Vendégbejegyzés: Székedi Ferenc - Ádám Gyula szakrális tárlatáról

Manapság mindenki fotózik, sőt azt is mondhatnám, hogy szűkebb és tágabb hazánkban, Csíkban, a Székelyföldön, Erdélyben kiváló fotóművészekben sem szűkölködünk. De akkor mi teszi mégis egyedivé Ádám Gyulát a fotóművészek között?

Ahhoz, hogy ezt a titkot megfejtsük, két úton kell elindulnunk. Az egyik Ádám Gyula viszonya az emberekkel, másik Ádám Gyula viszonya a képzőművészettel. Maradjunk az elsőnél és kérem, ne döbbenjenek meg, de egy kvantumfizikai példával kezdem. Az egyik legnagyobb német fizikusnak, Heisenbergnek létezik egy úgynevezett határozatlansági tétele, miszerint a mikrovilágban egy részecske helyét vagy sebességét egy időben nem lehet pontosan meghatározni. Sőt, bármiféle agyon technicizált eszközzel is próbálnánk megtenni, annál nagyobb lenne a tévedésünk, mert maga a megfigyelés is hatással van a megfigyelt objektumra.

És azt hiszem, önök már értik is, hová akarok kilyukadni.
Amikor egy fotós embereket, kisebb vagy nagyobb csoportokat fényképez és ők ezzel tisztában vannak, akkor megváltozik a viselkedésük: immár nem ugyanazok, akik voltak, hanem mássá válnak: lehetnek félénkek, modorosak, elutasítók, vidámak, szomorúak, közömbösek, az emberi magatartások és a hozzájuk tartozó érzelmi és arckifejezési skálák mondhatni végtelenek. A fotós tehát hiába próbálja lencsevégre kapni az éppen észlelt valóságot, mert az menet közben, akár az exponálás pillanatában is megváltozik. Hogyan lehetne ezen segíteni? Vannak fotósok, akik adott helyzetre megpróbálják újra beállítani az alanyokat, mások önmagukat igyekeznek észrevétlenné tenni, de létezik egy harmadik út, és az a közösségi magatartás. Ezen jár Ádám Gyula, amikor csángó, székely vagy más közösségeket és kultikus helyszíneket fényképez. Nem a kívülálló rálátásával, hanem az alaposan megismert életforma érzékenységével és lelki átélésével választja ki és közelíti meg témáit, akár úgy is fogalmazhatnék: nem csupán exponál, hanem ott van mindabban, amit megörökít. Noha megtehetné, de soha nem keresi az egzotikumot, hanem a belső emberi világokat fürkészi-kutatja, amelyek ráteszik a maguk pecsétjét a szűkebb vagy tágabb tárgyi vagy akár természeti környezetre is. Igy válnak képei nem csupán emberközpontúakká, hanem egyetemesekké: egy-egy arcban, egy-egy mozdulatban, a csoportos viselkedések dinamikájában vagy drámaiságában felfedezi azt a jellegzetességet vagy azt a kapcsolati hálót, amely azután hatalmas vizuális erővel sugároz ki a képeiről.

Ez tehát az egyik út. A másik pedig, amelyiken halad: a képzőművészet eszközeinek a felhasználása. Ádám Gyula képei soha nem véletlenszerűek, hanem mindig meg vannak komponálva. Fejben megkezdődik mindez már jóval az expozíció pillanata előtt, a szögek keresésével, a téma kiválasztásával és bekeretezésével, és folytatódik az utómunkán, ahol akár kisebb vágásokkal is minden a helyére kerül, miközben a kép megtalálja saját egyensúlyát vagy legtöbbször az aranymetszéssel harmonizáló arányait. Hasonlóképpen a képzőművészetre utal egy másik vonatkozás is. Ádám Gyula erőteljes és senkit érintetlenül nem hagyó mondanivalója számára mindig felfedezi a legtalálóbb fényhatásokat és színtársításokat. Gyakran elgondolkodom: hogyha valamilyen hipermodern számítógépes program átalakítaná festményekké a fotóit, akkor ugyancsak meglepődnénk, hány meg hány klasszikus festő munkásságához társíthatnánk mindazt, amit egyetlen csíki fotóművész hasított ki a minket körülvevő világból.

Ádám Gyula most a szakralitás témakörében állítja ki több évtizedet átfogó képeinek egy piciny töredékét, de akár a kristály az egészet, ugyanúgy tükrözik ezek a fotók művészetének teljességét. A szakralitás, amely több mint szentség vagy istenimádat, amelyről könyvtárnyi a teológiai és a világi irodalom, ezeken a képeken leginkább amolyan népi szakralitásként, vagy egy jóval beszűkítettebb értelmezésben, népi vallásosságként van jelen. Hogyha alapjaira bontjuk ezt a vallásosságot, akkor szellemi és tárgyi vonatkozásokat találunk, egymástól soha nem szigorúan elhatárolódva, hanem ötvöződve, egymásba hatolva. Egy fotós számára nyilvánvalóan a liturgikus vagy a népi szakrális tárgyak megközelítése, megörökítése a könnyebb út és az a nehezebb, amely az istenhitet, az égiekbe vetett bizalmat, ha úgy tetszik a ráció által csak leírható, de nem magyarázható transzcendenciát próbálja bemutatni az emberi arcokon, magatartásban, viselkedésben, érzelmi, szellemi és tárgyi környezetben.

Ádám Gyula fotói

Nyilvánvalóan ez a második a nehezebb út és Ádám Gyulát olyan fából faragták, aki mindig a nehezebbet választja. Karcfalván született, 1961-ben. Pályafutását, néptáncos múltját, tanulmányait, díjait, kiállításainak, könyvillusztrációinak, önálló kiadványainak a számát, címét, megnevezését, az általa szervezett fotótáborok jegyzékét a világhálón bárki megtalálja. De azt már nem, hogy Karcfalvát valamikor Boldogasszony falvának hívták, és aki ott született, az családjában, hagyományaiban, szülőföldjének történetiségében is, önmaga éltető és alkotó erejévé alakítja át a szakralítást, az istenhitet és az emberszeretet. Ádám Gyulával ez történt. És valamennyiünk számára nagy öröm, hogy ez így alakult.

(Elhangzott 2016. szeptember 14-én – Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban, a Boldogasszony oltalmában cimű tárlat megnyitásakor)