Termés

Szétszé-

ledtek a gyergyó-

csomafalvi táboro-

zók, a fotós akció kézben-

tartójához érkeznek a Fotóta-

núnak és a Káfé főnixnek szánt "kóstolók". Jól van ez így: a termést illő, s ugyanakkor szerencsés dolog felmutatni, legalább egy jelzés erejéig.

Mondhatom, ma szerencsés napom van. Számomra új fotós alkotásaival ismerkedem. Válogatásának mindjárt az első darabja mellbevág: a kicsinyke paszulytermését dédelgető néne átszellemült, törékeny alakja maga a megtestesült gondoskodás; megörökített gesztusáról lerí, hogy törvényszerűen így áll hozzá az élet dolgaihoz. Kezét a teremtés, a jobbítás szándéka vezeti, ráncait az a törekvés írta arcára, hogy a magáéból másokat is megajándékozzon, és legfőképp, hogy ne maradjon adósa senkinek sem.

Mintha élne

Pusztai Péter ötlet-

gazdag, ma is frissnek ható utcai pillanat-

képeit szerkesz-

tem újra a Káfé főnix portálon. Valamikor a honlap elődjén teljes egészében végig lehetett lépdelni a Huncfut hétköznapok-nak keresztelt, majdhogynem napi rovat mintegy kétszáz fotóján. A honlap "bezárt", a sorozatot át kell menteni az utódportálra - más elrendezés, más koncepció szerint. Különös, felemelő élmény újra magamba ereszteni az aleatorikusan egymást váltó skiccek, tréfák, képi poénok és jóindulatú lesifotók sorjázó üzenetét. Egyenként mérlegelem a képek önálló jelentéstartományát, megállapítva, hogy PP előtt nem léteznek tabuk, de elzárkózó preferenciák sem. Mindent látványnak könyvel el, ami a szeme elé kerül. És minden, ami a szeme elé kerül, valami rendkívüli szerencse révén, fölkínálja magát neki.

Impresszió

Ez a kép maga a zene és a mozgás. Olyasmi, ami nem materiális, ám mégis elszakí-

thatatlan a vizuali-

tástól.

Ádám Gyula hosszú évek óta fotózza - hivatásszerűen - a Csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményeit. Több ezerre rúgó archívumából akár össze is lehetne állítani az 1980-ban indított rendezvény utolsó évtizedének eseményalbumát. Most csak egyetlen képet ragadok ki belőlük, amely egy 2007-es operaelőadáson készült (Henry Purcell: The Fairy Queen). A középkori művet Mary Collins neves brit táncoktató alkalmazta táncjátékká, s a barokk dallamok így nem a dalban, hanem a mozgásművészet alakzataiban váltak érzékelhetővé.

A fény felé

Jó kép ez, bár nem profi műve. Egysze-

rűsége és ténysze-

rűsége teszik azzá. A szatmári Debre-

czeni Éva első-

sorban író, költő, újságíró, de a képvilágnak is érzékenyen a hatása alá kerül. Teknőse furcsa kalandba keveredett: egy fénycsóva rabja lett és így vált a szemünkben is képivé, létezővé. A sötétben ugyanis soha se vehettünk volna róla tudomást. De mert a lassú, ám kitartó állatban megvolt a szükséges ambíció ahhoz, hogy kiemelkedjék a homályból, célratörő vergődését látjuk és - tiszteljük érte.

Kazalba!

Gyergyócsomafalváról jelentkezett Molnár Attila, a XXII. HMKK-fotótáborból. Lassú a net, de azért kóstolót küldött a tábor első napjáról, ahol további 10 fotós társaságában múlatja ezt a hetet. A névsorolvasás az ismert nevek mellett újoncokat, friss erőket is felszínre hoz: Ádám Gyula (Csíkszereda), aki a tábor művészeti vezetője is, Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Borbély-Bartis Árpád (Gyergyószentmiklós), Erős Zoltán Levente (Gyergyószárhegy), Hadnagy László (Gyergyószentmiklós), Márton Ildikó (Csíkszereda), Mincsor Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda), Vitos Hajnal (Csíkszereda) vesznek részt a fotós kalákán.

