Medgyesi névjegyek: Szentes Zágon

A múlt hét végén befejeződött a HMKK  sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila  (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) şi Márton Ildikó (Csíkszereda) Arany Ferenc (Nagyszeben).

Szokásukhoz híven, egyenként és rendre minden táborozás után megtisztelik a blogot némi kóstolóval, s figyelmességüket rendszerint kritikai véleménnyel, értelmezéssel honorálom. Most is ez történik...
*
Szentes Zágon fotói közül, többszöri mustra után is az itt látható, általam Megálló-nak elkeresztelt képnél időznék el. A jellegzetesen vasúti-ipari forma- és színvilág ambivalens komorsága egyaránt lehangoló és kemény, karcos látvány. Olyan bizonyosság, amivel nehéz nem csupán ellenkezni, de egyáltalán vitába szállni. Ez a táj egyszerre halott, végzetes ítélet alatti, de az éppen megtorpant, ki tudja, mikor tovább induló szerelvény révén mozgástól, dinamikától feszül. A cselekvés bizonyosságát a szerelvény végét jelző, élénkpiros korong jelenti, illetve a távolban még állni látszó erőmű betontartálya. A közöttük lévő tér belátható ugyan, de kilátástalan. A zúzalékkövek közé ágyazott sínek azonban valamerre elvezetnek...

Szentes Zágon: Megálló (27. Hmkk_fotótábor)

"Boldog" cigányok

Fotó: Molnár Attila; HMKK-fotótábor, Lázárfalva, 2008

A Roma Világnapra - április 8-ra - készülődve, cigányírók verseit olvasgatom, képi ábrázolásukhoz keresek támpontokat, anyagot. Mindegyre visszatérek (tekerőpataki) Molnár Attila barátom nálam sorjázó fotóihoz. Ő ma Csíkszeredában él, de amerre csak megfordul, nem mulasztja el, hogy az útjába kerülő cigányok életéből ne raktározzon el magának néhány felvételt.

Különösen egy fotója van, amelyet látva mindig földerül a szívem: sötétbarna, népes család látszik rajta, vasárnapi ünneplőbe öltözve, virágcsokrokkal, tiszta ingben-blúzban, emberhez méltó élet derengő mosolyával az arcukon, komolyan és őszinte kíváncsisággal az arcukon. Nem röstelkedve és nem szánnivalóan, hanem egyenesen néznek szembe az emberrel. Boldog cigányok - ha egyáltalán van ilyen kategória a világon.

Gondolom, mégis csak kell lennie, hiszen az egyik legerőteljesebb cigány költő, Jónás Tamás blogjáról való ez a mélyen személyes családi fotó, s alatta a verses bejegyzés - családról, gyerekkorról, romaságról, sorsról.

Óvár, Karolina tér

A Káfé főnix portálon találni az alábbi párosítást: Szentes Zágon fotóját és Cselényi Béla haikuját. Mindkettő ugyanarról a helyről ihletődött: a kolozsvári Óvárban lévő Karolina-térről...

Szentes Zágon: Karolina tér

Cselényi Béla: Óvári fénykép

Ott az obeliszk.
Kegyes császári fennség
oszt rajta garast.

Budapest, 2013. IV. 4.

Faragómester tréfája?

Érdekes hivatkozásra figyeltem föl egy barátom e-levelében: egy blogot (Toochee) idézett, amelyen fényképeken mutattak be egy szenzációs, ám hihetetlen "felfedezést": az állítólag 1102-ben épített salamancai (Spanyolország) régi katedrálison (baloldalt), a krőzusi bőséggel kifaragott frízek között megbújik egy alak, akinek a fején az űrhajósokéra emlékeztető védősisak domborodik! Ebből aztán egyenes a következtetés, hogy a faragott kőalak is bizonyíték arra nézvést, hogy már régmúlt időktől idegen égitestekről érkezett űrlények dajkálták földi civilizációnkat!

