Hitvilágok - képi lenyomatban

Rendhagyó, s egyben nem mindennapi tárlat avatására jöttünk össze:  megszemlélni Márton Ildikó fotóit. A falakon látható képekkel igazából egy ihletett, igen alapos műhelymunka gyümölcsei révén, művészi vallomás gyanánt szembesülhetünk – olyan gesztus ez, ami ritkán történik meg az átlagember életében. Az alkotás ugyanis, még az is, ami összehangolt munka, közösségi erőfeszítés eredménye, mélységesen személyes tevékenység, s a végső eredmény bejelentéséig illik diszkréten kezelni.
Természetesen, amennyiben a művész egyetért vele, vagy egyenesen ő maga a kezdeményező, akkor éljünk bátran a lehetőséggel, s ártsuk bele mi is magunkat abba az ügybe, amiről előbb-utóbb úgy is kiderül, hogy mindannyiunkra tartozik.
Márton Ildikó ritka kegyben részesített bennünket azáltal, hogy megosztotta velünk azokat az elképzeléseit, ötleteit és talán kételyeit is, amelyek a Corvina könyvkiadó felkérésére illusztrálandó istenes versgyűjtemény – munkacíme Isten oltó-kése – lehetséges képi anyagára vonatkoznak.

Magyarán az történt: felkérték, hogy szellemileg-hangulatilag illeszkedő fotókkal tegye ki a megfelelő grafikai hangsúlyokat és árnyalatokat. Az, hogy mindezt milyen forrásból és milyen fokú átéltség révén sikerül neki elérnie, most itt áll a szemünk előtt – a könyvbe emelt 33 magyar költőtől válogatott 33 istenes vershez többé-kevésbé illeszkedő tárlatba rendezve.
A döntés joga, mint tudjuk, a szerzőn túl a majdani könyv szerkesztőjét illeti meg, mi inkább csak véleményt alkotunk/mondunk, pontosabban csak rezonálunk az elképzelésre. Ehhez viszont nem árt ismerni az illusztráció készítés belső elvárásait. Legszerencsésebb megoldás, ha kép és szöveg kölcsönös egymásra hatással illeszkedik össze. Erre azonban csak két, szorosan együtt gondolkodó, kortárs alkotó képes. Konkrétan, ez a verseskönyv „hozott anyagnak” számít, amelyhez az illusztrátornak – esetünkben a fotósnak – mindvégig igazodnia kell. Művészi szabadsága ott rejlik a 33 szerzőtől származó szöveg értelmezési módja mögött, s a cél az, hogy e nehéz szolgaságból felemelt fővel, önerőből kerüljön ki. Ennek különféle alkotói módszerei és fogásai vannak, amiket a képíró művészek maguk alakítanak ki hosszabb-rövidebb tapasztalataik alapján.

Anélkül, hogy befolyásolni szándékoznám a tisztelt látogatókat, megkísérlem a továbbiakban osztozni velük személyes benyomásaimmal, az eredményt illetően. Abból indulok ki, hogy nem kérem a fotóművésztől minden áron számon, hogy első látásra is felismerhetően, egyértelműen utaljon illusztrációjával egy-egy szöveg tartalmi vonatkozásaira. Az sem nevezhető bajnak, ha úgy tűnik, hogy egy-egy képnek és hozzá rendelt szövegnek látszólag nem sok közük van egymáshoz.
Az összefüggések mindig mélyebbek kell hogy legyenek a látszatnál és a direkt ábrázolásnál. A vérbeli szakralitás éppen azáltal emelkedik a vulgárisan realista világlátás fölé, hogy rezdülésnyi sejtések, érzések és sugallatok formájában, az átlényegítés ködös, leheletfinom fátylát soha meg nem sértve utal vissza tárgyára, újra és újra feltett kérdések formájában kísérletezik a maga módján a megismeréssel. A direkt utalások, a durva egyszerűsítések mindig levesznek a hatásból – ahelyett, hogy erősítenék azt –, ám ha az illusztrátor munkáját összefüggő egésznek tekintjük, amely nem nevezhető egyszerűen 33 értelmezés mechanikus összegének, akkor felfedezhetjük munkájában a koncepció egységét, azt az átfogó víziót, amellyel a művész felszabadítja magát alárendelt helyzetéből és 33 illusztráció helyett 33 ihletett megnyilvánulásból összeálló, egységes mozaikképet illeszthet az amúgy ugyancsak szellemi-művészi egységre törekvő szövegválogatás mellé.

Márton Ildikó tárlatának anyagából

Milyen ez a művész által megjelenített szakrális képvilág? Láthatjuk: kemény, erős vonásokkal és hangsúlyokkal felrajzolva, kizárólag fekete-fehér színvilágba transzponálva. Mindezzel a szerző azt is sugallja a számunkra, hogy hitvilágának képi lenyomatát igen határozottnak, líraian erőteljesnek, grafikusnak képzeli el, mellőzve minden szépelgést és fölösleges cicomázást, hátat fordítva a hatásvadászat esetleges csáberejének. Az a tény, hogy a sokféle megközelítésnek egységes nyelvezetben és vizualitásban képes volt eleget tenni, a szerző és feladata szerencsés egymásra találásával magyarázható.
Most már csak azt kell mérlegelnünk, hogy Márton Ildikó itt látható munkái megfelelnek-e a magyar költészet legjobbjaitól származó szakrális költészet megvilágosítóinak? Idáig jutva, szubjektív válaszom egyértelműen egyszerű: igen!
A többi a kiadó és az olvasó dolga. Kívánjunk hozzá mindnyájuknak sok sikert! Ezennel a kiállítást megnyitottnak tekinthetjük.

Csíkszereda , 2016. szeptember 15.