Attila fotója stílusosan jelzi, hogy itt begyűjtés folyik minden vonalon és minden szinten. Földközelben ez a begyűjtés természetes, a fotósok esetében a tábor jellegéből adódik a dokumentálódás, a begyűjtés feladata. A gyergyócsomafalvi hatóságok vendéglátó hajlandóságát most kellett kihasználni, amikor a feltételek adottak.

Energia

Veres Nándor még reggeliben átküldte ezt a képet - kritikát vár róla. Tiszta sor: egy ilyen kérésnek csípőből illik eleget tenni. Az alkotó bizalma bennünk megbecsülendő, még akkor is, ha nem mindig érkezik a legalkalmasabb pillanatban.

Legalább is, én ennek megfelelően szoktam eljárni. Persze, nem kapkodom el a dolgot, bármennyire sürgős is legyen a válaszom, annyira senki se siethet, hogy ki ne várja a sejtések, benyomások és gondolatok letisztulását. (A bort se szokás erjedésnek indult must állapotában fogyasztani...) Ezért nem is firtatom, mire megy ki e véleménykutatás, mert ha már nálam van a kép, sőt végül is mindenki megismerkedhetett vele, aki e blogra lépett, akkor néhány összefüggésre hadd hívjam fel a figyelmet.

Híd a barlangba

Tagadhatatlanul közelít az ősz. Ilyenkor képileg is a természet az, ami foglalkoztat, leköti a figyelmem. Soha átszellemültebb színeket és kontrasztokat nem látni, mint szeptemberben. Legalább is Csíkban ez a helyzet. De azt hiszem, akkor se tévedek, ha a megállapítást az egész Székelyföldre kiterjesztem.

Márton Ildikó valamivel korábban, a nyár derekán járt az Almási-barlang környékén, de képsorával csak most foglalkozom. Érleltem magamban az élményt, s el kellett jönnie a mai napnak, hogy a sorozat e vegyes - fekete-fehér, ill. színes - képe elfogadtassa magát fotófelfogásomban.

Szeretem a kísérletet, kíváncsian szemlélem az újításokat, a szokványból való kilépést, de valahogy ellenkezik valóságérzetemmel az ilyesfajta trükközés. Bizonytalan vagyok: elfogadjam-e a fotós opcióját, hogy merészen kilép a kromatikus realitásból és a vegyes látásmód hangsúlyozásával tulajdonképpen becsalogat az általa lefotózott barlang ásító torkába. A derűsen sárgás, a napéhoz hasonló eleven fényt sugárzó híd csupa ünnepet ígér, csak keljünk át rajta. Minden, ami azon túl van, kopáran komor, anyagszerű, kietlen. A mi világunk és a barlang világa két teljesen különböző élettér, akár a tűz és a víz. Az egyetlen összekötő szál közöttük a felizzó híd deszkaszerkezete.

Azon veszem észre magam, hogy már nem is zavar a fotós trükkje. Elfogadom, hiszen az első döbbeneten túl nyilvánvalóan üzent nekem: a barlang korántsem egyszerű odú, én sem vagyok hétköznapi vándor, s ha átlépdelek a gerendák fölött, előfordul, hogy sose fordulok vissza. Odaát minden szigorúbb, ám biztonságosabb. Mint az utolsó szó...

Márton Ildikó barlang-sorozata itt látható

Templomjáró kamera

Félrehív egy tárlaton egy csöndes sarokba Bálint Zsigmond barátom és azt mondja: tudja, hogy jó keresztapa vagyok, legyek most is az. Némi értetlenkedés után kiderül: arról van szó, hogy tavaly megjelent kitűnő fotóalbuma (Lélekőrző falvaim) címadásába némileg nekem is beleért a kezem, és ezt ő nem felejti el. Most ugyanis újabb albuma van készülőben, amelyben három felekezet - katolikus, református, unitárius - Maros megyei templomairól készített fotós látleletet.

Pontosabban a történet nem is így szól eredetileg: a rendszeres vidéki templomjárás, amire minden esetben fotós kellékek társaságában került sor az ő személyes ötlete és kivitelezése, s már a kész anyaggal jelentkezett támogatásért ott, ahol a felkeresett templomok sorsa és köztudatba emelése a művészfotográfiák által szívügy.

