 |
| Ádám Gyula fotója |
- 2006 óta. Érdekes, hogy semmi szervezés nem volt előtte, hanem, mint régen, elindulnak s bekopognak a házakhoz. A csobotfalvi betlehemes tagjai közül mindenkinek van valamilyen kapcsolata. Megérkezünk, s aztán megyünk házról házra. Eleinte megvolt, hogy hol fogadnak, s aztán ez mind bővült. Olyan jó középkori jellege van: almával, borral, dióval kínálnak. S ez évről évre gyarapodott. Most eljutottunk odáig, hogy a végén valamelyik közösségi házban egy jó nagy bulit csapunk.
- Hogy fogadnak ilyenkor a moldvai falvakban?
- Képzeld el, hogy ott magyar szó az ünnepekkor nemigen hangzik el, főleg a kaprával járnak vagy a medvével, az uralás, a kántálás van divatban, úgy hogy ezt a csoportot már várják, s olyan helyekre is beengednek, ahova nem is gondolnád. Egyik helyen például az öregasszony haldoklott. A fia megállt az utca végén, s addig várt, amíg elkapott minket, s az édesanyjának ez volt az ajándék karácsonyra. Olyan kicsi házikó volt, hogy be sem fértünk. Vagy Rekecsinben egyszer egy olyan helyen jártunk, hogy szinte élő betlehemet játszottunk: a házba nem fértünk be, egy kicsi eresz alatt ki volt kötve a borjú, ott volt széna is, az állatok, adtak enni nekik a ház mellett, s ott mutatták be a betlehemet... Rekecsin kissé nehéz hely, ott nem olyan gyakori a magyar szó, először megijednek, félnek, furcsa nekik...
(...)
- Hány tekercs filmet kattogtattál el Moldvában?
- Ha nekiállnék, pontosan meg tudnám számolni, mert a filmeket lehet archiválni, s archiváltam is. A digitális felvételekkel már nehezebb a dolgunk. Olyan is volt akkoriban, hogy több napig voltam kint, de két tekercs film elég volt. Mondjuk, nem is volt több...! S még a végeken lévő fél kockán is használható anyagot sikerült rögzíteni. De azon az egy-két tekercs filmen minden rajta volt. Jó érzés most az új technikával, profi szkennerekkel dolgozni ezeken a filmeken, s a filmek végén, a fél kockákon is találni használható felvételt.
- Mikor álltál rá a digitális technikára?
- Nem tudnám pontosan megmondani, olyan fokozatos és szép volt az átmenet. Nem panaszkodom, mert: hasznomra vált. Eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, semmi segédeszközt nem használtam, nagyon gyenge nyersanyagokkal, s bár a kezdeti orosz gépet sikerült akkori korszerű gépekre cserélni...
(...)
- Mennyire hagyatkozol a gépre, a gépi beállításokra, s mit állítasz be te magad?
- A gépre hagyatkozom nagymértékben. Ehhez viszont ismernem kell, hogy mit tud, s főleg: mit nem tud a gép, a belső hangjaiból is tudnom kell, hogy most éppen kit csinál. Minden kicsi hangját, cserszegését ismernem kell. Olyan nehéz helyzetekben is a gépre kell hagyatkoznom, hogy ha azokat nem tudnám kezelni, akkor nem lenne kép. Tehát egyrészt mindig kell tudnom, mire képes a gépem, ugyanakkor mindig nagy képekben, nagy felületekben gondolkodom. Érdekes módon, a neten például nagyon szép képeket lehet látni, de mihelyt kinyomtatjuk őket, szétesnek. Tehát fényképezéskor kicsit klasszikusan kellene gondolkozni, meglátni azt, amit majd a néző lát. Tehát nagyon fontos a technikai tudás és az emberekkel való kapcsolat. Bizonyára ez már elcsépelt szöveg, de igaz, ez a kettő kell a jó fotóhoz.
