Cipők a bálban

Nem kell Hamupipőkének lenni ahhoz, hogy a cipőd közérdeklődésre tartson számot. Elég, ha egy fotós a fejébe veszi, hogy márpedig ő úgy asszisztál egy bálnak, hogy az ott jelen lévők lábbelijét figyeli, azokból próbálja meg kiolvasni - és persze, rögzíteni is - a táncolók személyiségét, egymáshoz való viszonyát, lelkivilágát.


Extrém gondolat? Nem hiszem. És azt sem, hogy ez éppen Flórián Csabának jutott volna egyedül az eszébe, és éppen most. A Csaba fotóblogján szereplő fotóriport (LÁBbeLIK a bálban) szerencsére nem csak erről szól - nem a módszer áll a középpontban, az csak eszköz ahhoz, hogy egy hiteles, itteni és mostani táncmulatságot dokumentáljon.

Malomban

Ma tárlatok híreiben dúskálok. Tegnap nyílt meg ugyanis Santa Fében (Új-Mexikó) az általam igen tisztelt és kedvelt Korniss Péter kiállítása.Irígylem az odavalókat, meg ugyanakkor örvendek is, hogy a világnak ama távoli része így valamelyest összekapcsolódik a fotóművész képvilágának jellegzetes motívumaival.


Nyugtalanító kérdés: vajon mit olvas ki a Korniss-képekből egy odavaló tárlatlátogató? Ezt próbálom napok óta elképzelni, miközben a tárlat internetes műsorfüzetét pörgetem, a képeket nézegetem.


Számomra minden ismert, otthonos, világos, bár mindig megborzongok a művész képeinek rejtett talányosságán. Ama rejtett, bonyolult világon, melyben az új és a régi, a hagyomány és a divat olyan harsány nemtörődömséggel ölelkezik.

Egy láncszem

Fotó: Kardos Judit/Magyar Nemzeti Múzeum

Széchenyi-kiállítás készül a jövő hét végétől a Magyar Nemzeti Múzeumban, Budapesten. A derék magyar ugyanis 150 évvel ezelőtt halt meg, illő megemlékezni róla.


Példája, öröksége amúgy is máig megemésztetlen, ellentmondásos, így is, úgy is értelmezett intése a történelemnek. Azoknak adok igazat, akik az építő, az alkotó, a gyarapító embert tisztelik s követik benne. Lehet, hogy gondolkodónak és szóforgatónak is zseniális, de végül is a tettei azok, amik tartósan elvezetnek a máig.


Itt van ez a láncszem...

Séta áprilisban

Lesipuskás kép készült rólam, anélkül hogy tudtam volna róla mostanig. Még valamikor áprilisban történt a dolog - állítja a tett elkövetője, Molnár Attila, aki azon a délelőttön (délutánon?) lakása ablakában tartózkodott és a túlsó járdán fölfedezte becses személyemet, amint feleségemmel a szeles-hűvös csíkszeredai utcán araszolgatunk elfelé.


Feltételezem, objektívjét próbálta ki Attila barátom, s ehhez éppen kapóra jöttem neki, a távolság több tíz méter is lehetett, s a képsor, amit most elküldött nekem - s amelyből ezt a kockát emeltem ki - számára is, számomra is egyfajta dokumentum. Tanúság.

Alvó katona

FOTO: FORTEPAN

Ma végre belefeledkeztem a fortepan.hu csodavilágába... Néhány hete, hogy felhívták rá a figyelmemet, azóta innen is, onnan is érkezik jelzés, hogy milyen gazdag és széles merítésű ez a huszadik század szárítókötelére felfűzött, immár az 5000 felé közeledő, nyilvánosan is látogatható fotógyűjtemény...


Pedig a kollekció jóval nagyobb. Megálmodói, gyűjtői a lehető legegyszerűbb szándékkal vágtak neki: húsz esztendővel ezelőtt, talán éppen a rendszerváltás hangulatában. Bevallásuk szerint a budapesti lomtalanítások idején, szabályos turkáló módszerrel kutatták föl az eldobott háztartási holmik között a legkülönfélébb fotós emlékeket: negatívokat, papírképeket, diát, üvegnegatívot, bármit. Gyűjteményük ma már a 40 ezer felé járhat. 


Ennek a tizede elérhető a világhálón.

Nagypali

Ez a név ma még fogalom. Legalább is itt, Erdélyben az. Hogy meddig, az a jövő titka - de addig bizonyosan, míg tanítványai élnek és emlékét, példáját éltetik.


Ma még vannak elegen.


Tegnap került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba az a beszélgetőkönyv, melyet közel három évvel ezelőtt követtem el Márton Árpád csíkszeredai festőművésszel (Színek a palettán), s amelyben az egykori tanítvány annyi szeretettel, melegséggel emlékezik meg a marosvásárhelyi művészeti líceumban oktató, tragikus sorsú tanár-festőművészre, aki Nagy Pál volt. A széles érzelmi regiszteren játszó, a fiatalokhoz talán a legközelebb álló, örökké vívódó, munkásságában rendkívül tudatos, kísérletező művész.