Ehhez az albumhoz vár most ihletett címjavaslat formájában érkező segítséget, hiszen a munka már félig-meddig a szerkesztési munkák utolsó fázisába érkezett. Szeretnék segíteni, ezért eltöprengek a feladaton. A címadás ugyanis, ha komolyan veszi az ember, legalább olyan felelősségteljes mozzanata az alkotásnak, mint maga a műalkotás kidolgozása. A cím egy mű kvintesszenciája, azonosító jeligéje, a végsőkig tömör néven nevezése. A megfelelő cím egy vaku villanásához hasonlítható: rátereli a figyelmet a lényegre. Így aztán a Bálint Zsigmond albumával kapcsolatban fontos tartozéka kell hogy legyen a munka szerzői jellege. Az album címének ki kell fejeznie azt, hogy ez a munka a fotós fejében fogant meg, de az egyéni szándék valami jóval többet céloz meg: a teljességre törő rendszerességet.

Javaslatom, hosszas elmélkedés után nem lehet más, mint a korábbi album címének analógiájára egy fotózó személyre utaló, a témához fűződő belső viszonyulás, a képgyűjtemény átfogó jelélegére utaló alcímmel kiegészítve: Három felekezet templomai Maros megyében - képekben.

Illusztráció: templomi felvétel a Maros megyei Mezőbergenyéről. Fotó Bálint Zsigmond

Rozsda

Tapaszta-

latom szerint, Csíksze-

redán és környé-

kén figyelik a Fotótanút. Sőt, akik már beleke-

rültek szórás-

körzetébe, javasolnak is új és új forrásokat, felhívják figyelmemet fiatal tehetségekre, igéretes teljesítményekre.

Miklós Csongor a minap feltehetően kollégájának blogját találta érdemesnek arra, hogy látogatást tegyek rajta. Ott jártam, nem bántam meg. Érdeklődő, a képi ábrázolásban elmélyedő amatőrt ismertem meg belőle, aki egyetemista, nyitott szemmel jár, felszerelése is javarészt kéznél van, amikor szükség van rá, s nem vágja magát hanyatt, ha egy-egy sikerültebb képet hoz össze. Látom a Szigeti Vajk István képein a munka alázatát is, ahogyan technikákat, szögeket, motívumokat próbál. Szó se róla, benne van kissé a spanyolviasz felfedezésének reflexe, de az önmagában nem baj. A világ (újra)fölfedezése a legjobb iskola ahhoz, hogy később az ember új, sosemlátott tájakra érjen.

Illeszkedő, darabos, rozsdaette fogaskerekei egy egész történelmi tapasztalatról árulkodnak, amelyben a mozgás inkább már csak emlék, elméleti lehetőség. Az áttételek bemerevedtek, lebénultak, a konstrukció még mutatja a formáját, de már csak a múltról mesél. Lehet, hogy éppen arra van szükségünk; nagyobb, mert a jellennek még élő tanúi lehetünk magunk is.

Hallgatóság

Hallom a furulyaszót, bár csak látom a furulyázó férfit, de a dallam ott úszik a levegőben, fényekké és árnyakká oldva, láthatatlan hanghullámokként, és andalító csönddé halkul a felrebillent fejjel üldögélő kuvasz füleiben.

Idilli kép ez Balázs Ödöntől, de távolról sem olcsó líra az, amit kapunk a fotótól: ember és hűséges háziállata kapcsolatára vezet rá ez az életkép, olyan élesen, ahogy egy megvilágosodó pillanat tud felfényleni, hogy belénk égesse magát. Tiszta, meghatározó a környezetrajz. Az öltözék a mindennapokra utal, a valós idő is meglátszik a figurákon, akik úgy ülnek egymás közelében, mint akik kölcsönösen megszokták és elfogadták egymást és amikor hallgatnak, akkor is eredményesen komunikálnak.

