Capa-sztori: A Papa

Robert Capa sok személyiséget fotózott. Persze, ez most így nonszensz, hiszen maga Capa is kiemelkedő személyiség abból a sorból, akik trófeáit a fotós a magáénak mondhatja. Egyik ilyen "kiemelt" nagysága az életműben maga a világhírű regényíró, Ernest Hemingway. Az íróról készült remek felvételek megtekinthetők a Magnum ügynökség honlapján, viszont érdekes módon, a Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból című regény szövegében is ott lappang egy remek írott portré, amiben Capa ugyanolyan mesternek bizonyult, mint fényképezőgéppel a kezében. Az alább idézett, könyvbeli Hemingway-ábrázolás nem csupán a szerző mély emberismeretéről, hanem lényeglátó íráskészségéről is árulkodik. Sűrített kisregény egy sodró erejű regényben...

„Az egyik utolsó kérelmező, akit még felvettek a Kis Francia Klub tagjai közé, a hatalmas, őszesbarna szakáll mögé rejtőző Ernest Hemingway volt. Színtiszta förtelem volt még ránézni is, én mégis őszintén örültem, hogy viszontláthatom. Barátságunk a régi szép időkben kezdődött, 1937-ben talákoztunk először, a spanyol polgárháborúban. ahol én zöldfúlű fotóriporter voltam, ő pedig híres író. Mindenki „papának" becézte, én is hamar apámnak fogadtam. Az azóta eltelt években számtalanszor nyílt alkalma eleget tenni szülői kötelességeinek, és ezúttal határozottan boldog volt, hogy nevelt fia kivételesen nem szenvedett heveny pénzhiányban. Mivel bizonyítani szerettem volna virágzó jólétemet és iránta érzett rajongásomat, elhatároztam, hogy estélyt rendezek a tiszteletére egyéb célokra teljesen hasznavehetetlen, de annál költségesebb lakásomban.
Napi látogatásom alkalmával Pircsinek is beszámoltam az ötletemről, aki jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy neki is becsempészek valamicske pezsgőt. Azt is elárulta, hogy ruhásszekrénye rejtekében tíz üveg skót whisky és nyolc üveg gin sorakozik, amit a távollétem tíz hónapja alatt a saját szeszfejadagjából takarított meg.
A whisky- és ginfejadagot roppant szigorúan mérték, de konyakot meg pezsgőt elég könnyen lehetett kapni, palackját potom 30 dollárért. A nagy esemény napján vettem egy jókora, gömbölyű üvegakváriumot, egy láda pezsgőt, némi konyakot meg egy tucat friss őszibarackot. A gyümölcsöt beáztattam a konyakba, a konyakot nyakon öntöttem a pezsgővel, és több dolgom nem is volt a mulatsággal.
Az ingyenpia és Mr. Hemingway párosa ellenállhatatlannak bizonyult. Az invázió hírére a fél világ Londonba csődült, és végül az én bulimon gyűlt össze. Megitták a whiskyt, megitták a pezsgőt, megitták a konyakot, sőt a gint is az utolsó cseppig.
Díszvendégem egy sarokban ült, ahol az egyik orvos barátommal a szőrtüszőgyulladásról beszélgetett, amely miatt kénytelen volt megnöveszteni a szakállát.
Hajnali négykor eljutottunk az őszibarackokig. Az üvegek egytől egyig kiürültek, kiszáradt az akvárium is, és a vendégek kezdtek elszivárogni. Az orvos felajánlotta Hemingwaynek, hogy elfuvarozza a szállodájába. Én még megettem az őszibarackot, aztán lefeküdtem aludni.
Hétkor csörögni kezdett a telefon. Egy kórházból hívtak. Mr. Hemingwayről magyaráztak valamit, és megkértek, hogy fáradjak be a baleseti sebészetre. Papát egy műtőasztalon találtam. A feje alaposan felhasadt, a szakállát csúnyán összelucskolta a vér. Az orvosok érzéstelenítőt adtak be neki, és szépen összevarrogatták a fejét. A Papa udvariasan köszönetet mondott nekem a buliért és megkért, hogy nézzek utána, mi történt az orvossal, aki egy víztartálynak vezette a kocsijukat, és alighanem maga is veszedelmesen megsérült. Megbízott azzal is, hogy értesítsem az Államokban a gyerekeit, ne higgyék el, bármit is írnak róla, hiszen nem esett nagyobb baja. A negyvennyolc kis öltés után a Papa feje csakugyan  jobbnak látszott, mint új korában. Ettől kezdve engem viszont a baleseti sebészeten ettől kezdve csak Mr. Capa Hemingway néven emlegettek, mivel hallották, hogy „papának" szólítom őt.”

A fotó, érzésem szerint, ama bizonyos kórházi ágyon készült, a buli után...