Az ilyen bizonyítékokat könnyű ám bevenni, ha nem nézünk alaposabban utána. A blog szerzője megtette, s kiderítette, hogy a helybeliek máris jót mulatnak a városukról elterjedt kacsán. A régi katedrális ugyanis, a korabeli adatok alapján a 12-14. századok között, hosszú ideig épült. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy 1993-ban a városban egy kiállítássorozatot rendeztek - állítja a Toochee - Az ember korszakai címmel, amelyben a salamancai két katedrális is részt vett, az alkalomra pedig alaposan restaurálták az épületeket. A munkával megbízott szobrász (Miguel Romero) tréfálta meg a kései utódokat az űrhajós ember belopásával a frízek közé, s állítólag a holdra lépő űrhajósok emléke előtt tisztelgett. A kőfaragó megengedett magának még egy tréfát (az ilyen alkotó hozzájárulásokat különben nem tiltja a szakmai erkölcs): a szobrocskák között egy másik kakukktojást is elrejtett: egy vigyorogva fagylaltgömböket nyalogató szörnyet...

Templomok fotósa

Nem szép dolog beskatulyázni egy alkotó embert, hát még, ha valaki olyan tehetséges, mint Magyari Hunor. Ráadásul nagy munkabírású is - bebizonyította ezt jó pár HMKK-fotótábor keretében is. De leginkább azzal a 15 kötetnyi templomfotóval igazolta "hiányzásait" a fotográfia civilebb területeiről, amelyeken az Erdélyi református egyházkerület templomait sorra és kitartóan megörökítette.

Teljesítményére felfigyelt az Új Magyar Szó, amely alapos interjút (Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor) közöl az esztendők szívós munkájára visszatekintő fotográfussal. Érdemes elolvasni, már csak azért is, mert kiderül belőle, hogy akárcsak bármely kiugró teljesítményt, a templomokat jól és kifejezően fotózni nem könnyű feladat. Arra is rádöbbenhet olvasás közben az ember, hogy faluról falura, helységről helységre bolyongásai közben Magyari Hunornak ritka pontos rálátása nyílt nem csupán a templomaink helyzetére, de az erdélyi demográfiai állapotokra, a szórványban élő magyarság gondjaira.

Magyari Nándor: Pusztulás

Érdemes felfigyelni az általa említett apró, de beszédes jelekre: "Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is."

Tíz év alatt hosszú utat járt be Magyari Hunor, s eljutott egészen Galacig, Konstancáig is. Valósággal "doktora" lett a témának, úgyhogy bátran elvállalhatná a Királyhágómelléki egyházkerület feltérképezését is (amennyiben igény van rá), sőt, unitárius vonalon már elnyert pályázatnak kell hogy többedmagával eleget tegyen.

Magyari Hunor: A toldalagi templomban

Szabadság-szobor - bármi áron?

1918-ban, az iowai Dodge mezőn (Camp Dodge) 18 ezer, háborúba induló jenki katonát állítottak fel olymódon, hogy a levegőből a Szabadság-szobor formáját adják ki együttesen. Dicséretesek, lelkesítők is ezek a grandiózus élőképek, amelyek le akarnak képezni valamit, amit lehetetlenség az emberi testekkel elmondani, meg aztán nem is igen erkölcsös. Az egy, hogy az ember harcol a szabadságáért, de a világháborúk nem kimondottan erről szóltak és szól(ná)nak. Csak azért...

De az archív felvétel, mely a világhálón is kering, valódi. Dokumentum.

Körülnézni egy (pléh)krisztus fejében

Grimpix szerzői nevű, székelyföldi fotós blogger szánta rá magát, hogy ha egyszer már belevágott a témába - az ő ihletett képeivel illusztráltam e helyen a farkaslakiak azon igyekezetét, hogy óriási bádogkrisztust emeljenek kilátó gyanánt a Gordon hegyen -, akkor nem hagyja kihűlni.