Az Exposia alkotócsoport másik tagja az előző bejegyzésben bemutatott Fekete Rékával közösen ma délután nyitja meg Szegeden A vidék kitárul c. fotótárlatát, amelynek anyagát megtekinhetjük a Balázs Ödön honlapján . A két fotós egymás látásmódját és világát erősíti. Látásmódjuk rokonítható, lírájuk nagyjából azonos hullámhosszon mozog, a mai székelyföldi szociófotózás jó hagyományait és kifejezésmódját követik. Szívből kívánok nekik sikert a szegedi megméretkezéshez.

Isten áldja!

Fekete Réka köszönő figurája nagyszerű, jól elkapott életkép. Kellenek a fotósnak az ilyen szerencsés pillanatok, nagyot nő az önbizalma tőle, s ebből meríti az erőt a későbbi kudarcokhoz.

A Székelyudvarhelyen élő, magát amatőr fotósnak nevező alkotó az Exposia alkotócsoport tagja. Blogján látni lehet, melyek azok a területek, képi lehetőségek, amelyek között ő otthon érzi magát. Hétfőn Szegeden nyílik közös kiállítása (Balázs Ödönnel), A vidék kitárul címmel, amelyben a vidéki élet apró rezzenéseiről hoz székelyföldi látleleteket. A kiállítás anyagából kiemelt Isten áldja! c. képe mintha a fő gondolat hordozója is lenne egyben; a felénk köszönő, kalapját emelő sükői férfi jól felismerhetően hazai pályán van - csakis ott köszöntheti ennyi lezser otthonossággal a fényképeszkedő vendégeket, akikre azzal a fickós derűvel mosolyog, amivel megszokott társaságában a legjobb tréfákat elsüti, a legízesebb történeteket elmulatja. Pittoreszk figurája a vidéki életnek, anélkül, hogy bohóz szerepet játszana. Egy kicsit az erdélyi közvetlenség, lelki közelség valóságának hordozója is. Nem áll le bizalmaskodni velünk, csak egy pillanatra állt meg, a kedvünkért, de már indul is tovább, dolgára, csak ő tudja, hogy az miben áll, még hosszú a nap, volt szerencsém, Isten áldja!

Repró

Sokáig nem igazán értettem, miért tüntetik föl kiemelt helyen egy-egy könyvben, albumban, kiadvány-

ban a művészi alkotások reprodukcióit végző fotográfusok nevét. Első látásra ez a fajta munka számomra egyszerű technikai feladatnak tűnt, s mint olyat, a gépiesen elvégezhető tucattevékenységek közé soroltam.

Micsoda arrogáns tévhit volt mindez! Azóta többszörösen is megtapasztaltam, hogy a repró, a másolat készítése ugyanolyan szakmai kihívás, mint a portré- vagy a tájfotózás, vagy éppen a dokumentáris fotográfia. A reprózók ugyanis az eredetinek olyan feltűnő jellegzetességeit kell hogy látványhűen visszaadják, amelyek akára festmények esetében is immár három dimenzióban mutatkoznak meg. De a kétdimenziós rajzok és grafikák esetében is igen sokszor le kell gyűrni / meg kell kerülni az alkotást védő üvegréteg optikai torzító hatásait. Egyszóval van mit dolgozni a másolat készítőjének, hogy végül az eredeti alkotója, no meg a szerkesztő is elégedettek legyenek a munkájával.

Hirtelenében most volt kollégám, Csomafáy Ferenc egy szobor-fotóját húzom elő gyűjteményemből. Egész sorozatot fényképezett nagy előszeretettel erdélyi festők, szobrászok, textilesek stb. alkotásairól, neve igen sok kiadványban szerepel reprókészítőként, és még többen nem (mert a felhígult kiadói világban is vannak olyanok, akik úgy gondolkoznak, mint én hajdanában). A Korondi Jenő jellegzetes fémszobrászatának egyik beszédes darabja, e duzzadó idomok ívelésében ábrázolt nőalak minden fénye és árnya egy célt szolgál: életet adni ama hiányzó, illúzióként újrateremtett harmadik dimenziónak, amely által megfoghatóvá és hitelessé válik a kisplasztika majdnem teljes térszerűsége és eljut a nézői megértés legmagasabb szintjéig. S teszi mindezt alázatosan, fekete-fehérben, a fotográfia klasszikus formanyelvén!