Érdemes elolvasni, miként vall az emlékező művész volt tanáráról. Emlékeinek éltető felidézésével azonban nincs egyedül. A Kanadában élő Pusztai Péter, a Tanár Úr jó pár évvel későbbi tanítványa is leteszi mellékelt filmkockáival a garast.

Csillagőrség

Mincsor Szabolcs gyergyószentmiklósi fotós kimerító, nagy türelmet igénylő játékba fogott Gyergyócsomafalván azzal, hogy a szeptemberi éjszaka csillagjárását akarta gépével nem csak kilesni, de meg is örökíteni. Az ilyen képeket nem csak bravúrból szokták készíteni a fotográfusok, de igen jó gyakorlatot is jelent számukra, hiszen rendkívüli körülményekhez rendkívüli technikai feltételeknek kell eleget tenni. Ezt pedig nem csak tanulni, hanem gyakorolni kell.


A legjobb, ha a leckét saját magának adja fel az ember. A HMKK-fotótábor megfelelő alkalom volt arra, hogy a fotós időt és helyszínt találjon egy effajta csillagőrséghez, mi pedig most az eredményt látjuk: az "őrtornyot", amelynek a szerepe inkább az, hogy a táj dimenzióit és az éjszaka mélységét jelezze felénk, a távolban pedig a község esti fényei az élet mélységéről nyújtanak viszonyítási alapot.

Életöröm

Ádám Gyula ritka őszinteségű portréját nézegetve azon töprengek, hogyan működhet az az élettani mechanizmus, amely belülről sugározza szét, kivetíti a derűt, a lelki nyugalmat, az életörömöt? A döbbenetet csak fokozza az a tény, hogy ezt a sugárzó jelet egy olyan asszony arcán fedezem föl, akit nem kényeztetnek el a mindennapok, és a mifelénk amúgy sem magas életstandardnak nem igazán a felsőbb rétegeiben helyezkedik el.

Szembenézés

Mit tesz a fotós, ha merően, nyíltan szembenéz vele a kiszemelt alany? Nem egyszerűen belenéz a lencsébe, hanem minden érdeklődésével a képíró szemébe fúrja a tekintetét, kutatóan, faggatóan, mintha egyszerűen megfordulnának a szerepek, s a fotósnak kellene vizsgáznia a témául választott ember előtt.


Molnár Attila objektívje "állja a sarat".

Feredő

Szentes Zágon, aki ritkásan vesz részt a fotótá-
borok tevékeny-
ségében, de amikor benevez, addig nem nyugszik, míg meg nem szedi magát elegendő zsákmánnyal, amiből aztán huzamosabb időn át él.


Általam Csomafalvi dizájnnak nevezett, a Káfé főnix számára válogatott képsora tovább halad azon a vonalon, ami művészi törekvéseit jellemzi: olyan látványelemeket fölfedezni akár a legprózaibb valóság képi hálójában, amelyek megmozgatják a fantáziát, mozgalmassá teszik a színek egymásra hatását. Egyfajta nyomatok ezek a trófeák, amelyek azon túl, hogy a hely szellemét, a "pecsétjét" hordozzák, esztétikailag összhangot, egyensúlyt és beleélő képességet hordoznak.

Fasors

Verset fotózott Márton Ildikó Gyergyócsomafalván, a HMKK-fotótáborban. Ott készült képei nem csak pontosak, atmoszféra teremtőek, hanem telítve vannak gondolatiságra utaló képiséggel. Majd minden ajándékképén - amelyeket a Káfé főnixen lehet lapozgatni - feltündöklik számomra egy gondolatsor, s csodák csodája, az itt mellékelt páros kép még saját versemet is eszembe juttatja, pedig e fotóknak semmi közük az egyszerű illusztráláshoz. Önálló, szuverén alkotások, összecsendülő kép-szimbólumok. Rájuk nézve, bennem teremtődött újjá az a hangulati háló, mely az Ellenállás című kötetem címadó versét életre hívta. Időben távol - én a hetvenes évek elején, a fotós szeme pedig az új évezred első évtizedének végén időzik el ugyanolyan határozottsággal a fasors globális jelentésességén.

Textil

A gyergyó-

szárhegyi Erős Zoltán Leven-

te újonca a HMKK-

fotótá-

boroknak. Első dobbantás ez egy igen erős mezőnyben, ahol mindenki egyénileg és saját magához viszonyítva teljesít. Abból, amit a rendelkezésemre bocsátott, azt a következtetést szűrtem le, hogy a fotóst elsősorban a részletek, a természetes életkörnyezetben testet öltő dekorativitás érdeklik. Azok izgatják - bár megfordíthatom a kérdést, s úgy is fogalmazhatnék, hogy azokat ismeri föl biztonságosabban, azokat engedi közel magához. Hogy ebből stílus lesz, hosszabb távú művészeti törekvés? - arról még korai elmélkedni.