2015. november 5., csütörtök

Fotónapló: Egy nyírfáról (5)

2015-11-04







Már két napja sürögnek-forognak a cinkék az etető körül. Nagyjából azt az időt használják ki, amikor a délutáni fényviszonyok arany fénybe vonják a nyírfát. Nem csoda, ha mindkét napon - november 3-án és 4-én is - könnyedén sikerült elkapni egy-egy gyanútlan látogatót: éppen abban a pillanatban repültek a képbe, amikor elkattant a zár.

2015. november 3., kedd

Fotónapló: Egy nyírfáról (4)

2015-10-29
Hét végén világítani-rokonlátogatni jártam a Mezőségen, a nyírfa azalatt háborítatlanul élte őszies napjait. Indulás előtti napon még készítettem egy állapotképet: szép, napsütéses délután volt, feleségem megrakta a madáretető alját napraforgó maggal, hogy ha távollétünkben a cinkék rákapnának a nassolásra, makkor akadálytalanul tehessék. A múlt csütörtöki reggelen már mínusz 7 fok senyvesztette a lombkoronát, mely tovább ritkult, s már az autóforgalom is át-áttűnik a megsokasodott lombréseken.
A hétfő, vagyis a tegnap már fokozottan őszies arcát mutatta: a délutáni nap párásan bágyadt volt, de az alkony előtti búcsúnapsütésben gyülekezni kezdtek a naptól búcsúzó madarak: egyikük észrevehető valamelyik ágon. S látható a napraforgó mag kupacán is a fogyasztás mértéke.
Amúgy most már minden rehggel zord és vacogtató. Az ablak alatti autók deresen vacognak, a nyírfa még maradék lombját hullatja. És a madarak kedvelt gyülekezőhelyévé válik.


2015-11-02

2015. október 28., szerda

Fotónapló: Egy nyírfáról (3)

2015_10-26
Hagytam kissé telni az időt, emiatt felgyűltek a kommentálni valók.  Csíkszeredában vagyunk, s a ma reggeli fagy után elmondható: beköszöntött az ősz. Mínusz 7-8 lehetett, a gépkocsik tetején-szélvédőjén becsületes  rétegben állt a dér, a fák egy része egyből ledobta a leveleinek a felét - nem így a nyírfa, aki szintén vesztett a lombjából, de még tartja magát.
Mikor feltámad a szél, bizony, ki-kitép a frizurájából egy-egy maréknyit...
Ugyanakkor megjelentek az ágain reggelente az énekes madarak, különösen a széncinke, s figyelik a konyhaablak peremét. Azt hittem, emlékeznek még tavalyról az ablak balfelén álló műanyag etetőre, de ezt nem hiszem, ez már egy új nemzedék, inkább az történt, hogy az alsó szomszéd elkezdte kiszórni a magot az ablakpárkányra, ami közvetlen vonzóerőt jelent számukra.
Tény, hogy készülődünk a hidegre. Ami azt jelenti, hogy a szúnyoghálót is sarokba állíthatjuk, hiszen most már feldobta a talpát a legedzettebb szúnyog is odakint. Remélem...
2015-10-27
2015-10-28

2015. október 25., vasárnap

Fotónapló: Egy nyírfáról (2)

2015-10-25.


Alig telt el egy nap, újra jelentkezem. Így van ez az elején: minden rezdülést fontosnak vél az ember. Annál is inkább, mert látszólag könnyű a dolgom: a képkivágás adott (az ablak kerete), a beállítás automata, különösebb képszerkesztő eljárást nem kell alkalmazni (az egy körülvágást leszámítva, ugyanis nem állványról dolgozok). A képdokumentumot meghatározza még az ablak elé illesztett szúnyogháló, amely alig észrevehető maszkként viselkedik a képen, de jelen van és befolyásolja a színárnyalatot. Ami máris észrevehető a tegnap és a ma között, az a lombozat enyhe megritkulása. A tegnapi borús idővel szemben ma ismét rásegített a napsütés a lomb bearanyozódására, de a ritkás lombok között már kezdenek előtűnni a lombon túli látvány elemei, amelyek késő ősszel és télen majd teljességükben is megmutatkoznak.

