Capa-sztori: Harci kalandok Észak-Afrikában

Fotó: Robert Capa //Levi Chase amerikai vadászpilóta, Tunézia, 1943. április

Capa második világháborús tudósítói missziója 1943-ban kezdődött, Algírban, amikor a szövetségesek Tunisz bevételére készülődtek. Addigra már sikerült tisztáznia mindenféle félreértést akkreditálásával kapcsolatban s teljesértékű riporterként, egyenruhában csatlakozhatott a hadfiakhoz.

Az első benyomások csalódást okoztak számára. Lehnagolta a minden változatosságot nélkülöző sivatag, az éjszakai szálláson (egy algiri iskolateremben) nyüzsgő poloskák. Első kalandját, útban a tevrezett ütközethez,  néhány kaktusz tövében éli át, a regényben a lehető legkönnyedebb és leghumorosabb módon (á la Rejtő Jenő) adja elő, pedig lényegében már-már hajszálra az történik vele, mint ami később, Vietnamban. Csak ott már nincs aki röhögjön a végén...

"A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Napszemüveggel is el tudtam olvasni. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK!
Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába - egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjoin. Torkom szakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mnert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon, és hozzon ide valakit egy detektorral. 
Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket.
Hosszú órákkal később visszaérkezett a sofőröm egy aknaszedő alakulattal meg a Life fotóriporterével. A pasi vadul végigfotózta az aknamentesítésemet. Aztán közölte, hogy ezek lesznek a nap legizgalmasabb képei, nem vitás, mivel a támadást leállították.
Ideszállították ugyanis Rommel elitseregét, a Hermann Göring páncéloshadosztályt, hogy megakadályozzák az előretörésünket. A csalódott újságírók visszafordultak, és Gafsától néhány kilométerre, egy kis oázisban táboroztak le.
A sajtótábor estére már az én históriámtól visszhangzott. A tudósítóknak egyelőre megtiltották, hogy a harci helyzetről beszámoljanak, így aztán az én kis kalandom lett a kedvenc téma a levél az otthoniaknak műfajban." (Robert Capa: kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból. Park Könyvkiadó)

A későbbiekből majd kitetszik, hogy  a Capa harci kalandjai általában derűsek, humorosan kihegyezettek, ami nem az események, hanem a szerző érdeme, aki olykor megpróbálja elhitetni velünk, hogy a háború, leszámítva a tragédiákat - kész kabaré...