Béla fotográfus a Martonvá-

sárhely közeli Tordasról. A tábor törzstagsága már csomagoltforma, amikor az etnofotóiról, s különösen népi zenészportréiról híres képíró megérkezett és a maga diktálta iramban nekiindult fölfedezni magának a felcsíki községet.

Terepismerete, fotós tapasztalata, kommunikációs készsége már többszörösen bizonyított, s elég végiglapozni személyes alkotói portáljának portfólióit, hogy az ember rádöbbenjen arra: az életrajz tömör, kopogó mondatokba foglalt információi halvány jelzései annak a felfedező munkának, amellyel a népi muzsikusok, a vándorcigányokéletét és környezetét megismeri, bejárja és képileg rögzíti.

Közben maga is zenél, folklórt gyűjt, bejárja az erdélyi Kalotaszeget és Mezőséget, Moldvát és a Gyimeseket, de Indiát se hagyja ki a sorból, ahol ugyancsak az ősi kultúrák utolsó óráinak nyomait kutatja.

Itt közölt képe (Magyarpalatkai zenészek, lavórral - 1993) a dokumentarista etnofotós precízségén túl nagyfokú érzelmi azonosulást is kifejez - az egyszerű, lepusztult kerítés előtt üldögélő, muzsikáló pózt felvevő zenészke "orgonasípját" nyers humorral toldja meg a melléjük állított, rozsdás fenekű mosdótál, amely nem csupán dekoráció egy tűnőfélben lévő világból, hanem mintegy cégérként felhívja a figyelmet a dolgok múlandóságára, amely nem csupán pusztulást, szétmállást eredményez, hanem beszédes emlékeket is.