2015. október 24., szombat

Fotónapló: Egy nyírfáról (1)

Konyhaablakom előtt áll egy csinos nyírfa. Nem mondom, hogy olyan, akár egy menyasszony, mert eléggé koros, viszont, ahogy látom, agyongyötrik a szelek. Sokszor elnéztem, miként mutat az ablakkeretben évszakonként, havonként, sőt, hetente vagy akár naponta is változó koronája. Tegnap délutántól úgy határoztam, hogy végigkísérem lombvesztését, téli életmódját, majd újabb lombosodását. Dátumot nem tűzök magam elé, mert az megmerevítené a (fotó)játékot. Egyelőre itt van kettő napi látlelet (kamerafelvétel?):

2015-10-23

2015-10-24

2015. szeptember 4., péntek

Vasile Dorolți: Az angyalok börtöne (egy fotóriport története)


Tétovák, bármiféle identitás híján, de az öröm még szikrákat gyújt a szemükben, a kommunista Románia árvaházai nyilvánosan is a szigorú idomítás szerint dolgoztak. Szomorú mosoolygásuk mögött egy hazug és agresszív történelem valósága áll, amely félelmet keltve, sok mindentől megfosztva a rosszba taszít. Vasile Dorolti egy részét mutatja meg annak, mit jelentettek egy fotóművész számára a '80-as évek. Készültek valódi fotók a kommubnizmus idején is, de a fiókba rfejtették őket, jobb időkben reménykedve. Kevesen vállalták annak kockázatát, hogy nyilvánosság elé álljanak velük. Az itt következő, a szerző szavaival bemutartott fotóriportot többszörösen is díjazták, beleértve a diktatúra éveit is. (E. S. / Photomagazine, nr. 40, 2008 december-január)

Kolozsvár, 1980


Sietős léptekkel tartok a bentlakástól az egyetem felé. Azon a diaporámán jár az eszem, amit sürgősen le kellene adnom a Megéneklünk, Románia keretében. Szükségem volna két-három, rendőrökről készült fotóra, akkoriban milicistáknak nevezték őket... Amikor a Croco sarkához értem - a kolozsvári egyetemisták híres mulatóhelyéhez, mintha isteni elrendelés lenne: két milicista irányítja ott a forgalmat. Hamar előveszem táskámból a Praktika gépemet és kettőt kattintok; takarékos vagyok, a film akkor sok pénzbe került... Aztán nekiiramodok, nehogy elkéssek az órákról, de alig telt el három perc, egy milícia gépkocsi csikorogva fékezett mellettem. A két milicista ugrott ki belőle, rámszólnak, adjam oda nekik a fényképezőgépet, kinyitják, s oda a felvétel. Kiver a verejték, s arra gondolok, hogy még a gépemet is elveszítem, de a milicisták szó nélkül visszaadják, visszaülnek az autóba és elporzanak. Azt hiszem, akkortól elkezdtem félni...

Szamosújvár, 1985


A munkatelepre ingázom. Ötkor kelek, hatkor indul a vonat, este hétkor indul hazafelé a vonat, nyolcra hazaérek. Mikor elindulok, a gyermekek még alszanak, hazatértemkor már alszanak. A város aprócska, tiszta, közönséges. És mégis, egy derűs őszi napon valami fölkelti a figyelmemet: egy csoport óvodás gyermek vonul a parkbeli játszótérre, és mindannyian egyformán vannak öltözve! A teringettét... hogyan sikerült a szülőknek ugyanolyan kis sapkát, tréningruhát és cipőt venniük. A rejtély gyorsan megoldódik: árvaházi gyerekekről van szó, én meg hosszan nézek utánuzk, amint illedelmesen, fegyelmezetten és hallgatagon átkelnek az úttesten...
Gondolom, nem lepődnek meg, ha elmondom, hogy néhány nap múlva masszív fából készült, 18. századi széles kapun át bejutok az óvodáskorú gyermekek otthonába? Este volt, vacsora után, s tudtam, hogy ilyenkor a "szervek" (igazgatók, gondnokok stb.) nincsenek munkahelyükön, s csak két nevelőnő van jelen, családi ismerőseim. Az étkezőteremben álomszép jelenetet látok: egy pirospozsgás, gesztenyebarna hajú, babaarcú, szeplős kislány éppen etetett egy mulatt gyermeket, aki olyan volt, mintha csokoládéból gyúrták volna. A kislány volt a mama, a mulatt meg a gyereke, aki szófogadóan mindent elfogyasztott a tányérjáról, pedig már a harmadik porció volt előtte... Később, az épület magas falainál körbefogtak a gyerekek, akik hátat fordítottak pótmamáiknak (az árvaházban valamennyi nevelőnő "mama" volt: Flavia mama. Ileana mama stb.) és nekem szegezték a kérdést. "Te kihez jöttél? Kit akarsz hazavinni?"