Utóbb arra volt kíváncsi, milyen vizuális élményt nyújt látó emberként behatolni a roppant Krisztus-fejbe, ahonnan nem csak ki lehet látni a környező tájra, hanem azt is el lehet képzelni, hogyan érezhette magát Jónás a cethal gyomrába zárva.

A látvány egyszerre groteszk és szánalmas is. Mintha egy kárörvendő macskaarc vicsorítana az emberre. Pedig tudhatjuk: az egész nem egyéb bádognál, vasnál, fánál. Egyszerű emberi tákolmánynál. És mégis, mégis...

Ki látta Fatia Negrát?

Talán még maga Jókai Mór sem, aki pedig nevezetes regényhőst alkotott e néven a Szegény gazdagok című regényében. Pedig akár találkozhatott is volna, ha beismeri, hogy a pittoreszk regénybeli alakot Nopcsa Lászlóról, a román származású erdélyi nemesi család egyik, a XIX. században élt, Hunyad vármegyei főispánságig jutó sarjáról mintázta.

Azóta tudjuk, hogy ez a mintázás nem éppen úgy zajlik, mint a fotografálás. A Fatia Negra regénybeli cselekedetei nem mindig köthetők Nopcsa László életéhez, viszont épp úgy jellemzők a korra és kortársaira, hiszen a Jókai által feltálalt és íróilag kiszínezett kalandorságokról annak idején széltében-hosszában történetek keringtek Erdélyben. Az író nem tett egyemet, mint egyetlen emberhez - Fatia Negrához kötötte valamennyit. S ezáltal a kortársak cselekedete visszahullott Nopcsára, általa pedig az egész családra. Így történt, hogy manapság a Nopcsa név - még hogyha világhírű dinoszaurusz-kutató is viseli vagy olyan jeles festőművész kapcsolható hozzá, mint Paál László (akinek anyja a hírhedett Nopcsa László fogadott lánya) - mindegyre Jókait idézi, az általa teremtett eseményvilágot hozza vissza.

Nopcsa Lászlóról különben festmény és fotográfia is maradt fönn. Ha valakinek a portréjából ítélni lehet az illető jellemére és életvitelére, akkor e nemesi arcon rajta van minden, amivel mintája lehetett Jókai legendás alakjának: szilaj kivagyisága és a szebbik nem felé kifejezett sármja...

Festmény - fotó után

Nem újdonság, sőt, ma már... Ismerek grafikust, aki rengeteg személyről készített már portrét - és jót! -, anélkül, hogy szemtől szemben ültek volna vele. Azaz, mégis csak ültek, de közöttük állt a televízió képernyője. Szóval, a grafikus, ahogy nézte a tévéműsort, tulajdonképpen nem a híreket és az adást követte, hanem az ott megjelenő arctípusokat skiccelte-rajzolta, mintha az élet forgataga zajlott volna az orra előtt, pár karnyújtásnyira...

Ádám Gyula: A suszter és felesége

Ádám Gyula itt látható fotójával (A suszter és felesége) sokan megismerkedhettek a világhálón, ugyanis egy nagy rajongója rendszeresen megosztja a fotóművész neki tetsző legjobb munkáit a Facebookon ismeretlen ismerőseivel. Így figyelt föl rá Gergely Gabriella - aki szabad idejében szívesen hódol a művészeteknek - s annyira megihlette a szóban forgó fénykép, hogy az alábbi festményben örökítette meg a látvány kiváltotta élményt.

Ugyanaz, Gergely Gabriella "átírásában"

Azt is mondhatjuk, hogy lemásolta a fotót, ami egyáltalán nem meglepő a fotótörténetben, hiszen a kezdetekkor - jól tudjuk - a fotográfiák csupán kiindulópontnak számítottak az illusztrátor kezében, azokról készítette élethű rajzait, metszeteit, grafikáit, amit aztán nyomdai úton reprodukáltak.