- Mind lehet jó technikád, ha nem tudsz bizalmat ébreszteni a terepen, nem találod meg a közős hangot alanyaiddal, főként egy olyan terepen, mint Moldva, ahol az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben.
- Vannak barátaim, egyébként nagyon jó fotósok, akik elmentek Moldvába azért, hogy nekik is legyenek moldvai fotóik. De az ott készült képek, bár szépek, lélektelenek. Én ezt nem tudom csinálni. Nekem olyan összetettek az ottani kapcsolataim, hogy nem egy faluról tudnék egy kiadványt késziteni, hanem falvakon belül a családokról. Éppen most beszélgettünk arról, hogy márciusban volt egy kiállításom, s a Magvető kiadó megtisztelt azzal, hogy szeretné, ha fotóalbumom jelenne meg náluk. Odajöttek, megnézték a kiállítást, s elmondták, hogy terveik vannak, amelyekbe én is beleillek, de kifogásolták, hogy a képekben nincs történet. Nos, én megmutattam a kiállított képeken, hogy van bennük történet: az eleje és a vége a történetnek a falakon volt, a történet közepe nem került a kiállítás anyagába, de megmutattam nekik. Tehát minden képsorban van történet, egy-egy család történetét a születéstől a halálig és temetésig lehet dokumentálni. A születéstől a halálig benne vannak a hétköznapok és elég-elég durva, elég kemény. Nem olyan, hogy felkelünk...
- Most az jutott eszembe, amit egyszer Balázs Lajos mondott az ő kutatási módszeréről: az ő eszköze az ásó, míg mások a gereblyét használják: a gereblyével rövid idő alatt nagy területről lehet begyűjteni a dolgokat, míg ásóval kis területen, de mélyre lehet ásni. Ezt a hasonlatot követve, te is inkább az ásóval dolgozol. Ezt pedig csak a terepen eltöltött hosszú idővel és az alanyok bizalmával lehet elérni.
- Igen. S a kettő feltételezi egymást. Nagy élményem a változás rögzítése.
- Hogyan élted meg?
- Ott nem úgy következett be, mint Székelyföldön - szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla.
- Hogyan birkóztak meg ezzel az ottaniak?
- Nem tudták megélni. A mai napig nem tudják megélni, úgy összezavarodott minden. Most minden porban hever, mindent szétvertek, sajnos, hogy most nem ez a divat, s jött az, amire nem számított senki, a migráció. A falunak 80 százaléka elment. Viaskodik mindenki a magyar nyelvvel, de egy dologra nem számítottak, hogy a gyermekek zöme Spanyolországban vagy Olaszországban köt ki, a nagymamák pedig nem azért nem tudnak az unokákkal beszélni, mert az unokák csak a román nyelvet ismerik, hanem azért, mert a nagyszülők csak magyarul és románul tudnak, az unokák pedig csak olaszul vagy spanyolul beszélnek. S most van egy olyan generáció, amelyik a nagyanyjával nem tud beszélni. S akkor belekeveredünk egy olyan kérdésbe, amelyhez nem sok közünk van, az identitásért vívott harcba. Soha nem vállaltam ilyen szerepet, de nyakig benne vagyok. Magyar iskola... Tudtam, mire lehet számítani, s azt is, hogy most mi üt vissza. Kapcsolataim révén velem őszinték, s tudom, mi a felszín, de azt is, hogy mi van mögötte.
(...)
- Külön szakma az eseményfotózás. Hogyan egyeztethető össze más fotózással?