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)


2015. augusztus 29., szombat

Fotók őrzik emlékét - meg a fagyizók (de ők nem sokáig)



Mától nem működik a budapesti Jégbüfé. A helybeliek és az ott megforduló nem kis számú turista megafagyizója. Az okok ismertek: mozog, alakul az üzleti élet. A régi értékekre és érzékenységekre nincs tekintettel. Különben nem lenne önmaga... 

A Jégbüfé létezése óta eltelt fél évszázad legendákat, sajátos történeteket, képvilágot, egész nítoszt szőtt köré. Ebből tartósan már csak némi nosztalgia és - a fotók maradnak meg. Tanúságnak.

Az olyan fotók mindenképpen, mint amilyeneket Bruno Bourel fotóművész készített róla. Bourel Párizsban született, de jó ideje Budapesten él. Az index.hu Nagyképek rovatában egész sor fotóját közli a Jégbüféről, s a művészről megállapítja, hogy "fekete-fehér Budapest-sorozatait legtöbben saját kiadású képeslapjairól ismerik, melyekből mára több mint 200 ezer példányt adtak el.." Képei természetesen nem csupán a Jégbüféről szólnak, de erősen központi helyet foglal el a fagyizó miliője és látványa. "Amikor az első fotóimat készítettem Budapesten, a Jégbüfé rögtön felkeltette az érdeklődésem; nem tudom, miért." Ha megnézzük a képeit, ma már tudjuk... És talán ő is tudja...

Bruno Bourel fotói

2015. augusztus 28., péntek

2015. augusztus 27., csütörtök

Kankowszky Ervin emlékezete


Kankowsky Ervin: A hd (1925)
Most, hogy küszöbön a Magyar Fotográfia Napja (augusztus 29), keresve se botolhattam volna illőbb témába, mint néhai Kankowszky Ervinbe (1884-1945).  Ez az 1600-as években Magyarországra emigrált lengyel család leszármazottja - mellesleg nem az egyetlen neves személyiség a famíliában - tulajdonképpen az egyik első fotótörténésznek számít a magyar fotográfiában, ugyanakkor úgy emlékeznek rá pályatársai, mint a magyar amatőr fotográfiai mozgalom felkaroló mentorára. Érdemeit hosszan lehetne sorolni, de én most csak kettővel toldom meg: a fotós élet egyik tudatos animátoraként sokoldalúan használta fel a fényképészeti művészet által nyújtott lehetőségeket. Ugyanakkor elismert fotós is volt, a fényképkészítés fortélyait Balogh Rudolftól tanulta, később még fényképész szakvizsgát is tett. Mellesleg pénzügyi hivatalnok volt, de gőzhajó vezetéséhez is értett. 

Sokoldalúságának egyik bizonyítéka az az 1916-os előadás is, amelynek szövege egy magyar feminista kongresszuson kellett volna hogy elhangozzon, ám a kongresszust betiltották - feltehetően a háborús idők és az akkori nőmozgalom politikai elkötelezettsége miatt -, az előadások csak egy füzetben jelentek meg. Kankowszky arról beszélt volna, hogy a fotográfia milyen tulajdonságai révén felel meg a nők sajátosságaihoz illő kenyérkereseti lehetőségnek az asszonyi emancipáció perspektívájában. Néhány fotójának bemutatása és a nem túlságosan közismert, szakmailag fontos szöveg bemutatásával tiszteljük meg emlékét. 


