Szökésem a Dnyeper-partra

A napokban Borisz Akunyint olvastam (Azazel), most Frederich Pohl Csernobil c. könyvével folytatom a sort - nem csoda, hogy keleti hangulat fogott el, s hirtelen Vivienhez fordultam, az ő blogjából merítettem friss levegőt. Elcsábítottak Dnyeper-parton készített képei, eszembe jutott gyermekkori, iskolai oroszos neveltetésem, amely sehogy sem fordult át úgy idegenkedéssé és gyűlöletté bennem, ahogy ezt mások hagyták megtörténni magukban, körülöttem.


Mind a Malom c., mind a Dnyeper-kanyar c. bejegyzések nagyjából ugyanazt az élményt ébresztik bennem: hogy sikerült kiszakadnom hétköznapi létemből és irodalomból ismert, elképzelt, megálmodott mesetájakon járnom, miközben tudomásul kell vennem, hogy mindez ugyanolyan realitás, mint amivel naponta szemezek, ha az ablakon kitekintek. 


Megértem s némileg irigylem is Vivien kényszerű helyzetét, hogy elfoglaltságot keresve magának egy kedvelni való világra bukkant, s most valósággal fürdik az élményben. Kívánom - lehetőleg ne teljen be vele soha...


Köszönöm, hogy a nyomában én is megjárhattam magam...

Idilli elmúlás

Ezen a képen látszólag minden össze van zavarva: szépség, szegénység, szomorúság, elmúlás.

És mégis, ez a kép a megmaradás győzelméről szól. Arról, hogy mindennek helye van a nap alatt. A csorba edénynek, a zománca vedlett lábosnak, a kiszuperált malomkőnek, a földre hullott, kihajtott növénymagnak, a roskadozó, szúette deszkapolcnak...

Ádám Gyula "idilli elmúlása" tulajdonképpen a tavaly ősszel vonult be a nyilvánosságba, amikor is közös erővel és nagy lelkesedéssel megszerkesztettük Székelyföldi vízikerekek nyomában (HMKK/Pro-print Könyvkiadó, Csíkszereda) című művészalbumát (itt látható egy bő válogatás az album képeiből), amely aztán hamarosan el is nyerte a XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár tavalyi Legszebb könyv díját.

Illő megemlékezni az esemény "születésnapjáról", már csak azért is, mert az album azóta osztatlan szakmai sikert aratott idehaza és külföldön is, mindenek előtt dokumentáris hűségbe oltott művészi látásmódja által. Azáltal, hogy bemutatja ugyan a romlást, a hanyatlást, a már-már visszafordíthatatlan pusztulást, amit múltunk eme ipari kultúrépítményeinek - a malmok, vízikerekek - eltűnésében tapasztalt a mindenre kíváncsi objektív, de ezt annyi szeretettel és természetességgel teszi, hogy a sirató így nem válik olcsó siránkozássá, a szomorúságból nem tehetetlenség és letargia lesz, hanem józan mérlegelés és felismerés, szembenézés és megértés: tanúság a négyzeten...

Ma is borzongató örömmel tölt el a gondolat, hogy némi közöm lehetett e könyv létrejöttéhez.