Medgyesi névjegy: Kovács László Attila

Kovács László Attila: Vakablak (27. Hmkk-fotótábor)

A sepsiszentgyörgyi fotóművész komor hangulatú, fekete-fehér fotókat válogatott a Fotótanúnak szóló csomagjába. Ebből emeltem ki a legtalányosabbat, amely a maga zárt világában egy klasszikusan hagyományos építészeti elemet helyez a látvány középpontjába: egy vakablakot. S a vakablak beugrójában egy szemnek kedves, mai alak néz vissza ránk - megszeppent fiatalságával, megrendezett mosolyával. Nyilvánvaló mindenki előtt, hogy ez a pillanat olyan csendélet, amin nem holt tárgyakat helyez el a művész, hanem emberrel tölti ki a teret. A vedlő fal mint háttér megidézi a történelmet, behatárolja a földrajzi teret: ahol ilyen ívelt vakablakokat találni, ott a középkori építészetnek más nyomai is vannak. Múlt és jelen sugárzó, ikonszerű összedolgozása: ez a csendélet tárgya. Medgyes szelleme...

Medgyesi névjegy: Veres Nándor

Veres Nándor a Medgyesen és környékén rendezett HMKK-fotótábor egyik ütős képével lepett meg.

Veres Nándor: Kiskapus (27. Hmkk-fotótábor)

Falak közé szorított, már-már ránk dőlő világ szűk életfolyosóján téblábol néhány alak. Annyira aprók és jelentéktelenek, hogy akár hangyának is nézhetjük őket. A gettóból csupán két párhuzamos betonépület ágaskodik a magasba: az egyik fakókék, a másik undorító-szürke. Nem is emberi telephely ez, mondanám magamban, ha nem láttam volna s látnék ma is hasonló, lepusztult "menedékhelyeket", alig elkezdett, félbehagyott épülettorzókat, ipari roncsokat, műhelymaradványokat, nehéz bűztől fulladozó, ablaktalan istállókat... Lehet így élni? A fotós üzenete az: lehet. Így is élünk. És még megvagyunk. De vajon érdemes-e? Erre a választ a képen látható "hangyák" adják majd meg. És még inkább a láthatatlanok...

Medgyesi névjegy: Márton Ildikó

Márton Ildikó: Somogyomi evangélikus templom (27. Hmkk-fotótábor)

Medgyes és környéke tulajdonképpen többszörösen szórványvidék. Kiveszőben bizonyos vallások hívei, ugyanakkor nyelvileg is fogyatkozik, kopik a sokszínűség. Elhagyatott, szinte már felhagyott templomot fotóz Márton Ildikó Somogyomban - az evangélikusokét. De látlelete csak egy a sok közül, amivel azon a tájon találkozni lehet. A meztelen falaira lecsupaszított templomocskában már csak az oltár van a helyén s kér tiszteletet, hirdetve, hogy az éggel való kommunikáció még nem ért véget. A tűnő pusztulással való képi találkozást akár meg is toldhatnánk egy Somogyomot idéző, nosztalgikus verssel, amit az e tájról elszármazott, Budapesten elhunyt tragikus sorsú költő, Derzsi Sándor írt, hazagondolva a kiüresedő szülőhely fanyar csókjára...


Derzsi Sándor: SOMOGYOMI SOM 

A kert legalján 
A patak partján 
Áll még a somfa 
Ízlett a somja 
Jó negyven éve 
S pirosra érve 
Találtam újra 
Negyven év múlva 
Hát most is ízlett 
Hanem az ízét 
Ne kérdezd, milyen 
Nem mondhatom meg 
Csak azt, hogy som lett 
Ajkam és szívem 

Medgyesi névjegyek: Urbán Ádám

Urbán Ádám: A helyzet (27. Hmkk-fotótábor)