Kankowszky Ervin: Kirakodás a hajóról (1930)
Hagyatékáról a Fotóklikk (Baki Péter) a következőket írja: "Fényképészeti hagyatéka három nagyobb részre szakadt. Fotóművészetileg a legérdekesebb a Magyar Fotográfiai Múzeumban található 118 darab ezüst zselatinos technikával készült felvétel, 48 darab üvegnegatív és 9 darab papírnegatív. A Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárába került a legtöbb olyan felvétel, amelyeket képügynöksége révén forgalmazott is, "Copyright by the Kankovszky's Hungarian Presse-Photographic Exchange" pecséttel a hátoldalán. A képek válogatásakor nehézséget okoz, hogy nem mindig ő volt a felvétel szerzője, ő csak mint forgalmazó látta el pecséttel a képeket. Így kerülhetett be Kankowszky Ervin neve alatt olyan felvétel is, amely például nagy valószínűséggel Balogh Rudolf munkája. A hagyaték harmadik része Győri Lajos magángyűjteményében található."

*

Kankovszky Ervin: A fényképész pálya

A világháború megpróbáltatásai, szociális átalakulásai szükségszerűen magukkal hozzák gazdasági életünk teljes megváltozását is. Ezen szükségszerű metamorfózisnak, mint látjuk, jelentőségteljes tényezője: a nő! Az asszony, a leány, aki tegnap még biztos, jól megalapozott jövő előtt vélte magát, ma arra kényszerül, hogy léte biztosítására komoly munkához, tanulmányokhoz fogjon.
A fotográfiát óhajtom önök előtt néhány szóval propagálni; azt a foglalkozási ágat, amely lehet üzlet, lehet ipar, lehet művészet vagy tudomány. Ε néhány főirány aztán számtalan ágra osztódik, amelyek végül egészen specializálódnak; ezekből tessék egyet kiragadni és tüzetesen tanulmányozni. Jövőbeli gazdasági életünkkel szemben a tudomány, a kultúra nagyobb igényeket fog támasztani és ezen alapszik meggyőződésem.
Az egyetemet látogató hölgyek figyelmébe ajánlom a t u d o m á n y o s f o t o g r á f i á t ; tanulmányaik végeztével az egyetemi ismereteket mint fundamentumot fogják felhasználhatni tudományos fototevékenységükben. Az orvostudományban igen kecsegtető perspektívái vannak a R ö n t g e n f o t o g r á f i á n a k , valamint a bakteriológiai kutatásoknál a m i k r o f o t o g r á f i á n a k . A kozmológiában, a csillagászati tudományban kiválóan fontos szerepe van az a s t r o f o t o g r á f i á n a k és lévén magyar hazánk földmívelő állam, amelynek hozadékát a jövőben intenzív munkával szándékozunk növelni, tehát a chemia révén tevékeny szerepe lesz a b o t a n i k a i  f o t o g r á f i á n a k .
Az ember sajátos karakteréhez tartozik, hogy szivesebben vesz a kezébe oly nyomdai terméket, amely illusztratív alapon ismerteti mindazt, amit azelőtt esetleg csak szövegből magyaráztak. Már a világháború folyamán tapasztaltuk számos illusztrált lap keletkezését; úgy vélem, ez a folyamat a háború végeztével intenzitásában nyerni fog, illusztrált lapjaink száma emelkedőben lesz; ez az ipari fellendülés szükségszerűen magával hozza megfelelő műszaki segédszemélyzet igénybevételét, igy lép aztán előtérbe a c i n k o g r a f i a , c h e m i g r a f i a , f o t o g r á f i a , g r a v ű r  és  k a r t o g r á f i a , amely foglalkozások esetleg mint önálló vállalkozás is folytathatók, de mindenesetre figyelemreméltó részük lenne a munkák f o t o g r á f i a i oldala.
