Herkules

Szász Adrián egyfajta állandó témának tekintette a fasorsot. Felfedezte - s ebben nem volt egyedül -, hogy a fák világában millió és millióféle alakzatra bukkanhat az ember.

(E felismerés élteti többek között a gyökérszobrászat és más, a fa természetes állapotát és formáit kiaknázó művészeti ágak művelőit.)

Frappáns formaleleményei közül érdekes ez az erdei Herkules. Erőtől duzzadó vonalai-idomai torzságuk, élettelenségük, kiszikkadt rostállapotuk folytán egy dermedt, élettelen világból üzen. A muszklikból mintha rákos daganatok árnya nőne egyre nagyobbra.

A természet minden lehetséges alakot megformáz, minden elképzelhető ki- és szétnövést, burjánzást, sarjadást engedélyez és támogat. A fotós, ha a természet végtelen birodalmában kóborol, millióféle csodára számíthat. Olyasmire, amilyenekből Szász Adrián esszéi között még jónéhányra bukkanunk a Fa és társai elnevezésű portfólióban.

Labirintus

Valahányszor Gerendi Anikó fotója kerül a kezembe, versek jutnak eszembe, szavak nélkül.

Csak a bensőséges érzés az, ami elfog, no meg a teljesség, ami kitölti bennem mind a fizikai, mind a szellemi teret.

Anikó úgy ábrázol, hogy közben uralja a vonalakat, a foltokat, a síkokat. Pedig tudom, hogy ezt a "labirintust" az élet, a nyolcvanas évek reménytelensége rendezte be ilyen ellenállhatatlan eredetiséggel és hitelességgel. A szájmuzsikázni elrejtőzött két gyermek elveszettsége annyira evidens, de ők még csak nem is sejtik. A karcsú, ám tömbszerű és szennyes, szutykosan ívelt betonfalak a semmire nyílnak, de a mindent képezik. Lehangoló ez a menedékhely, amin ott van a világ szeme, mintha azt üzenné: nem menekülsz!