A "legyilkolt" szobor

Rétfalvi Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész életének talán legsikerültebb alkotását, a Csertői Gyermekotthonnak adományozott Fiú mozdonnyal c. mintegy másfél méter magas köztéri bronzszobra ma már nem létezik. Természetesen, nem az első és nem az utolsó műalkotás ez, amely az ócskavastelepen végzi pályafutását, ez esetben viszont, a Dunántúli Napló állítása szerint, polgármesteri "közbenjárásra" következett be a dicstelen vég: a helységvezető szerint ismeretlen személyek megrongálták a mozdonyos fiút, mire ő úgy határozott, hogy a szobor védelme érdekében - nehogy végzetes rongálás érje, s itt maradjanak a kárral - feldaraboltatta és az ócskavastelepre vitette a műalkotást. Tette ezt pedig 50 ezer ft haszonért - egy szoborral, amelynek eszmei értékét alkotója 16 millió forintban határozta meg. A lapban megjelent fotó immár az utolsó emlék a legyilkolt műalkotásról - a többi már a rendőrség és az igazságszolgáltatás dolga...

Volt/nincs autonómia?

Parajd egykori kapujában

Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint az itt a piros, hol a piros? játékot. A politikusok időnként jól elvitatkoznak rajta, gyalázzák miatta egymást, gondolatban tán még pofozkodnak is, nagymellényű kijelentéseket tesznek, táborban és ellentáborban egyaránt, még diplomáciai összeröffenésekre is sor kerül - dalolva szép, ugye, az élet! -, mi pedig azon csodálkozunk, hogy mi ez már megint, hiszen mi tudjuk hogy létezett autonómia, s ma is létezik a világon, csak amikor a politikusok körmére nézünk emiatt, kiderül, hogy a piros nincs sehol. Még egy árva mandzsettába dugva sem...

A fotográfia azonban nem ismer játékot; legfeljebb trükköket. De amit itt bemutatok, az nem trükk. Az létezett valamikor. Nem is olyan rég. Méghozzá Erdélyben. Cirka fél évszázaddal ezelőtt. Itt rá a tanúság. Barátaim juttatták el hozzám ezt az idő tépázott emlékképet, jó szívvel, mementóul. Igaz, a képen látható felirat arról már nem számol be, hogy az az autonómia milyen volt, hogy hagyott-e kívánnivalót maga után, de mi tudjuk, hogy ezek már részletkérdések. A lényeg: hogy ne lehessen letagadni...

Gömbpanorámák városomról

Tudom, hogy távolról nézvést nem nagy ügy: ma már a gömbpanoráma készítése inkább technika, precizitás, módszer kérdése, de azért váltig reménykedem, hogy egy csöppnyi művészi érzék sem árt, ha jelen van a szerzőnél. A kitartásról, a munkabírásról nem is beszélve...

Valószínű, hogy nem egyéni teljesítmény az a honlap, amely városomról, Csíkszeredáról napok óta gazdag rendszerbe foglalt képeket mutat a világnak. Így aztán meg lehet fordulni benne, be lehet kóborolni nevezetességeit, főbb ütőereit a számítógép jóvoltából. Igaz, hogy csak a készítéskor éppen megragadott pillanatot őrzi, de hát az élő (térfigyelő) webkamerákat leszámítva ez minden fotografikus ábrázolásnak a hátulütője - meg talán az erénye is.

A www.csik360.ro honlapon könnyű eligazodni. Ráadásul három nyelven (magyarul, románul, angolul) beszél.  De bosszankodni is lehet rajta, ha félig kész munkára talál az ember. Mert a készítők eleve nem árulnak zsákba macskát: figyelmeztetik a látogatót, hogy az állványzatot ugyan lebontották, de a munka még tart. Nem minden tökéletes. Nem minden látványelem váltható aprópénzre. Gábos Albinnak, aki a panorámafotókat "gyártotta", még van mit bepótolnia. De a már elvégzett munkája önmagáért beszél...

Az Élő Erdély Egyesület által létrehozott Virtuális séták Csíkban még bőven fejleszthető. Olyan, mint maga a város, amelyről szól: élő szervezet. Mindenek előtt a fotográfia élteti.