Célszerűnek tartanám a szaküzletekben kellő gyakorlatot elsajátítani a fotócikkek terén, ezzel párhuzamban az általános fotoismereteket megszerezni; e kettőnek öszszefűzéséből figyelemreméltó jövedelmi forrás szerezhető; e két ismeretkör alapján laboratóriumot nyithatunk, ahol csakis amatőrök rendelései lesznek végrehajtva, ezzel együtt kisebb raktárát is tartunk, ahol amatőrök részére különféle cikkeket árusítanánk; sokan és szép anyagi eredménnyel dolgoznak ma is ezen a téren. A most folyó világesemények lezajlása után tekintélyes fellendülés várható e munkák terén, aminek előreláthatólag állandó nyoma fog maradni.
Mint alárendelt fotográfiai tevékenységet, megemlítem itt a szakma kartonázs munkáit, képkasírozást, albumkészitést, stb., ami előzetes könyvkötészeti tanulmányt igényel, úgyszintén a retusmunkát, amely némi előzetes rajzgyakorlatot s aztán a tényleges retus elméleti és gyakorlati tanulmányát igényeli. A kopista már nagyobb gyakorlati tudással bír, míg az operatőr csak az intelligencia, művészi érzék alapján folytathat eredményre vezető tanulmányokat.
A zsurnalisztika terén kiváló női riporterekkel találkozunk; vannak már világhírűvé lett női újságírók, e szakmához hasonló érvényesülési tér a riportfotografia; az egyik szövegben, a másik illusztrációban hozza meg az események hírét; úgy vélem, e téren a nők ugyanoly sikereket érhetnek el, mint a tollal dolgozó kollegáik. A jövőben ennek is emelkedik a szerepe. Tapasztalatból ismerem ezen ágazat sajátosságait s a következőket mondhatom direktívák gyanánt: a fotografálás alapos ismeretét kívánja, a lehető leggyorsabb munkát, a közérdekű momentum azonnali felismerését, gyakran bátorságot, kitartást, lemondást és feltétlen hidegvért igényel; jó megjelenés, műveltség és nyelvismeret hatásos munkatársai a riportfotografusnak.
Végül az a r c k é p f o t o g r a f i a legyen itt megemlítve, bár a konkurrencia elég nagy e téren, de csak a fővárosban, a vidék e tekintetben még eléggé szegényen van kiaknázva, sőt még a főváros is elbír további versenytársakat, föltéve, hogy sokoldalú és alapos ismeretekkel rendelkeznek. Közepes jövedelmezősége cca 500—600 kor. havi bevételre becsülhető. Az iparrajziskolában van szaktanfolyam.
Itt óhajtom a feminizmus lelkes vezéreinek figyelmét arra felhívni, hogy az állam és főváros megfelelő faktorainál szorgalmazzák a fotopedagógia intenzívebb kultuszát, mert a kenyerüket kereső nők eddig is, de a jövőben sokkal tömegesebben fogják e téren exisztenciájukat keresni. Igazi tudással, becsületes, kitartó munkával sokkal többre viszik e téren, mint bármely más, talán hangzatos nevű vagy csillogónak látszó pályán.