- Igen, ez lehetne sajtófotó, de én nem szeretném kategorizálni, beskatulyázni, hogy ilyen fotós, meg olyan fotós. Ez nálam nem igy működik. Számomra csak jó vagy rossz kép létezik. S ha jó, abba sok minden belefér, sok mindent lehet kezdeni vele. Visszatérve a betlehemezésre: nálam állandó pont Rekecsin. S a másik állandó pont a medvetáncoltatás. Az az utolsó napon van, december 31-én. Abban is magyar gyökereket vélünk felfedezni. Vagy a dormánfalvi regölés, ahová mindig elmegyek, részt veszek rajta, s ez egy újabb része az év végének. S akkor kezdődik elölről az év. Január 6-án már egy csodálatos előadás vár rám, Budapesten a Művészetek Palotájában az újévköszöntő, a két és fél órás előadás háttérképei az én fotóim lesznek, s az arculati elemek is az én munkám. Most erre készülök, már 4-én ott kell hogy legyek a szerkesztett anyaggal. A fotókon az ünnepkör mozzanatai meg hangulatai jelennek meg. Elég nagy fejfájást okoz, de... Tavaly is, márciusban volt egy nagy lélegzetű kiállításom, amelynek a kurátora Korniss Péter volt, a szakma legnagyobbjainak egyike. Nagyon szépen bánt az anyagommal, a legnagyobb tisztelettel kezelte. Jó érzés volt, hogy az egyik legnagyobb mesterrel dolgozhattam. Mikor egyik vagy másik munkámat kivette a sorból, megkérdezte, ugye, nem sértődtél meg?! Ez nagy ajándék számomra egy olyan embertől, aki mindig a példaképem volt.
- Az alkotás láza tart téged mozgásban, ugyanakkor azonban néha meg kell mutatkozni, kiállítani az elkészített anyagot, meghallgatni a közönség és a szakma véleményét. Idén több ilyen alkalom adódott számodra?
- Igy van, időnként mérlegre kell tenni azt, amit csináltál. Ha nem, minek csinálod? Kallós Zoli bácsi mondta egyszer, hogy az alkotás nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé. Éppen ezért nem is foglalkozom vele: vigyék, lopják, másolják, használják... Soha nem csináltam abból problémát, hogy valamelyik portálon posztolt fotóimat felhasználták mások is. Rengeteg helyen jelennek meg, töltik fel... Vigyék...! Ha már egyszer föltetted valahová, az már nem a tiéd!
(...)
- Most úgymond demokratizálódott a fényképezés, ugyanis míg régebb külön gép, film, laboratórium kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy felvétel, ma már elegendő hozzá egy nem túl okos telefon. Mindenki kedvére kattogtathat, s különböző felületeken meg is oszthatja képeit...
- Ezt jó dolognak tartom. A hangsúly azonban azon van, hogy miként válogatunk ezekből a képekből, mi hová kerül. Nézd meg a Facebookot...! Nekem ezért nincs Facebookom. Felteszel egy hülyeséget, s már ezer Iájk meg diszlájk érkezik rá, egy komoly dolog mellett pedig gyakran elmennek az emberek.
- De ez a nagy fotózási lehetőség azt is hozta, hogy nagy népszerűségnek örvendenek fotótanfolyamaitok, az általatok szervezett különböző fotótáborok, sikerült a fotóművészet iránt érzékeny generációkat nevelni...
- Nagyon érdekes a tanfolyamainkra járók motivációja: van, aki valóban tanulni akar, de vannak olyanok, akik csak a papírért, a diplomáért járnak, hogy fotósként dolgozhassanak hivatalosan is. Közülük sokan úgy jönnek, hogy nekik már semmi újat nem tudunk mondani. S aztán pár óra után rájönnek, hogy van még amit tanulhatnak. S ha sikerül őket erre ráébresztenünk, nem is kell nagyobb sikerélmény. Van köztük olyan, aki nem tud elképzelni mást, mint amit ő művel, s a tanfolyam végén elmondja: én eddig a gépet csak akkor vittem magammal valahová, ha fotóznom kellett, most meg mindig velem van, nemcsak akkor, amikor dolgozom, hogy bármikor lefényképezhessem, ha olyasmit látok. Ez nagy elégtétel. Látni például nem tudsz megtanítani senkit. Azt csak esetleg a jó példával lehet megmutatni, meglátja, te hogyan birkózol meg egy adott témával, mit hozol ki belőle. A személyes példából tanulnak. Olyan oktatók kellenek, hogy a tanfolyam résztvevői közül bárki bármit kérdez, azt tudja megmutatni. Fontos, hogy legyen hiteled.
