Capa-sztori: Merre van a front?

El-Getter, Tunézia, 1943. Amerikai katonák a sivatagban
Fotó Robert Capa

Az 1943-as  algériai hadjárat továbbra is enyhén operett-ízű Capa könyvében (Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó, Budapest), mintha a tudósító nem igazán tudná, hogy hol és mi történik. (Igaz, ha az akkor készült képeit nézegetjük, az előbbi kételynek még a  gyanúja sem áll fenn: a fotók pontosak, a látó ember jelenlétéről tanúskodnak - fotótanúságok.) Mókázna Robert Capa az olvasóival? Vagy csak saját magát fogja vissza attól, hogy túlságosan tragikusan fogja fel azt az eseménysort, amit neki túl kell élnie. És hogy túlélhesse, úgy kell beszélnie róla, mint egy nagy, szórakoztató kalandról. 

Alig menekült meg az aknafenyegetéstől, a szerencsés fotóriporter nyugovóra tér a táborban. "Éjféltájban hörögni kezdtek az oázisbeli sajtótábor sátrainak világítását biztosító generátorok, és mi is nyugovóra tértünk. Ellenőriztem, hogy szaharai zugocskámban nincsenek-e aknák meg poloskák, és eltökéltem, hogy nem álmodom semmiről. Mégis meglepett az álom. A sötét égboltot vérpiros és zöld fénysugarak hasították fel... vöröslő lövedékek... bombarobbanások... csupa fantasztikus dolog. A másik oldalamra fordultam hálózsákomban. Másnap reggel, amikor felébredtem, nem volt sátor fölöttem. A tábort éjszaka bombatámadás érte. A robbanások messzire röpítették az összes sátrat, de szerencsére senki nem sérült meg. Személyem általános irigység és csodálat tárgya lett, mivel moccanás nélkül végigaludtam az egész ramazurit. Az aknaepizód a feledés és megbocsátás jótékony homályába merült."

Miután a végzet ezúttal is megkegyelmezett Capának, ideje volt, hogy a harcok sűrűjébe vesse magát. Neki háború kellett, nem ilyen cserkész-kalandok. Útban a front felé végül teljesült a vágya: "Találtunk is háborút csőstül, még mielőtt eljutottunk volna a frontig. Az út fölött német vadászgépek cirkáltak, és pár percenként meg kellett állítanunk a dzsipet, hogy az árkok fedezékébe ugráljunk.
Bili és Érnie a hadosztály parancsnokságán maradtak. Én viszont hanyatt-homlok rohantam volna elkészíteni első felvételeimet. Azt mondták, menjek csak toronyiránt, másszak meg egy-két kis dzsebelt (ahogy az arabok hívják a dombjaikat), és húzódjak meg két dzsebel közt egy vádiban (ami a völgy arab neve). - Aztán csak kérdezz meg valakit, hol a háború - biztattak. - El sem tudod majd téveszteni.
Dzsebeleket és vádikat valóban találtam, dögivei. A 16. gyalogezred éppen ott ásta be magát, és a mély lövészárkokban a katonák leveleket írtak vagy könyveket olvastak. Szorgosan kérdezgettem őket, hol a háború. Mindnyájan a legközelebbi dzsebel felé mutogattak. Illetve akik a vádiban voltak, a dzsebelre mutattak, akik a dzsebelen ásták be magukat, a vádi felé.
Végül az utolsó és legmagasabb domb tetején vagy ötven pihenő harcosba botlottam, akik a tartalék konzervjeiket melegítették fel éppen. Az arcukról teljességgel hiányzott minden lelkesedés. Megkerestem a hadnagyukat, és megkérdeztem, merrefelé lövöldöznek. — Tudja a franc — felelte. — Csak annyit tudok, hogy az én szakaszom van a frontvonal élén.
Vigasztalásul a markomba nyomott egy konzervet. Már éppen kanalazni kezdtem volna a förtelmesnek ígérkező raguféleséget, amikor egy gránát süvített el fölöttünk, mire elhasaltam a földön, és magamra löttyintettem az egészet húsostul, babostul. A gránátot csakugyan a németek lőtték ki ránk, de jó pár száz méterrel odébb robbant. Amikor felemeltem a fejem, a hadnagy — aki meg sem rezzent - lenézett rám. Rohadtul önelégültnek látszott. Szégyenlősen feltápászkodtam, lesöprögettem magamról a babot, és megjegyeztem, hogy nézetem szerint ez a háború leginkább egy öregedő színésznőhöz hasonlít: egyre veszedelmesebb és egyre kevésbé fotogén.
A következő süvítésnél a hadnagy is lehasalt. A németek komolyra fogták a dolgot. "

Capa helyben volt. íróként és fotósként is nagykanállal ehette a háborút.