Forrás: Az 1916. június havában betiltott Feminista Kongresszuson el nem mondott beszédek. Budapest, 1916


Kankowszky Ervin: Borüledék letöltése (néprajzi fotó, 40-es évek)

2015. július 28., kedd

Bunkerek varázsa

Francia hadszíntér * Fotó Jeff Gusky
Százegy év telt el az első világháború kirobbanása óta. A tavaly nyár óta már-már kialudt téma parazsát ismét elővette a média - jó ez ilyenkor, pangó hetekben, tűzgyújtósnak. Hogy én se lógjak ki a sorból - bár a témát egy percre sem feledtem -, ma egy csodabogárral állok elő: Jeff Guskyról van szó, aki amerikai kutató, de nagy szenvedélye az első világháborús lövészárkok, bunkerek, kazematák és egyéb titkos folyosók felkutatása. Nagyszerű fotográfiai gyűjteményt állított össze az évek folyamán, amely könnyen áttekinthető honlapján megcsodálható, kutatható. Gyakran utazik háborús helyszínekre, ahol emlékeket és hajdani látványmaradványokat felkutatva építi tovább azt a körképet, amelyből kirajzolódik a háborút elszenvedett emberiség szellemi nagysága - minden körülmények között!


Verdun * Fotó Jeff Gusky

2015. július 19., vasárnap

Kivándorlók fotográfusa

Tonelli Sándor: Az Ultonia utasai (1)
Mikor még nem a be-, hanem inkább a kivándorlás volt a sláger s a szomorú napirend a magyar közéletben, a sok sopánkodó és jajszavakat görgető mellett akadt egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki a huszadik század első éveiben elhatározta: személyesen is megtapasztalja, kik és miért mondanak búcsút szülőföldjüknek - tágabb értelemben: Európának -, s ülnek hajóra (legtöbbször Fiumében), hogy az Új Világ felé vegyék útjukat.

Tonelli Sándor (1882–­1950) szándéka a szigorúan vett magánvállalkozások közé tartozik: senki nem állt a háta mögött, útját maga pénzelte, neki kellett kitalálnia, milyen fedőhelyzetet teremt saját személyének, hogy majdani utastársai, akiket szándékában állt töviről hegyire kikérdezni életükről, vállalkozásuk hátteréről. Ekként kívánta összegyűjteni azt a bizonyító anyagot, mely a Fiume-New York távon utazó, áttelepülni óhajtó közel 2000 ember kikérdezésén alapulna. Nagyjából ennyien váltottak jegyet új élet teremtésének reményében az Ultonia nevű óceánjáróra, amelyet a Cunar Line hajóstársaság működtetett. A közíró Tonelli fotográfusnak álcázta magát, hogy lehetőleg minél több emberhez feltűnés mentesen és természetesen közel férkőzhessen. Ehhez azonban alaposan el kellett sajátítania a fotografálás és a képkészítés főbb fortélyait, nehogy valaki által, illetéktelennek ítélve, feladata elvégzése előtt lebukjon.

Visszatérte után hivatalos beadványban fogalmazta meg szociológiai-szociográfiai tapasztalatait, összegyűjtött és rendszerezett adatait, ám az alapos dokumentum valahol a minisztériumi irodák fiókjaiban kézen-közön elsikkadt. Kitört a háború, a kivándorlás tömegjelensége - abban a formájában - lekerült napirendről, mire az ál-fotográfus könyvben írta meg tapasztalatait. Riportos útirajza (Ultonia: Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), mely elérhető a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában, nem csak értékes kordokumentum, de élvezetes olvasmány is, s megtalálhatjuk benne (a VIII. fejezetben - Dolgozom a hajón) mindenki számára tanulságos  fotográfusi tapasztalatait is. Fotóarchívumának egy része megőrződött, ráadásul a kényszerből lett fotósból a későbbiek folyamán remek szociófotos vált, aki kihagyhatatlan alakja a két világháború közötti magyar szociofotózást megteremtő, szakmailag elkötelezett nemzedéknek.

Tonelli Sándor: Az ultonia utasai (2)
Illusztrációként mellékelek két fotót, amelyek az Ultonián készültek. Könyvében több történelmi értékű felvételét is közzétette, ám reprodukálásuk minősége sok kívánnivalót hagy maga után.

2015. július 17., péntek

A latrinán

André Kertész (Andor): Latrina a front mögött (Galícia, 1915)
André Kertész (Andor) első világháborús fotóiról már szóltam e blogban valamikor (utána kereshető a Kertész szó beütésével a blogkeresőbe), most viszont egyetlen képére fókuszálok, amit egy, az első háború dokumentumait összegyűjtő blogban találtam. Katonák trónolnak rajta, az erdőben (a távoli Galíciában) rögtönzött latrinán és mintegy közösségi élményként, könnyítenek magukon, arcukon azzal a zavart elégedettséggel, amit az ember csak legintimebb pillanataiban képes produkálni. Amikor mit sem törődik azzal, hogy figyelik, rögzítik mozdulatait, mert a kell parancsa jóval nagyobb minden más korlátozásnál. Mondhatnánk azt is, hogy a háború kellemes pillanatit látjuk, de ez csak úgy igaz, hogy most éppen béke van körülöttük, abban az erdőben, ahol az ember szükségét végezni is csak szükség-latrinára járhat...