A Budapesten élő fiatal fotóművészt (többször írtam már munkáiról korábbi bejegyzésekben) - akár csak táborbeli társait - láthatóan mélyen megrendítették a Medgyesen és környékén tett kiruccanásaikon a kiskapusi felhagyott üzem telephelyén látottak. A kegyetlen végpusztulást külsőségekben - mindenre rátelepedő gyászfeketében - láttató szennyezett emberi/ipari környezet túlélőit, az általános reménytelenségben is reménykedve guberálók, valósággal ásatást végzőket ábrázolva ezt a férfiportrét különösen beszédesnek és mélyértelműnek tartom. Maga a tény, hogy nem a táj látványelemeit, hanem az embert helyezte a kép középpontjába, amint félig a meddőbe süllyedve, a turkáló ásatástól szennyezett tenyereit mutatja ("nincs egyebem, csak ez a két kezem..."), egyetlen képbe tudja sűriteni akár azt a vészkiáltást is, amit évtizedek óta a környezetvédők hallatnak Kiskapussal kapcsolatban, amelynek koromüzeméről Al Gore Mérlegen a föld c. könyvében megemlíti: "a fákat és a füvet annyira belepte a korom, mintha tintába lennének mártva. A helyi orvos arról számolt be, hogy még a lovak is csak két óráig maradhatnak a városban, azután el kell őket vinni, különben elpusztulnak." E sorok 1992-ben láttak napvilágot. Nézzük a mai látleletet: húsz év múltán mi változott?

Medgyesi névjegyek: Szentes Zágon

A múlt hét végén befejeződött a HMKK  sorrendben 27. fotótábora (2013. április 5-11), amelynek során Medgyesen és környékén az alábbi fotósok igyekeztek minél több megörökíteni való látványt felhajtani: Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila  (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) şi Márton Ildikó (Csíkszereda) Arany Ferenc (Nagyszeben).

Szokásukhoz híven, egyenként és rendre minden táborozás után megtisztelik a blogot némi kóstolóval, s figyelmességüket rendszerint kritikai véleménnyel, értelmezéssel honorálom. Most is ez történik...
*
Szentes Zágon fotói közül, többszöri mustra után is az itt látható, általam Megálló-nak elkeresztelt képnél időznék el. A jellegzetesen vasúti-ipari forma- és színvilág ambivalens komorsága egyaránt lehangoló és kemény, karcos látvány. Olyan bizonyosság, amivel nehéz nem csupán ellenkezni, de egyáltalán vitába szállni. Ez a táj egyszerre halott, végzetes ítélet alatti, de az éppen megtorpant, ki tudja, mikor tovább induló szerelvény révén mozgástól, dinamikától feszül. A cselekvés bizonyosságát a szerelvény végét jelző, élénkpiros korong jelenti, illetve a távolban még állni látszó erőmű betontartálya. A közöttük lévő tér belátható ugyan, de kilátástalan. A zúzalékkövek közé ágyazott sínek azonban valamerre elvezetnek...

Szentes Zágon: Megálló (27. Hmkk_fotótábor)

"Boldog" cigányok

Fotó: Molnár Attila; HMKK-fotótábor, Lázárfalva, 2008

A Roma Világnapra - április 8-ra - készülődve, cigányírók verseit olvasgatom, képi ábrázolásukhoz keresek támpontokat, anyagot. Mindegyre visszatérek (tekerőpataki) Molnár Attila barátom nálam sorjázó fotóihoz. Ő ma Csíkszeredában él, de amerre csak megfordul, nem mulasztja el, hogy az útjába kerülő cigányok életéből ne raktározzon el magának néhány felvételt.

Különösen egy fotója van, amelyet látva mindig földerül a szívem: sötétbarna, népes család látszik rajta, vasárnapi ünneplőbe öltözve, virágcsokrokkal, tiszta ingben-blúzban, emberhez méltó élet derengő mosolyával az arcukon, komolyan és őszinte kíváncsisággal az arcukon. Nem röstelkedve és nem szánnivalóan, hanem egyenesen néznek szembe az emberrel. Boldog cigányok - ha egyáltalán van ilyen kategória a világon.

