Kísértő disznóvágások

Régóta őrzök egy képet. Analóg, fekete-fehér. Még a múlt században készült. Szerzője Bálint Zsigmond (Marosvásárhely). Értéke fikarcnyit sem fakult - sőt nőtt a szememben ennek a fotónak. Egyetlen kompozícióban foglalja össze, minimális külsőséggel azt, amire disznóvágásaink redukálódnak: feldolgozni az Állatot, míg megmarad ígéretes, szalonnába öltözött külső burka és vicsorító koponyája, mely úgy, lecsupaszítottan, megkínzottan, kimunkáltan is daccal üzen...

Fotó Bálint Zsigmond

Nemrégen, agyagfalvi Fülöp Lóránt blogján bukkantam ismét a témára, líraian groteszk feldolgozásban: a képen minden a legnagyobb harmóniában, békében, a képelemek kellemetesen illeszkednek, s szinte a nótaszó is megszólal bennünk, ahogy a zenészek néhai Disznó Uraság nótáját húzzák. A képi másság ellenére, a két fotó bennem szorosan összekapcsolódott.

Fotó Fülöp Lóránt

A napokban láttam meg Ádám Gyula friss képei között ezt a disznótoros trófeát, ami szinte-szinte az első replikája - ezúttal színesben. Minden ízében önálló üzenetet hordozó vallomás, mely egyúttal megfosztja mitikus aurájától e rítusként ismétlődő állatáldozatot, amelyen sose az ember, hanem mindig az áldozat, az állat a főszereplő. Sorskép ez, mely anatómiai nyelven szól hozzánk - nem hangulat, hanem leltár -: ez és ez történt, ennyi van...

Egy torz, túlvilági vigyor és néhány szikkadó kolbász- és húsdarab...

Fotó Ádám Gyula