Friss áru

Köszönet Dancs Arturnak, hogy olykor ellát munícióval. Most a szombati békás fotóra rímelő felvételt küldött - igaz, nem említette az apropót, de ettől én még megéreztem a tényállást -, s mellé kurta magyarázatot is, amit egyszerűen ide vágok:

"Egy korábbi levelemben tettem említést a kilóra kapható, táplálék gyanánt árult varangyos békákról.

A Nagy Fal szupermarketben, amellett, hogy büdös van, a húsos-halas stand mellett egyéb kétéltűvel is gazdagíthatjuk a bevásárlókosarunkat s ezáltal a vacsorát is... Most csak a varangyokat kaptam le. Friss áru.

És még mindig csak 9.95 dollár fontja..."

Szóval, ezek a példányok még nem fagytak be. Még ficánkolhatnak kedvükre. Az ítéletet még nem mondták ki fölöttük. De az ilyesmi már csak idő kérdése. A lényeg, hogy ott vannak a medencében. Mind szökdöshetnek, kedvükre, mert menekvés nincs. Tulajdonképpen olyan, mintha befagytak volna. Csak éppen még nem mosolyognak hozzá. Érzelmi életük még kifejezetten kommunikatív. De a vásárlók már ott sündörögnek körülöttük. S közöttük van az is, akinek éppen rájuk van gusztusa. És aki nem én vagyok...

Békamosoly

Következetes maradok bevett szokásomhoz: a blogra rálépő és megjegyzést, nyomot hagyó fotósokat "kíméletlenül" fölkeresem és bevonom a Fotótanú vizsgálódási körébe. Így járt most a budapesti Gombos Lajos grafikus és fotográfus, aki január 6-i bejegyzésemre reagált (Ambrótípia - csak mánia?), köszöntve azt, hogy a blog a legkülönfélébb fotográfiai eljárások felé is nyitott.

Nosza, fel is kerestem nyomban az első fiatalságán már túljutott fotográfus blogját, amelynek már a címe is megkapó (Lassú látomás / Slowvision), de az alig egy éve vezetett maszekportál anyaga egyenesen lenyűgöző - mindenek előtt vizuális hatásában, a klasszikus fotográfiai eljárások mai témákra rávitt merész alkalmazásával. Különös örömmel láttam viszont borszéki, gyilkostói és békási szorosi tájakat, már-már ikonértékű jelzésekként, de távolabbi külhoni élmények lenyomatait is, mint a dallasi repülőtér felülnézetből, vagy a Provance-i tájak ódon szépségei...

Most mégis Béka és jég, 1997, Szeged című bejegyzésének képét emelném át fotótanúságként, mely egy jégbe fagyott kétéltűt ábrázol, archaizált, lelet rögzítő stílusban - amely a látvány rögzítésének tényét fontosabbnak tartja a mutatvány külleménél -, amelynek mintha egy utolsó, búcsúzó vigyor lenne a maradék üzenete számunkra, arról a pillanatról, mely akkor is úgy hangzik, ha el se hangzik: elvégeztetett...

A fotós erről ennyit és így szól blogjában: "Ez 1997-ben egy kis befagyott patakban készült. Talán az a legszebb benne, hogy még ez a pillanat mosolyt is csalt az arcára szegény párának."