Gondolom, mégis csak kell lennie, hiszen az egyik legerőteljesebb cigány költő, Jónás Tamás blogjáról való ez a mélyen személyes családi fotó, s alatta a verses bejegyzés - családról, gyerekkorról, romaságról, sorsról.

Óvár, Karolina tér

A Káfé főnix portálon találni az alábbi párosítást: Szentes Zágon fotóját és Cselényi Béla haikuját. Mindkettő ugyanarról a helyről ihletődött: a kolozsvári Óvárban lévő Karolina-térről...

Szentes Zágon: Karolina tér

Cselényi Béla: Óvári fénykép

Ott az obeliszk.
Kegyes császári fennség
oszt rajta garast.

Budapest, 2013. IV. 4.

Faragómester tréfája?

Érdekes hivatkozásra figyeltem föl egy barátom e-levelében: egy blogot (Toochee) idézett, amelyen fényképeken mutattak be egy szenzációs, ám hihetetlen "felfedezést": az állítólag 1102-ben épített salamancai (Spanyolország) régi katedrálison (baloldalt), a krőzusi bőséggel kifaragott frízek között megbújik egy alak, akinek a fején az űrhajósokéra emlékeztető védősisak domborodik! Ebből aztán egyenes a következtetés, hogy a faragott kőalak is bizonyíték arra nézvést, hogy már régmúlt időktől idegen égitestekről érkezett űrlények dajkálták földi civilizációnkat!

Az ilyen bizonyítékokat könnyű ám bevenni, ha nem nézünk alaposabban utána. A blog szerzője megtette, s kiderítette, hogy a helybeliek máris jót mulatnak a városukról elterjedt kacsán. A régi katedrális ugyanis, a korabeli adatok alapján a 12-14. századok között, hosszú ideig épült. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy 1993-ban a városban egy kiállítássorozatot rendeztek - állítja a Toochee - Az ember korszakai címmel, amelyben a salamancai két katedrális is részt vett, az alkalomra pedig alaposan restaurálták az épületeket. A munkával megbízott szobrász (Miguel Romero) tréfálta meg a kései utódokat az űrhajós ember belopásával a frízek közé, s állítólag a holdra lépő űrhajósok emléke előtt tisztelgett. A kőfaragó megengedett magának még egy tréfát (az ilyen alkotó hozzájárulásokat különben nem tiltja a szakmai erkölcs): a szobrocskák között egy másik kakukktojást is elrejtett: egy vigyorogva fagylaltgömböket nyalogató szörnyet...

Templomok fotósa

Nem szép dolog beskatulyázni egy alkotó embert, hát még, ha valaki olyan tehetséges, mint Magyari Hunor. Ráadásul nagy munkabírású is - bebizonyította ezt jó pár HMKK-fotótábor keretében is. De leginkább azzal a 15 kötetnyi templomfotóval igazolta "hiányzásait" a fotográfia civilebb területeiről, amelyeken az Erdélyi református egyházkerület templomait sorra és kitartóan megörökítette.

Teljesítményére felfigyelt az Új Magyar Szó, amely alapos interjút (Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor) közöl az esztendők szívós munkájára visszatekintő fotográfussal. Érdemes elolvasni, már csak azért is, mert kiderül belőle, hogy akárcsak bármely kiugró teljesítményt, a templomokat jól és kifejezően fotózni nem könnyű feladat. Arra is rádöbbenhet olvasás közben az ember, hogy faluról falura, helységről helységre bolyongásai közben Magyari Hunornak ritka pontos rálátása nyílt nem csupán a templomaink helyzetére, de az erdélyi demográfiai állapotokra, a szórványban élő magyarság gondjaira.

Magyari Nándor: Pusztulás

Érdemes felfigyelni az általa említett apró, de beszédes jelekre: "Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is."