- Tehát nem elegendő a pálya széléről bekiabálni...
- Nem, a gólt be kell rúgni! S nem azt mondom, hogy ezt így kell, hanem, hogy én ezt így csinálom. Sokan az oktatókért jönnek. Nagyon jólesett, mikor valaki azt mondta, az volt a célja, hogy közénk kerüljön, ebbe a csapatba. Sokat gondolkoztam azon, mi az, amit én most átadhatok, ugyanis a saját konkurenciámat nevelem ki. Szó szerint! Meddig mehetek el? S itt nemcsak a technikai dolgokról van szó, hanem a módszereimről, a lehetőségeimről is. S mindig a diáktól, annak hozzáállásától függ, hogy mit tanítok neki. Szerencsés ez a tanfolyam, mert nem úgy zajlik, hogy leadjuk az anyagot, s azzal a hallgató elmegy, hanem egyénenként mindenki megkapja a saját egyéniségére szabott információkat. Meg kell fogni a hallgató gyengéjét, s azzal már tudsz valamit kezdeni. A végén belátja, hogy bármilyen felkészült legyen, még mindig van amit tanuljon.
(...)
Sokszor gondolkoztam, hogy miért kell mindig visszamenjek bizonyos helyszínekre... Egy évben hagytam ki egy eseményt, s itthon más sem járt az agyamban. Pedig az is benne van, hogy a semmire megyek, nem jön össze egy jó felvétel sem. Vagy nem olyan a hangulat. De mindig olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok: gyakran az utolsó percben jön össze egy olyan fotó, amiért érdemes volt napokat eltölteni. Az egyik betlehemezés alkalmával gondoltam a végén: ezért kár volt eljönni. S mikor fáradtan mentünk a kisbusz felé, hogy induljunk haza, olyan gyönyörű fényviszonyok votek, hogy olyan felvételt tudtam készíteni, amit minden kiállításra magammal kell vinnem, Korniss Péter nem engedi, hogy az a kép hiányozzon. Kolozsvárra például elvittem azt a képet, de nem állítottam ki. Erre azt mondta: vedd csak elő! Itt úgy sem látták, nem ismerik. S akkor valaki hátul megszólalt, hogy én azt a képet megrendeztem. Mire megkérdezte: s az mit változtat a kép értékén? Elkezdtem magyarázkodni, hogy én nem rendeztem meg, ez így jött össze, sikerült elkapnom ezt a pillanatot, azt, hogy vége a történetnek. Mutattam, hol állt a kisbusz, hol kellett végigmennie a csapatnak libasorban egy árok mellett... S elkeseredett voltam, hogy vége mindennek s még nincs kép. Hát volt kép! Az az érdekes, hogy minden évben ugyanoda megyünk, de mindig valami újat találok, mindig másként vetődik a fény, más a terep. Ezeket a helyzeteket türelemmel kell kivárni. A másik dolog: azt hiszem, Moldvát kicsit elárultam. Érdekes és Moldvához nagyon közel áll a ragaszkodásom a szórványhoz. Érdekes. Nagyon megérintett a szórvány, egyre gyakrabban keresem fel a szórványtelepüléseket, kötődöm Medgyeshez és környékéhez, Szeben környékéhez. Nem hittem volna, hogy ezeken a helyeken mennyi újat lehet felfedezni.
(...)
 |
| Csiki madonna / Ádám Gyula fotója |
(Kérdezett: Sarány István)
*
Mindehhez nincs mit fűznöm, az elmondottakat alaposan emésszük meg, akiket érdekel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése