Capa-sztori. Az ellenség keresése

Robert Capa sziciliai fotója, 1943 augusztus

A sziciliai partraszállás fotózása nagy dobást igért Robert Capának - egy feltétellel: ha sikerül minden probléma nélkül feljutnia az első deszantos repülőgépre, s a képek kidolgozását rekordsebességgel elvégzi, majd törzstiszt barátja segítségével eljuttatja az Egyesült Államokba. Csakhogy ez nem ment olyan símán - legalább is a repülési része. Idézzük Capa könyvéből az erre vonatkozó részt:

"Tizennyolc ejtőernyős utazott a gépen. Mivel én nem ugrottam, a gép elejében üldögéltem, hogy ne legyek a katonák útjában az ugrás idején. A gépet elsötétítették, de engedélyt kaptam, hogy a célterület fölött vakuval fényképezhessek. Ott amúgy is lesznek másféle robbanások, mégpedig dögivei, az én villanófényem csak parányi színfoltja lesz a látványosságnak.
A Földközi-tenger fölött haladtunk, és a gép veszettül hánykolódott. Sötétbe borult fedélzetén néma csend honolt. A fiúk többsége aludt, bár lehet, hogy csak a szemüket hunyták be jó szorosan.
Némi idő elteltével fura zajok ütötték meg a fülemet. Néhány srác máris kezdte „felfedezni a lelkét", és mindjárt ki is okádta a fedélzetre. A mellettem ülő fiú, aki eddig egy árva szót nem szólt, most hozzám fordult.
- Igaz, hogy te civil vagy? - kérdezte.
- Igen - feleltem.
A srác ismét magába merült, de úgy negyedóra múlva megint megszólalt.
- Azt akarod mondani, hogy ha nem lett volna kedved, nem kellett volna velünk tartanod?
- így igaz — mondtam. De gondolatban hozzátettem: „Hát még ha tudnád a többit is!"
A srác újra elnémult, de a csend ezúttal rövidebb volt.
- Ha akartad volna, ahelyett, hogy velünk jössz, ma éjjel hazarepülhettél volna az Államokba?
- Lehetséges - bólintottam.
A fiú nem köntörfalazott tovább.
- És mennyi dohányt kapsz ezért?
- Havi ezret - hazudtam.
Innentől nemigen volt ideje az én munkámon morfondírozni. A sötétségből előbukkant az ígéret földje, amelyet ragyogóan megvilágítottak az égő házak meg a lángoló benzinkutak. Bombáink fél órával előztek meg minket, hogy tiszteletre intsék az ellenség fogadóbizottságát.
Sajna nem sikerült kellő tekintélyre szert tenniük, mert a németek telelődözték az eget színes nyomjelző gránátokkal. A pilótánk hol jobbra, hol balra kanyarodott, hogy egérutat leljen a lövedékek közt.
A gép elejében kigyulladt egy zöld lámpa. Ez jelezte, hogy fel kell készülni az ugrásra. A srácok felpattantak, és eligazgatták ejtőernyőjük bekötőzsinórját. Én is előkészítettem a fényképezőgépemet. Aztán kigyulladt a piros fény - az ugrás jele. A szomszédom volt az utolsó a sorban. Mielőtt kiugrott, visszafordult, és odakiáltott nekem.
- Én semmi pénzért nem vállalnám a melódat, haver! Túl veszélyes!
Azzal ugrott, és a repülőgép elnéptelenedett.
Egyedül maradtam az ajtónyílásban verdeső, tizennyolc szakadt bekötőzsinórral. Sosem voltam még magányosabb. Sokért nem adtam volna, ha együtt lebeghetek alá a többiekkel a lenti sötétségbe."

A számítás bevált, a fotók gyorsan elkészültek, Capa pedig az első csapatokkal diadalmasan vonulni kezdett Szicilia földjén. Olaszul nem, csak spanyolul tudott, de az amerikai katonáknak ez is elég volt ahhoz, hogy kinevezzék tolmácsuknak. Az első házban viszonylag jól elbeszélgetett a bent lakókkal, gazdagon megvendégelték őket, szóval győzteseknek kijáró jólétnek örvendtek. És keresni kezdték a sehol sem mutatkozó ellenséget... Aki eltűnt, mint a kámfor.