Tíz év alatt hosszú utat járt be Magyari Hunor, s eljutott egészen Galacig, Konstancáig is. Valósággal "doktora" lett a témának, úgyhogy bátran elvállalhatná a Királyhágómelléki egyházkerület feltérképezését is (amennyiben igény van rá), sőt, unitárius vonalon már elnyert pályázatnak kell hogy többedmagával eleget tegyen.

Magyari Hunor: A toldalagi templomban

Szabadság-szobor - bármi áron?

1918-ban, az iowai Dodge mezőn (Camp Dodge) 18 ezer, háborúba induló jenki katonát állítottak fel olymódon, hogy a levegőből a Szabadság-szobor formáját adják ki együttesen. Dicséretesek, lelkesítők is ezek a grandiózus élőképek, amelyek le akarnak képezni valamit, amit lehetetlenség az emberi testekkel elmondani, meg aztán nem is igen erkölcsös. Az egy, hogy az ember harcol a szabadságáért, de a világháborúk nem kimondottan erről szóltak és szól(ná)nak. Csak azért...

De az archív felvétel, mely a világhálón is kering, valódi. Dokumentum.

Körülnézni egy (pléh)krisztus fejében

Grimpix szerzői nevű, székelyföldi fotós blogger szánta rá magát, hogy ha egyszer már belevágott a témába - az ő ihletett képeivel illusztráltam e helyen a farkaslakiak azon igyekezetét, hogy óriási bádogkrisztust emeljenek kilátó gyanánt a Gordon hegyen -, akkor nem hagyja kihűlni.

Utóbb arra volt kíváncsi, milyen vizuális élményt nyújt látó emberként behatolni a roppant Krisztus-fejbe, ahonnan nem csak ki lehet látni a környező tájra, hanem azt is el lehet képzelni, hogyan érezhette magát Jónás a cethal gyomrába zárva.

A látvány egyszerre groteszk és szánalmas is. Mintha egy kárörvendő macskaarc vicsorítana az emberre. Pedig tudhatjuk: az egész nem egyéb bádognál, vasnál, fánál. Egyszerű emberi tákolmánynál. És mégis, mégis...

Ki látta Fatia Negrát?

Talán még maga Jókai Mór sem, aki pedig nevezetes regényhőst alkotott e néven a Szegény gazdagok című regényében. Pedig akár találkozhatott is volna, ha beismeri, hogy a pittoreszk regénybeli alakot Nopcsa Lászlóról, a román származású erdélyi nemesi család egyik, a XIX. században élt, Hunyad vármegyei főispánságig jutó sarjáról mintázta.

Azóta tudjuk, hogy ez a mintázás nem éppen úgy zajlik, mint a fotografálás. A Fatia Negra regénybeli cselekedetei nem mindig köthetők Nopcsa László életéhez, viszont épp úgy jellemzők a korra és kortársaira, hiszen a Jókai által feltálalt és íróilag kiszínezett kalandorságokról annak idején széltében-hosszában történetek keringtek Erdélyben. Az író nem tett egyemet, mint egyetlen emberhez - Fatia Negrához kötötte valamennyit. S ezáltal a kortársak cselekedete visszahullott Nopcsára, általa pedig az egész családra. Így történt, hogy manapság a Nopcsa név - még hogyha világhírű dinoszaurusz-kutató is viseli vagy olyan jeles festőművész kapcsolható hozzá, mint Paál László (akinek anyja a hírhedett Nopcsa László fogadott lánya) - mindegyre Jókait idézi, az általa teremtett eseményvilágot hozza vissza.

Nopcsa Lászlóról különben festmény és fotográfia is maradt fönn. Ha valakinek a portréjából ítélni lehet az illető jellemére és életvitelére, akkor e nemesi arcon rajta van minden, amivel mintája lehetett Jókai legendás alakjának: szilaj kivagyisága és a szebbik nem felé kifejezett sármja...